Kiskori emlékeim nagyon homályosak. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi az oka annak, hogy csak foszlányok élnek bennem, míg mások az első óvodai napjukat is kronológiai pontossággal el tudják mesélni. Arra a bölcs következtetésre jutottam, hogy annyira intenzíven élem meg a jelen pillanatokat, hogy elfelejtek a múltba kapaszkodni. Ez nem azt jelenti, hogy nekem nem fontos, ami volt és elmúlt, hiszen csodálatos emlékeket őrzök, de megtanulva belőlük a kötelező leckét, magát az eseményt szép szalaggal átkötve egy titkos szoba polcrendszerén őrzöm, de néha ihletett pillanatokban nem csupán a port fújom le a masnikról, hanem ki is nyitogatom a dobozok némelyikét. 

Különösen nagy doboz díszeleg emlékkamrámban, melynek felirata "Karácsony". Nem díszíti sem szalag, sem selyempapír, mert vegyes érzelmekkel viseltetek ezen ünnep iránt. Hol szeretem, hol nem, hol megnevettet, hol megríkat a doboza nyitogatása. Egy biztos, azért kell neki akkora göngyöleg, mert olyan érzelemözönt rejt, ami egy normál méretű cipős dobozból durván kitüremkedne. 

Kicsike koromban én is remegve vártam december 24-t. Hogy mikor lett számomra világos, hogy Jézuska anyámmal és apámmal dolgoztat ingyen, arra nem emlékszem, de az biztos, hogy csodaként éltem meg minden évben az ünnepet. Vallási töltet a családunkban nem hatotta át a hétköznapokat sem, olyannyira, hogy míg nővérem volt első áldozó is, engem meg is csak titokban kereszteltetett két nagyanyám, véget vetve első pár pogány hónapomnak/évemnek. A hitem ennek következtében a mai napig sajátos, bár léte megkérdőjelezhetetlen. Tehát nem mentünk templomba ilyenkor sem, pedig lett volna mit meggyónni, már ami a csendes békesség és egymás keblére borulás pillanatáig generálódott feszültség mennyiségét, minőségét és az általa kiváltott sírás, veszekedés áradatot illeti. Apám sosem volt ügyes kezű mesterember, így már a kezdetekben plafonig érő gigafenyő talpba faragásánál borzolódni kezdtek az idegei. A helyzet csak fokozódott a szaloncukor párosával, illetve a habkarika egyesével történő cérnára kötözésével. Nagy megkönnyebbülést hozott számunkra, amikor egyébként szokásai rabja ősöm hajlandó volt áttérni a kampós végű drótizére és maga a Kánaán jött el abban az évben, amikor fent említett édességek szép tálcán bekerültek a fa alá. Igaz ez megszakította a ki tudja a legtökéletesebben visszahajtogatni az üres szaloncukor papírt a fán népi játékot, mellyel halálba szívathatta az ember lánya, édességre vadászó családtagjait. Volt némi bömbike az ünnepi halászleves fazék felett is a konyhában, de apám mindig gondosan letörölgette a saját kezűleg anyám arcára varázsolt könnyeket. Estére már teljes volt az áhítat és a közösen elénekelt repertoár után az ajándékozás és a vacsora mindig meghitté varázsolódott. Másnap rendre útra keltünk nagyszüleimhez, eleinte vonattal, ami a Kiskunfélegyháza-Balassagyarmat útvonalon két gyerekkel, négy átszállással, ajándékokkal megpakolva nem kis kihívás lehetett. Későbbiekben kocsival tettük meg az utat, átszelve a fél országot, mely út szó szerint is legrázósabb részét Budapesten az akkor még macskaköves Váci út jelentette, mert mire elértük a városhatárt a rázkódástól mindannyiunknak görcsösen pisilnie kellett, amit apám minden évben ugyanannál a bokorcsoportnál oldatott meg velünk, így sokáig, ha arra jártunk pavlovi reflexként már akkor is ránk tört a kényszer, amikor a Váci út már tükörsima és aszfaltos volt.

Nagymamáméknál összejött a család. Apám öccse és családja, bár messze éltünk egymástól, mindig is szerves része volt a lelkemnek. Apró koromtól nyaraltunk egymásnál, aminek köszönhetően hihetetlen kalandokat éltem át városi lányként eleinte Diósjenőn, majd a későbbiekben Vámosmikolán. Karácsonykor pillanatok alatt benépesítettük a házat, bár jelenlétünknél még meghatározóbbak voltak a nagymamám kezét dicsérő illatok és ízek. Minden volt, amiért érdemes az ízlelés csodáját birtokolni, bár én leginkább a süteményorgiára emlékszem, ami több felvonásban juttatott el a már szuszogni sem tudok csúcsra: linzerkarika, hókifli, zserbó, bejgli, mézes krémes és az általunk pitelének becézett almás pite, sőt ilyenkorra elkészült a birsalma sajt is, amit a kredenc tetején tartott és mindegyik közepén egy tökéletes fél dió mosolygott. Nem tudom, mikor volt minderre ideje, mert a fa alatt mindannyiunkra várt a saját kezűleg, gépi minőségben kötött pulóver és varrt egyéb szépségek. Tündérszerű volt a szememben, hiszen rajongva szerettem. Evés, játék, másnap a tökéletes sült csirke és rósejbni, illetve mákos guba Manyi néninél, nagymamám testvérénél. Illatos, finom és puha volt hát az ünnep, amíg burokban éltem. 

