Magasztos pálya az enyém, mondják sokan. Momentán semmi magasztosságot nem érzek, csak kétoldali iskola undoritiszt, mely betegségből még van két hetem kigyógyulni és ami tanév kezdetére, különösen mikor találkozom a gyerekekkel, rendre el szokott múlni és örömmé változik.

Tisztán emlékszem az első napomra tanárként az iskolában. Friss diplomával, ambiciózusan, Himalája méretű egóval jelentem meg az újpesti "Pozsonyiban". Anyám egyik idősödő kollégája, aki az élet egészen más területén dolgozott, az évnyitó előtti napokban félrehívott és jó tanácsokkal látott el a pedagógus társadalommal kapcsolatban, melynek akkor még aktív tanár felesége által szerzett tapasztalatok képezték az alapját. Megtudtam, hogy a pedagógus ritka sunyi jószág, rosszindulatú, tuti ott fognak fúrni, ahol csak tudnak. Ne barátkozzak, eleinte csak szemlélődjek, mérjem fel a terepet, bogozzam ki az érdekviszonyokat, és ha a szálakat már gubancmentesre fésültem, álljak neki kapcsolatokat építeni.  Addig kedvesnek talált, az augusztusi bejárás alkalmával megismert kollégáimtól onnantól kezdve reszkettem. Gonosz matrónákat és életemre törő férfiembereket láttam bennük, akik naiv lelkem beszipolyozására, életenergiám elszívására, korpuszom lesből történő megsemmisítésére készülnek.

Mit ne mondjak, tele volt a gatyám és reszketett a nyuszimamusz reggel a lábamon Haller utcai albérletemben, amikor is sírva hívtam fel anyámat az első tanítási napon, hogy elmondjam neki, mégis munkanélküli leszek, hiszen ez volt a másik életcélom anno, ráadásul még bekúszhat az amerikai milliárdos mini-dodzsem gyáros is az életembe, akihez 3 éves korom óta készülök feleségül menni. Pakolok, megyek haza. Anyám nem először, de nem is utoljára hála istennek hit bennem, nem röhögött ki, viszont nem is engedte, hogy feladjam az álmom egy kis pánik miatt. Nem sokkal előtte Szegedről kapott hasonló telefonhívást, amikor barátaimtól indultam reggel államvizsgázni és kitört rajtam a halálfélelem. Ordítva bőgve hívtam fel egy utcai fülkéből, hogy amennyiben elhasalok lehetek-e rockénekes, amit ő oly hitelesen meg tudott ígérni, hogy feldúlt állapotom ellenére elmentem vizsgázni, abszolváltam is azt, viszont a mai napig utálom Goethe-t, még pöttyös szalamandra formájában is.

Szóval a Ferencváros-Újpest távolság BKV-s megtétele alatt olybá jól működött az önhipnózis, hogy mire Újpest Központban kiszálltam a metróból már az emberek szemébe mertem nézni, sőt a 14-es villamosról leszállva már mosolyogva kapkodtam a csülkeimet, lobogtattam fekete hajamat -azt hiszem éppen fekete volt, ez abban a korszakban a változó tényezőt képezte az egyenletemben-, becsvágyóan beviharzottam a helyre, ahol aztán közel 10 csodálatos évet töltöttem el, hatalmas kalandokat átélve, fantasztikus emberekkel együtt dolgozva, akik közül egy a mai napig pótolhatatlan fontosságaim közé tartozik.

Első nap, mint a legtöbb helyen itt is osztályfőnöki teendőkkel telt, így nekem nem igazán volt dolgom. Nézelődtem, tartva magam a nagy világszintű tanárösszeesküvés bölcs ismerőjétől kapott tanácsokhoz szemlélődtem, szálakat bogoztam, akkor még nem lévén dohányzást tiltó törvény, egyik szál cigiről a másikra gyújtottam a tanári melletti kanapén és vártam a pillanatot, amikor végre szolgálatba helyezhetem magam és tanárkodhatok.

Egy a későbbiekben nagyon kedves barátnőmmé vált hölgy állt meg előttem és arra kért, minden bizonnyal "Édesem"-nek szólítva, hogy menjek be helyette a másodikosaihoz, amíg ő a tankönyveket rendezi. Abban a pillanatban éreztem, hogy menekülnöm kell innen, mert másodikos formátumú gyereket közelről még sosem láttam. Én felső tagozatra szegődtem, azt sem tudtam, hogy mekkorkák, szobatiszták-e, tudnak-e olvasni... Gondoltam németül biztosan nem beszélnek, én viszont csak ahhoz értek, tehát elvékonyodott hangon, remegő gyomorral, persze látszatra sugározva az egót kérdeztem, hogy mit csináljak velük? "Rajzolják le a nyári élményeiket"- hangzott a válasz, aminek igen megörültem, mert tudtam, hogy történjen bármi, tegyenek velem bármit a gonosz kis emberek, ezt az utasítást minden körülmények között végre tudom hajtani. 

Egy utolsó cigi mellett ügyesen visszalavírozva magabiztos önmagamhoz elhatároztam, hogy Teréz anya gondoskodó kisugárzását Halász Judit bódítóan kellemes gyerekhipnotizáló hangjával társítva közelítem meg az ismeretlen terepet. A megfelelő attitűdöt keresve úgy döntöttem kedves leszek, bűbájos, emelkedett hangulatú, hiszen itt a pillanat, amire vártam, amiért Goethe-t megutáltam, amiért feladtam énekesi karrierem, itt az alkalom, hogy neveljem a felnövekvő generációt jót példát és utat mutatva számukra az előttük álló ködbe vesző jövőben. Ez a fennkölt gondolat könnyeket csalt saját szemebe és úgy éreztem hegyeket tudnék csupasz kézzel megmozgatni.

Bementem a terembe, ahol egy csomó hihetetlenül apró gyerek álldogált. Riadtan néztünk egymásra miközben én a lépcsőn gyakorolt mézeskalácsos-banya mosolyt egy pillanatra sem engedtem lazulni az arcomon. A hetesek szerencsére önállósították magukat, így nem volt ciki, hogy én nem vagyok tisztában a szertatások rendjével. Jelentettek, leültek. Ekkor elém pattant egy a többiekhez képest nagyobb darab fiú, belemászott a bűbájosított aurámba és közölte, hogy "Vécére kell mennem!" A patetikus hangulatot profán kijelentése kis híján összezúzta, de nem hagytam magam kizökkenteni vér profi cukros néni szerepemből. Ráadásul eszembe jutott a tanító néni fontos utasítása miszerint senkit nem engedhetek ki a vécére, mert elég nagyok már ahhoz, hogy kibírják az órát és meg is kell tanulniuk, hogy erre való a szünet. Búgó hangon, kicsit lehajolva hozzá, együttérzést és empátiát sugározva közöltem vele a rossz hírt: "Nem engedhetlek ki, kicsi szívem!"

A következő pillanatok pátoszára, emelkedett hangvételére, a gyermeki lélek íly mértékű rám gyakorolt hatására rögtön pályám első napján nem voltam felkészülve. Ennek köszönhetően levetkőzve Teréz anyát, Halász Juditot, cukros jó boszorkányt, mesemondó lányt, cukiságot, emelkedett hangvételt, magasztosságot csak a belőlem kibuggyanni készülő, de tudtam, hogy számon ki nem tolakodható őrült röhögés visszaszorítására tudtam figyelni és felelet helyett csak ráböktem az ajtóra jelezve, hogy "Fuss!", amikor is a pályám ívét egy életre meghatározó választ meghallottam: "Jó, de nekem szarni kell!"