2017. dec 21.

Eszti néni bolhái

írta: Turcsányi Ildikó
Eszti néni bolhái

Fázom. Nem szeretem a telet, bár víg kedélyem szerencsére töretlen. Igazi tavaszi lány vagyok és menthetetlen nyár függő. Komforttalanul érzem magam a fagyhalál miatt rám aggatott nehéz ruhákban, korlátoznak. A karácsony sem segít, bár a fények, a jó illatok, a menthetetlen belső szentimentalizmusom, ami minden próbálkozása dacára képes elnyomni a bennem éledező Grincset és a közhangulat jelentősen el tudja csendesíteni a fogvacogásomat. Ilyenkor nyári emlékekbe kapaszkodom és azokkal próbálom életben tartani az inkubátorba menekült lelkemet.

Kamaszkoromban nyolcadikos koromtól minden nyáron dolgoztam egy hónapot. Nem éltem meg rabszolgasorsként, pedig Izaurán szocializálódtam. Vártam, mert ez barátnőmmel eltöltött, felhőtlenül végigröhögött heteket jelentett Cegléd valamely termelőszövetkezetében esetleg GMK-jában és nem túl megerőltető tevékenységünk mellett még némi zsebpénzhez is jutottunk. A nevelési célzata, miszerint a becsületes munkával megkeresett  pénzt sokkal jobban értékeli az ember, tartást ad és jogos büszkeséggel tölt el, pont nem érdekelt, de természetesen udvariasan végighallgattam szüleim ez irányú szónoklatát, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy végre meg tudom venni életem első, Csajka márkájú, akkoriban iszonyúan stílusos, merev szíjas óráját, amit évekig rettentő büszkén viseltem. Arra, hogy ez az érzés pontosan az, amiről ők hosszú perceken keresztül papoltak, persze csak évekkel később jöttem rá. 

Úgy hozta a sors, hogy valamikor a rendszerváltozás előtti években, amikor a változás szele már az utcákon kavargott és felkapott minket is, a helyi munkavédelmi kesztyű gyártó üzemig repített jellemedzeni, pénzt keresni, de leginkább együtt lenni. Tevékenységünk valamivel összetettebb volt az előző évinél, amikor egy hatalmas gyárcsarnokban ketten dolgoztunk egy a kereskedelembe soha nem került játékon. Négy hét alatt sem jöttünk rá, hogy mire való a nyomkodós izémicsoda, viszont szépen világított rajta csomó, mindenféle fényben pompázó lámpácska, talán még hangot is adott ki magából, de erre már nem mernék ciánt inni. A mi dolgunk a fém burkolat sorjázása, csiszolása és éllekerekítése volt, csak hogy szakszerűségi alkalmasságomat bizonyítsam legalább verbálisan, az erre a célra kialakított gépsor segítségével. Mivel a napi penzummal általában igen gyorsan végeztünk, a munkaidőnk fennmaradó részében a gurulós székeinkkel rendeztünk gyorsulási versenyeket az üres csarnokban. Álommeló!!!

A munkavédelmi kesztyűk gyártásának folyamata ennél sokkal összetettebb feladatnak bizonyult. Az üzemben személyesen az igazgató úr vezetett körbe minket és mutatta meg a helyiség végében található asztalt, két oldalán a nekünk szánt székekkel. Nagyon szeretett volna lazának látszani, így már az első munkanapon bizalmába fogadva minket felajánlotta, hogy szólítsuk nyugodtan Jung elvtársnak, amely nexus a köztünk lévő uszkve 50 év korkülönbség mellett azonnal gátat vetett egy csodálatos barátság kezdetének. A munka menetébe egy ott dolgozó varrónő vezetett be minket. Első lépésben elénk taszajtott egy torony méretű kupac hasított sertésbőrt, amelyre sablonok segítségével rá kellett rajzolni, minél gazdaságosabb felületkihasználással a kesztyű adott elemeit. Második fázis a kivágás volt. Alapvetően egyszerű dolog ollóval vágni, papírt, textilt és egyéb vékony anyagot, de a sertésbőr emlékeim szerint rendesen igénybe vette a kezeinket. Az így elkészült darabokat átadtuk a velünk egy helyiségben dolgozó varrónőnek, akik kifordított állapotú ruhadarabot varázsoltak belőle. Ekkor került vissza hozzánk a cucc és jött a visszafordítás. Ujjanként ráhúztuk őket egy előttünk meredő lyukas vascsőre, melynek funkciója az első fonák darab megérkezéséig megmozgatta a fantáziánkat, de aztán kiderült, hogy totál fantáziátlanul csupán arra szolgál, hogy a likba egy fakanálnyél segítségével beletuszkoljuk a kesztyű összes ujját, amit aztán eligazgatva egy kalapáccsal gondosan lesimítottunk, párba rendeztünk és már meg is kerestünk, ha jól emlékszem egy forint valahány fillért, mert kész páronként fizettek. Az óra ezerháromszázvalahány forintba került, tehát ki lehet számolni, hogy mennyit dolgoztunk egy hónap alatt. 