Saját felnőtt életem kezdete nagyjából akkora datálódik agyamban, amikor megszületett kislányom. Imádtam sejtelmesen meseszerűvé varázsolni minden ünnepet a számára. Készültem minden évben, mert szerettem volna naiv gyerekkorát addig kitolni, amíg csak lehetett. A Karácsony sem volt kivétel ez alól. Nálunk gyűlt össze szenteste a család nagyszülőkkel és a saját tündér nagymamámmal együtt. Soha nem sikerült visszacsalnom a balassagyarmati illatokat, de teremtettem sajátokat az én ízlésvilágomnak megfelelően, bár bejglit amióta ő nem, én mindig sütök. Imádtam a karácsonyainkat kicsi lányom miatt és azt hiszem akkor értettem meg, hogy miért nem volt fáradt sem anyám, sem nagymamám az előkészületek alatt. Patetikus, túlzó és szirupos, de tényleg minden erőfeszítést megér és felülmúl az a pillanat, amikor egy kicsi gyerek meglátja a színesen világító feldíszített fát, öklömnyi gombszemekkel ámulva próbálja emészteni a látványt és betelni a fa alatt rá váró lepetésekkel. Szerettem ezeket az estéket és különösen a fektetés idejét, amikor hagyományosan csemetém hosszasan ecsetelte aznapi őt izgató élményeit és feltételezéseit az angyalról, akiben mélyen hitt és évről évre végtelenül hálás volt neki az aktuális adományozó kedvéért.

Aztán összetört egy álom és mi egy családból több család lettünk és azóta kicsiny csimotám szeme próbálkozásaim ellenére sem felhőtlenül boldog már ilyenkor. Egy év múlva nagymamám döntött úgy, hogy sütött már elég pitelét, két év múlva követte apám és egy éven belül utánuk és a családi felhő benépesítését évekkel azelőtt elkezdő férjét, apám öccsét követve elment keresztanyám is. A családi fotó anyám kivételével csak a gyerekeket mutatja már és én azóta lelkem mélyén nem szeretem a szeretet ünnepét, mert a bazi nagy emlékdoboz ilyenkor magától kinyílik és beleveri orromat a hiányukba és az ez idő tájt, kiválóan időzítve rám törő, egész évben nem mutatkozó magányomba. Igyekszem őket ízeikkel, illataikkal megőrizni, szokásaikat észrevétlen átvéve megidézni. Rendre én is agybajt kapok a fa befaragásától, amit idén mondjuk még meg sem vettem. A mézes krémes kivételével a teljes sütisort megsütöm és a Mikolán tanult fokhagyma mártás is mindig elkészül az ünnepek alatt. Kötni és varrni nem kezdtem el, mert attól tartok valamely zárt osztályon végezném, amire eddig nem volt példa a családban és nem is szeretnék minden áron új hagyományokat teremteni. Mostanra kialakultak kétszemélyes szentestei szokásaink, ünnepi menünk, amit már együtt készítünk, ahogyan a díszítést is duettben abszolváljuk, közben jókat nevetve, vagy kis pityergéssel megspékelve, ha az ősöket emlegetjük, mert tesszük gyakran. Felnőtt a gombszemű csodaváró és átértékelődött az ünnep is. Már ő sem a csodát, hanem az általam teremtett illatokat, ízeket, hangulatot várja, aminél komolyabb és szívmelengetőbb visszaigazolás nem kell az erőfeszítéseimet illetően. 

Egyébként is elhatároztuk, hogy ez a pár nap borúra derű lesz. Az ősöket visszahozni már nem tudom, de megfogadtam, hogy mivel már kiskorú élettársamban kimondott szavak szintjén is megfogalmazódott rá az igény és talán ez volt számomra a hiányzó varázsszó, nyitok zárt világom mások által bevehetetlennek és elérhetetlennek vélt kapuján, aminek átlépése előtt remegett már meg néhány stabilnak gondolt masszív láb. Megígértem magamnak/magunknak, hogy jövőre hárman leszünk szenteste. Szolgálati közleményként üzenem a több rétegből álló énem szkeptikus, ezen kijelentésemen egymás hátát csapkodva hangosan röhögő részeinek, hogy ez alatt egyáltalán nem azt értem, hogy felebaráti szeretetből jövőre szenteste kivételesen beengedjük a kutyát!