Menet közben a periférián észleltem, hogy a műszerfalon valami eddig nem látott jelenség honol. Egy sárga pacát láttam. Próbáltam vezetés közben hunyorogni, mert bár messzire olyan a szemem, mint egy sasé, közelre vak vagyok, mint egy vakond, sőt egyre vakondokabb. Szóval fókuszáltam és megállapítottam, hogy egy új piktogram jelent meg a kör alakú kijelzőn. Tovább vakoskodtam és közelebb hajoltam, amikor csuda boldog lettem. Egy kis narancssárga autó ábráját azonosítottam, ami egy masnival volt átkötve. Tök jól esett, hogy az autóm meglep és ezt így hozza tudomásomra, de mielőtt jobban beleéltem volna magam a helyzetbe, rájöttem, hogy bár okos, szép, értelmes, határozott és felelősségteljes lány vagyok, hülye is, csak épp nem pörgök. Bár romantikus elképzelésem szerint valóban nagyvonalú volna kisautómtól, ha néha napján csak úgy spontán kedveskedne nekem, mondjuk elővarázsolna csomagtartóból egy szál vörös rózsát, amit már marha régen kaptam és igen boldoggá tenne, de az is leesett, hogy ennek a realitása egy a lehetetlenhez, így újabb szemrésszűkítés után beazonosítottam, hogy nem masni díszeleg a kicsi kocsin, hanem egy villáskulcs meredezik előtte. 

Felvillant a piros lámpa az imént csúfosan leszerepelt agyamban; baj van. Gondoltam nem veszek róla tudomást és akkor elmúlik. Így hát a zenét feltekerve, a fejemmel a minimál ritmusára tüntetőleg lazulva haladtam tovább. Lenéztem. A dög még ott volt. Stratégiát váltottam. A "ha becsukom a szemem eltűnik" bűbájhoz folyamodtam. Tehát a szememet másodpercekre összeszorítottam, miközben a "nincsen kicsi kocsi" mantrát mormoltam magam elé. Nem egészséges csukott  szemmel vezetni. Ezt régóta tudom és már le is szoktam róla. Anno, amikor kvázi friss volt a jogsim, rutinom pedig nulla, időnként előfordult. Anyámékhoz jártam az M0-on, amit annak idején két oldalról még magas betonkordon határolt, amitől olyan érzésem volt, mintha szűk csőben haladtam volna. Ehhez jött a nem kis forgalom a hatalmas, több száz ipari gázpalackot szállító kamionokkal, amiktől rettegtem, így hát igyekeztem leelőzni őket. Jobbról a rettegett szörny, balról betonfal, középen a friss jogsim és a tele gatyám. Hátul a pár éves gyerekem. Mit tesz ilyenkor az ember lánya? A többiek nem tudom, de én összeszorítottam a szemem, nyomtam a gázt és tepertem előre. Amikor tudatosult bennem, hogy kamikáze vagyok, persze azonnal leszoktam veszélyes hazárdjátékomról és most is csak egy pillanatra csuktam be a szemem, de nem segített. A gonosz kis jel feltűnően sárgállott szemem bal sarkában, figyelmeztetve, hogy keressem fel szerelőmet, lehetőleg azonnal, vagyis péntek este 7 órakor.

Na, ne szórakozz, gondoltam és lehúzódtam az út szélére és azon kezdtem el agyalni, hogy mi a bánatért követeli rajtam a járgányom a villáskulcsot, de legfőképpen hol van?! Rendelkezem eggyel, ez tuti. A csavarhúzókat már egy helyre rendeztem, így büszkén jelenthetem, hogy komoly kollekció tulajdonosa vagyok. Van egy kombinált fogóm is, két spaklim, két kalapácsom és egy villáskulcsom is. Valahol. Mivel a helyzetet megoldani nem tudtam, de pánikolni sem volt kedvem, mert a gyerekért indultam Érdre, aki éppen hazaért az osztálykirándulásból, terelni kellett a figyelmemet. Tehát járó motorral várakozva rendeztem a gondolataimat, hogy aztán majd ügyesen megoldjam a problémát, amit egyre komolyabban vettem és női agyvelőm jelzéseit analizálva, határozottan valami műszaki hibára gyanakodtam.

