2023. dec 06.

Fél évszázados kaland

írta: Turcsányi Ildikó
Fél évszázados kaland

A kaland fogalma mindenki számára relatív. Én relatív keveset kalandozom abban az értelemben, ahogyan tettem ezt uszkve 30 éve, de ez nem jelenti azt, hogy unatkoznék. Nincs már meg bennem a "Fogd meg a söröm" érzés és igen, megnyugtatnak a megszokásaim. Napokra kimerít, ha éjfél után fekszem le egy jóféle sorozat miatt, és harmad, sőt akár negyed napra is kiterjed a másnap, amit ma már egy jól ütemezett gin tonik is képes kiváltani. 

Ebből a jóleső belekényelmesedésből rántott ki egy pillanat alatt az 50. (baaaaszki) születésnapomra kapott kaland, aminek most, hogy a kellős közepén ülök és látom, hogy túl lehet élni, már felhőtlenül örülök.

Amikor a puzzlet kiraktam az étteremben, ahol a családom és a barátok leptek meg fent nevezett jeles alkalom okán, és próbáltam értelmezni, amit látok, még csak a tangózó párt tudtam azonosítani. Tangó=Argentína. Wow, jippi és hűha hűha! Aztán igyekeztem befogadni a többi infót. Ushuaia, olvastam a képen. Nem mertem örülni, mert földrajzi járatlanságomból adódóan nem tudtam, hogy mit jelent ez a szó. Gugli barátom segítségével kiderítettem ott melegében, hogy a világ legdélebbi városáról beszélünk Tűzföldön. Naná, hogy erre is rákerestem, mert régen volt már földrajz órám a ceglédi Mészáros Lőrinc Általános Iskolában Igazgató úrral, amely képzésből csupán a coming outra emlékszem, amit akkor kellett mea culpázni, ha valamit otthon felejtettünk: "Hanyag, trehány disznó vagyok, mert otthon felejtettem az atlaszom". Beégett, így gondolom, gyakran előfordulhatott. Szóval megvolt Buenos Aires, Tűzföld és egy kupac pingvin a kép sarkában. Lassan esett le, hogy attól, mert a legdélebbi, hideg nyáron is a hely, ahová készülünk.

 Meghódítani a Déli- sarkot.  

Füstölt a klaviatúra az ujjaim alatt másnap, miközben még a vacsorához kínált hosszú borsor hatása alatt megpróbáltam megtudni, mi vár rám. Zseniális fotókat találtam pingvinekről, fókákról, bálnákról, lenyűgöző tájakról. De aztán rábukkantam videókra, amelyek 8-10 méteresnél nagyobb hullámok között araszoló hajókon készültek ordítva hányó utasok között, a Drake átjáróban, ahol találkozik egymással az Atlanti és a Csendes-óceán, és amelynek hajón történő átszelése óhatatlanul szükséges az Antarktisz eléréséhez. Ehhez jöttek felvételek az Andok felett giga turbulenciában repülő emberekről, akik hangosan könyörögnek, hogy legyen már vége a szenvedésnek. Tudatalattimban ezek a benyomások erősen meghatározták a várakozást megspékelve a tél iránti ösztönös utálatommal és halálfélelmemmel, ami a tengerekkel és óceánokkal szembeni hatalmas tiszteletemből adódik. 

Ez történt áprilisban. 

Második napja vagyok a kalandokért felelős férjemmel és több száz amerikai, britt, német, ausztrál és kínai utassal egy norvég expedíciós hajón, amely persze turisták szállításra szakosodott és már egyáltalán nem félek. Mondanám, hogy csak mi vagyunk magyarok, de a Fülöp-szigeteki pincértől hamar megtudtuk, hogy az "ital menedzser" (ki más?) szintén magyar. Na jó, élelmezési vezető féleség, mint azt személyesen tőle megtudtuk, de ez nem hangzik annyira jól. Megörült nekünk és magyarul köszönt ránk még a buszon, ahol elmondtuk, honnan jöttünk John, az idős ír öregúr, aki hosszú évekig élt Szegeden, majd Budapesten. Saját cégét igazgatva tanított üzletembereket angolul üzletemberkedni, stratégiai menedzsmentet, hogy tolmácsok nélkül kötetlenebbé váljanak a tárgyalások. Nyaralt a Balatonnál egy brit fiatalember is, akinek a szülei bosnyákok és járt Erdélyben, megszeretve a szép tájak mellett a szilvapálinkát egy ausztrál házaspár, akikkel a Tűzföld Nemzeti Parkban tett villámlátogatás során keveredtünk egymás mellé.

A Drake átjáró ebben a szezonban szebb arcát mutatta, vagyis Drake Lake (tó)-ként viselkedett. Eddig. Minket már komolyabb hullámokkal várt, így másik beceneve érvényes rá két napja, a Drake Shake. Ennek következtében maradtak el ma tájékoztató előadások, amiket a jelenleg 7 méteres hullámokban lavírozó hajónk kabinjaiban gyengélkedő tudósok nem tudnak megtartani. Én az elmúlt hónapokban minden országból, amerre jártam, hoztam valamilyen készítményt tengeri betegség ellen. Ezeket kombinálva multikulti stabilitást biztosítok a gyomromnak, így relatív fickósan rontok ki olykor meggárgyult kisgyerekként a hajó orrában található kabinunk teraszára számomra ismeretlen tengeri madarakat fotózni, amik dacolva a széllökésekkel hosszasan vitorláznak hatalmas ablakunk előtt szárnycsapások nélkül, miközben halakra vadásznak és szárnyuk végével huncutul karistolják a vizet. Elképesztően ügyes szél rodeót mutatnak be ezek a szuperszonikus mini harcrepülő imitátorok. Egyre többen vannak, így biztosan közelítünk már a szárazföldhöz és nem azon a kóbor jéghegyen voltak "fáradt migránsok" (ezt a kifejezést az egyik ornitológus hölgy használta a hajón megpihenő madarakra), amely nemrég kúszott el mellettünk jelezvén, hogy a Déli-sark rövidesen valóban elénk tárul és úgy tűnik, engedi felfedezni magát.

Úgy gondoltam, hogy a sublótból előveszem a kofferem, és aki szeretné, azt erre a kalandra "elviszem magammal, viszem magammal". De hogy ne in medias res  induljon a történet, mesélek majd Buenos Airesről és Geryről, akit a guglinak köszönhetünk, és aki uszkve 20 éves helyi tapasztalásával igazán izgalmassá tudta tenni az első pár napunkat Argentínában. De ma már nem. Visszakuporodok az ablakba lesni a horizontot, mert a Nap állásától függően időnként higanyszerűen csillogó láthatáron bármikor felbukkanhat valami!

 

Szólj hozzá