2017. nov 30.

Besza-behu, egy sztori, mely kissé altáji, de cseppet sem alpári...

írta: Turcsányi Ildikó
Besza-behu, egy sztori, mely kissé altáji, de cseppet sem alpári...

Pisilnem kell, jelzett altájam egyértelműen és határozottan, bár a körülményekhez képest hirtelen. Ránéztem az órára és sziszegve vettem tudomásul, hogy rohannom kell, előre megrendelt mamataxi szolgálatomnak fontos tranzit fuvarja van. Fejlett imaginációs képességemmel virtuális csomót kötöttem érintett output csövem végére. Finoman totyogó léptekkel eltipegtem az autóig és usgyi. Sosem rázott még ennyire a Pusztaszabolcs-Velence viszonylatban egyébként nemrég felújított tényleg jó minőségű úttest. Záróizmaim dolgoztak, én pedig próbáltam nem gondolni arra, hogy pisini kell, pisini kell, pisini kell...

Egy hasonló szorult helyzet felidézésével tereltem a figyelmem, amitől mondjuk röhögnöm kellett, de a virtuális csomó tartott. Régi időkre repültem vissza, amikor a családi sasfészek még Cegléden volt. Gyermekem apróka még, lélekolvasztó mosollyal élvezte új tudományát, az önálló járás művészetét. Egy családi eseményre voltunk hivatalosak, ahol a gyáli rezidencián szépen felöltözve meg is jelentünk. Bulvár memóriámnak és a később kialakult szorult helyzetnek köszönhetően pontosan emlékszem bokáig érő hófehér csipke nyári ruhámra, ami kiváló viseletnek bizonyult egy kellemes kerti partin. A gyerek cuki volt, a rokonok kedvesek, a nap laza, oldott és finom grillcuccokkal fűszerezett. Ebéd közben, amikor az ikszedik magam elé pakolt, rafináltan ízesített csirkemellet igyekeztem vámpír testembe tuszkolni, megszólalt a vészcsengő. Amikor belevágtam az áhított húsdarabba, láttam, hogy nyers a közepe, ekkor jött a jelzés, amit elhessentettem, mondván, mi bajom lehet. A szokásos olaszos hangulatban eltöltött délelőtt után jött a délutáni kajakómás nyunyuka saját vérmérséklet szerint. Én bezsuppoltam csemetémet a gyerekülésbe, és bár bioritmusom fontos részét képezi azóta is az ebéd utáni szuszogás úgy döntöttem, hogy haza indulok lemondva kedvenc hétvégi délutáni időtöltésemről, mert a gyerek úgyis beájul hátul, neki garantált a pihi, nekünk a mosolygós este. 

Menetrendszerűen zajlott minden. Fürtös csacsogóm már a sarkon hortyogott, én a tripla eszpresszónak köszönhetően a sztrádáig bírtam, onnan már kajakómásan is hazataláltam. Útközben esett le, hogy túl hamar megérkezem, ami a gyerek korai ébredését és délutáni nyűgösséget eredményez, így hát úgy döntöttem, hogy autókázom még. Közel két órás lassú tempójú kóborlásba fogtam mindenféle alsóbbrendű utakon a bazi nagy alföldi pusztaságban. Bejártam Pest megye majd összes útba eső zegét és zugát. Mikor úgy éreztem aludt már csemetém eleget, Ócsa, Inárcs, Kakucs, Újhartyán, Újlengyel, Csévharaszt, Monor, Pilis után Szolnokot elérve Cegléd felé vettem az irányt. Abony után lehajtva a négyesről éreztem, hogy valami nem stimmel a bélésemmel, ideje lesz beletaposni. A perisztaltikám felgyorsulása nem maradt jelzés értékű. Ekkor jelent meg lelki szemeim előtt a közepén félig nyers csirke és hangtalanul káromkodni kezdetem saját magamra szutykot dobálva, hogy mi a bánatért nem hallgattam a józan eszemre. Tudtam, hogy nem érek haza. Illetve lehet, de akkor a drága, hófehér csipkeruhámnak, a kocsi kárpitjának, az önbecsülésemnek is annyi, mert a csirke rettenetes erőszakossággal, ijesztő lendülettel száguldott végig bélrendszeremen és tudtam, hogy perceken belül mit sem törődve a következményekkel, bármi áron elhagyja azt. Farpofákat így még nem szorítottak össze, mint én a sajátjaimat. Minden bajom volt. Egyszerre sírtam és röhögtem, izzadtam, de mindenek előtt szorítottam.

