Amióta az eszemet tudom a hupikék melegítő apám tulajdonát képezte. Elválaszthatatlanok voltak. Ma már belátom, hogy nem csupán gyerekkorunkban vannak megmagyarázhatatlanul hozzánk kötődő ruhadarabjaink. Felnőtt fejjel is akadnak göncök, általában nyúlottra hordott, lyukasra viselt, háló vékonyságúra szaggatott pólók, zoknik, kitrottyantott fenekű melegítők, amik a kedvenc kanapénkon heverve az otthon melegét megfejelik a biztonságérzet utánozhatatlanságával. 

Apám életében a hupikék tréninanzúg volt ez az emblematikus darab. Anyám már szíve szerint tűzre dobta volna, hivatkozva az évek alatt kinyúlt, lyukadt, toldozott-foltozott ülepére, kopott színére, de az öreg élete árán is ragaszkodott pótolhatatlan kanapézó társához. Mama sosem adta fel. Időről időre újabb alternatívákat vásárolt, hátha valamelyikbe beleszeret. Volt közte menő susogós, márkás, pamut, bő szárú, mintás, egyszínű, cipzáras, belebújós, kapucnis. Apám volt a mackóruhák Gombóc Artúrja, annyiféle volt már neki, de este tévét nézni kizárólag törpapa jelmezben tudott komfortosan. 

Szimbiózisuk az évek folyamán aggasztóvá vált, de legalább is sok alkalmat adott a röhögésre. Középiskolás koromban apu minden vasárnap este lekísért az állomásra. Beszélgettünk, de elsősorban serpa volt, aki a gigantikus, tonna nehéz katonai hátizsákomat cipelte, amiben ott röfögött az anyám által két napon át főzött-sütött hétvégi menüsor, no meg a tisztításra hazacipelt ruháim otthon illatúan, szépre vasalva. Ő tehát cipelt, miközben kedélyesen csacsogtunk. A kíséréshez természetesen valamely ünnepi változatot öltötte magára melegítői közül, amiből volt elég, tehát két vasárnap egymás után sosem feszített ugyanabban. Egyszer azonban lebukott. Éppen valami, a világ megváltására tuti nem alkalmas, de akkor ott végtelenül fontos gondolatot magyaráztam ifjonti hévvel gesztikulálva, amikor lepillantottam és emlékszem, hogy a döbbenettől egy pillanatra lemeredve, ezered másodperc múlva a térdemet nyerítve csapkodva mutogattam apám bokájára. Annyira vihogtam, hogy levegőt is alig kaptam, amely krízishelyzetet csak tovább súlyosbította apám képe, ami a rosszaságon rajtakapott kiskutyákéra hasonlított, amikor észrevette, hogy sportcipője felett decensen kivillan egy hupikék csík. Persze ő is röhögni  kezdett. Emlékszem a hátizsákomat letette egy padra és csak a szemünket törölgettük, mert megszólalni nem tudtunk olyan őszintén és felszabadultan derültünk a helyzeten. Kiderült, hogy minden vasárnap ott figyel a törpszinű gatyó az éppen aktuális, anyám által is lecsekkolt és engedélyezett maci naci alatt. Suttogós vallomása után egész úton vigyorogtunk közös titkukon és a szokásostól eltérően nem szorongott a szívem, amikor a vonatról integettem neki, hanem fennhangon nevetett.

Az elkerülhetetlen és egyben tragikus véget a legöregebb kis unoka első óvodai farsangja hozta el a szent textil számára. Történt ugyanis, hogy az unokaöcsém hupikék törpike jelmezben szeretett volna az ovis buliban felvonulni. Mi sem egyszerűbb, csillant fel anyám szeme! Itt a remek alkalom, hogy likvidálja a gyűlölt gúnyát, így apám nevében bedobta azt a közösbe. Nagymamám, aki mesteri varrónő is volt, felajánlotta, hogy megcsinálja az áhított maskarát. Apám természetesen sértődötten vette tudomásul a családi döntést, amiből őt, a tulajdonost, teljes mértékben kihagyták, esélyt sem adva kebelkedvence megvédésére. Konspirációt sejtett. Amíg otthon voltam hétvégén az öreg végig a leendő törp- csimota körül sündörgött. Összebújva beszélgettek, láthatóan szervezkedtek. Vasárnap az állomáson búcsút vettem apámtól és a finoman kikandikáló emblematikus kék nadrágtól. Érzelgősen felidéztem élete szebb pillanatait, majd aput is nyugtatgatva biztosítottam arról, hogy nemes cél érdekében szabdalják fel, tehát hősként tekint rá az emberiség. Na jó, anyám inkább undorral, de nem akartam megölni a pillanatot, így erről mélyen hallgattam. 

Nem jártam haza hetente, annál sokkal jobban zajlott az élet házon kívül, de amikor pár hét múlva üres kajás dobozokkal, szennyessel csurig megtömött hátizsákkal betoppantam, apám fogadott, érthetetlen módon talpig hupikékben azzal, hogy elkészültek a farsangi fotók. Sosem derült volna ki számomra, hogy mekkora stratéga, ha nincs a farsang ügy. A képeken, amiket az öregem elégedetten vigyorogva és finoman kacsintva nyomott a kezembe, kedvenc keresztfiam volt látható. Ránéztem, majd apámra és azonnal tudtam, hogy mit sutyorgott unokaöcsém fülébe napokon keresztül. Virtuózan varró nagymamám keze munkáját dicsérte a maskara. Lompos farkincájára az élethűség kedvéért még fehér véget is varrt, hogy igazán tökéletes Róka Rudi legyen, aminek megvarrásához végül is anyámnak kellett feláldoznia, a szintén ezer éve meglévő, a sok viseléstől már kicsit kopott, avittas, de az apám által a színe miatt zsigerből utált kedvenc, rókavörös pongyoláját.