Munkanapjainkat feldobta a varrónők társasága. Olyan volt az egész, mint az Egészséges erotika című kötelezően megtekintendő filmopusz világa. Mindenféle korú, az idősebbek maci naci itthonka kombóba, a fiatalabbak csak itthonkába öltözve, lányok és asszonyok váltották meg a világot napról napra a varrógépek zúgása felett. Semmi közös nem volt bennünk, de végtelenül tiszteltük őket, mert már az első nap végén tudtuk, hogy ezt a munkát nem szeretnénk életcéllá komolyítani a jövőben. A nők csak csacsogtak, mi rajzoltunk, vágtunk, sziszegtünk, fakanálnyéllel tuszkoltunk és kalapáltunk. Unaloműzőként slágerek szövegeit kezdtük el átírni, amolyan női Voga-Turnovszky duóként. Zseniálisak voltunk, de legalább is magunkat végtelenül szórakoztattuk. Agyunk már akkor is és azóta is egyformán sérült, így kitalálva egymás gondolatait könnyedén hánytuk a kínrimeket az átkozott malacbőrkupac tetejére.

Történt egyik reggel, utolsó munkanapjaink egyikén, hogy az én, addigra már kényelmesen belakott székemen egy számunkra ismeretlen asszonyság szorgoskodott; rajzolt-vágott-toszogatott-kalapált. Ő volt, mint azt megtudtuk, Eszti néni. Eszti néni alapvetően az üzemben dolgozott, ráadásul éppen az én helyemen, tehát kitaszítottból seperc alatt betolakodóvá avanzsálódtam, apró pici ponttá lényegülve. Kiderült, hogy most GYES-en van, fogalmazott viccesen, vagyis betegállományban, mert fialt a kocájuk vagy tizenötöt, de szegény pára belepusztult, így ő gondoskodik a malackákról, de ma behívta Jung elvtárs, mert nagy szállítmányt visznek este és hatalmas a lemaradás. Így aznap hárman szolgáltuk a népgazdaságot és lendítettük fel a termelést. Mi addigra már jó néhány dalt átírtunk és komolyan a zenei pályára készültünk.

Egyetlen dolog hiányzott, nem volt a sikerre ítélt bandánknak neve. Napokon keresztül agyaltunk, de semmi frappáns nem jutott eszünkbe. A megoldás aznap pottyant az ölünkbe, pontosabban ugrált. Miután Eszti néni távozott, mert otthon rítt a sok kicsi malac és én visszaültem a helyemre, rövid időn belül rettenetesen vakarózni kezdtem. Rosszat sejtve vizsgáltam meg viszketeg mindenemet az udvaron található klasszik pottyantós budi rejtekén és visítva osztottam meg a felfedezést szerzőtársammal, miszerint Eszti nénitől, vagy a malackáitól bolhás lettem. Drága barátnőm, miután jó társhoz méltóan gátlástalanul kivihogta magát és olthatatlanul rátörő röhögő rohamai mégis csak lassacskán csillapodtak, rettenetesen sajnálni kezdett, különösen mikor megtudta, hogy az egyedüli dolog, amire durván allergiás vagyok az a bolhacsípés. Más észre sem veszi, rajtam viszont gigantikus dudorrá dagad és miközben gyógyul, sötétlila színűre vált. Még ez sem zavart volna különösebben, de másnap indultam a családdal éltem első tengerparti nyaralására, így abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a mocsok kis élősködő nem a véremet, hanem életem értelmét szívta ki. Percek múlva már én is röhögtem az egészen, különösen attól a pillanattól, amikor már nem emlékszem melyikünk fejéből kipattant az isteni szikra, vagyis hogy parti zenekarunk neve legyen ENB, vagyis Eszti Néni Bolhái. Az apró jószágot este otthon levadásztuk. Másnap felvettem vastagon bélelt fizetési borítékomat és azonmód megvásároltam az ezüst színű csajkát és csuklómon új kincsemmel elutaztam meglátni a tengert, ahol az egész nyaralás alatt lila foltjaim gyakran eszembe juttatták leendő popsztár karrierünket, ami igaz meg nem valósult, de szerzeményeink túlélték a felnőtté válást és nem falta fel őket a felejtős enyészet, hiszen épp a napokban dúdolgattam reggel a hideg kocsiban fagyoskodva az egyik kedvenc Zorán átiratunkat:

"Készülj a hosszú télre, kedvesem,
mert nem lesz pénzünk szénre, én azt hiszem.

Ne félj drágám, nem kell habozni,
megyünk a fridzsiderbe napozni..."

 

Szólj hozzá