A város szélén álló egykori orosz laktanyáig jutottam. Ciril betűkkel még mindig ott pompázott az oldalán a "Nye kurity!" figyelmeztetés és mivel eszem ágában sem volt rágyújtani egy hirtelen mozdulattal a kormányt elrántva autóstól berongyoltam a bokrok közé, behúztam a kéziféket, feltéptem az ajtókat, hogy legalább azok takarjanak, mert a főútról kiválóan be lehetett látni. Gyönyörű csipkekölteményemet felcsippentettem, begubbasztottam egy csalánbokorba, aminek áldásos hatását csak utólag észleletem, félredobva jó modort, büszkeséget, tartást, bájt, eleganciát és kifinomultságot utat engedtem a csirkének és mindenkinek, aki a nagy riadalomban vele tartott. A cseppet sem elegáns helyzetem miatt rám törő szégyent szempillantás alatt elsöpörte a leírhatatlan megkönnyebbülés, amit éreztem. Az úton nem jött senki, szobatiszta maradtam, sehol egy szemtanú, így hát, ami a "nye kurity" tábla alatt történt, ott is marad. Ebben a pillanatban szólalt meg egy angyalian vékony hang, amire a fejemet felkapva az engem kedélyesen mosolyogva néző gyermekemmel találtam magam azon gubbasztó állapotomban szemben, aki kezdetleges szókincsével és bájos beszédhibájával velősen összefoglalva a helyzetet annyit mondott "Aja, kaka."

Eddig jutottam a nosztalgiázásban, amikor az állomáson a gyerekem feltépte a kocsi ajtaját és bezuhant mellém. A harci frász tört rám és ijedtemben majdnem az inkontinencia is. Viharos tempóban indultunk haza, amely úton még sosem zavartak ennyire a hetykén fekvő és 50 méterenként szívató fekvőrendőrök. Sírnom kellett már, olyan rosszul voltam. Végre megérkeztünk. A kapun belépve a fura képet vágó kutya fogadott minket. Én már könnyeztem és már a kulcs csörgése is tiltott ingereket váltott ki belőlem. Apró totyogó stílusú "ilyennépnincsis" néptáncom tetszetős voltán gondolkodtam, amikor feltűnt, hogy kutya pofájából jelentős mennyiségű széna-szalma-ág fészek lóg, majd a szája másik oldalán felfedeztem a fészek lakóját is, egy rigót, aki éppen bassetünk nyálas képében fityegett. Mínusz egy rigó, közöltem a gyerekkel, aki erre nevelni kezdte az ebet, miközben én már ír sztepptáncosokat megszégyenítő tempóban totyorogtam. Ebben a pillanatban a rigó biccentett egyet. "Ez még él!" ordítottunk fel egyszerre, mire én ijedtemben elengedtem minden szorítást és tudtam, hogy másodperceken belül belekóstolhatok az inkontinencia minden szépségébe. Elkezdtem rohanni, amitől a rigó egészen felélénkült és érdeklődve figyelte a kutya nyálas fejéből kilógó felével, már egész eleven tartással az eseményeket. Mindent eldobálva annyit tudtam üveghangon sikítani, hogy "A kulcsot!" Gyerekem kézilabdás lévén abszolvált egy halál pontos indítást, én kivételesen elkaptam, amit hozzám vágtak, bejutottam a kettőre zárt ajtón és a klotyójét az utolsó pillanatban feltépve megúsztam az egykori besza után a behu élményt is. 

"Elrepült"közölte lányom, amikor boldogan bárgyú-bugyuta vigyorral a képemen kitámolyogtam a vécéből. Kézmosás után, amikor az ebédnél újra találkoztunk szorult helyzetemen és a négylábú ornitológusunkon röhögtünk. Kielemezve a rigó laza, cseppet sem kétségbeesett tartását, azt hogy meg sem próbált szabadulni, illetve amikor a kutya végre letette, vonakodott elrepülni rájöttünk, hogy itt valami többről volt szó. Könnypotyogtatósan nevetve szőttük tovább kettejük meséjét, ami remélem a mi forgatókönyvünk szerint zajlott a kertben, ahol reményeim szerint egy csodálatos barátság kezdődött és kutyánk nem az év végi maszkabálra kezdte el a tollboa hozzávalóját összegyűjteni...

Szólj hozzá