Tehát mikor is használtam utoljára a műszerfalon éktelenkedve világító célszerszámot? Túl sokat nem szerelek itthon, inkább hívom a megfelelő "embert", így nem volt nehéz felidéznem az emlékezetes pillanatot. Két éve történt, amikor véglegesen bekrepált mosógépemet újra cseréltem. Frappánsan házhoz szállíttattam az egy éves szülinapját a fürdőm elárasztásával ünneplő újoncot és a régit elvitettem. Arra nem voltam felkészülve, hogy a szolgáltatás a beszerelést nem tartalmazza, így amikor a két markos ember döglött masinámmal távozott, kissé tanácstalanul néztem a gigantikus hungarocell dobozra, ami családunk legújabb tagját rejtette. Mindenféle éles bökő-döfő-vágó célszerszámmal lecsupaszítottam. Előbányásztam a hulladékból a használati útmutatót, majd alapos értelmezésbe fogtam. Nagy műgonddal és a nekifeszüléstől erősen nyögve helyére termeltem a hófehér monstrumot. Szép, konstatáltam. Ekkor jött a neheze. Illesztettem, csavartam, tekertem, pattintottam, megemeltem, "Bakker, nincs is alja!"-megdöbbentem, alánéztem, bedugtam, beállítottam, elindítottam. Mindezt a leírtaknak megfelelően. Hangtalanul működött, zene volt füleimnek. Kibüszkültem magamra rendesen, hiszen egyedül abszolváltam egy műszaki talpraesettséget és jártasságot igénylő kihívást. Éppen fényesre suvickoltam a glóriát  a fejem fölött és már-már kezdett égetni önnön dicsfényem, amikor furcsa zajok szűrődtek ki a fürdőszobából.

Belestem. A mosógép lassan, de biztosan az ajtó felé araszolt, szökött. Pontosabban csak próbált, mert a hátuljából kilógó és több helyen a falban végződő köldökzsinórjai megakadályozták a sikeres dezertálásban. Visítva kaptam kézbe leírást, miközben nekitámaszkodva ellentartottam az időközben hisztérikus centrifugálásba kezdett jószágnak, így sikerült eltérítenem és a fal felé irányítanom. Rájöttem hogyan lehet kikapcsolni. Megtettem, majd a hibaelhárítás oldalra lapoztam. Lépésről lépésre próbáltam meg minden tanácsot betartani. Mindannyiszor újra elindítottam, ő pedig minden alkalommal az ajtó felé vette az irányt. Már nem csupán támasztottam a szökevényt, de hangosan anyáztam is. A nyavalyás program nem akart törlődni, pedig logikus lépésként és végső mentsvárként kihúztam a konnektorból, mondván akkor minden újra jó lesz, de egy frászt. Masina nem lett amnéziás. Amikor bedugtam újra táncolt, pattogott, én szitkozódva a szerelési bibliát olvasva-értelmezve, hátammal támasztva, pucsítva győzködtem, hogy ne menjen sehová, jó lesz neki nálunk. Ekkor értem el egy sarkalatos ponthoz. A problémafeltáró táblázat arra figyelmeztetett, hogy valószínűleg nem távolítottam el a dobot rögzítő csavarokat. "Jóhogy nem! Nem mondta senki!" ordítottam ziláltam. Áramtalanítás. Leírtak újbóli értelmezése. Ezek szerint a valahányadik oldalon volt az utasítás, ami elkerülte a figyelmemet. Visszalapoztam. Az oldalak össze voltak gyógyulva. Ollóval orvosoltam a problémát, majd szembesültem a ténnyel. Rohantam a villáskulcsért és vihartempóban kicsavartam négy legalább 15 centi hosszú csavar szörnyet, amik uszkve fél órája gyönyörű mosógépem dobjának hátulját szántották fel, amire egyértelműen utalt az egyik végén éktelenkedő fémforgács. A csavarokat gyorsan iktattam az egyik fiókba, majd úgy csináltam, mintha semmi sem történt volna. Kicsit azért megemeltem a gépet és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy nem áll alatta hegyekben a fémes cucc. Egyébként is mi az esélye annak, hogy fél óra alatt kinyírom az új kedvencet. Minimális. Beraktam hát a csavarok mellé a villáskulcsot, gépet elindítottam, ami azóta is csendesen duruzsolva végzi betanított házimunkáját.

Tehát a fiók a sunyi csavargigászokkal! Ott a célszerszám. Megnyugodtam, autó igényét ki tudom elégíteni. Szétnéztem, nem volt a környéken senki. Odahajoltam a műszerfalhoz és megsúgtam neki az örömhírt. Gondoltam csíny letudva. Járgány leállít, újraindít és láss csodát! Kicsi sárga piktogram autó bazi nagy villáskulccsal a múlté. Kiderült, hogy autót IS tudok szerelni. Szerénységem nem engedte, hogy megrészegüljek problémamegoldó nagyságomtól, meg hát vezettem is. Így a rádióban dübörgő bugyuta slágert dudorászva finoman megsimogattam jobb belátásra bírt kisautóm immáron jelzés mentes műszerfalát és szépen megdicsértem. Hazafelé csemetém élménybeszámolóját végighallgatva elmeséltem saját kalandomat és úgy döntöttem megfogadom bölcs tanácsát és hétfőn biztos ami ziher felhívom az autószerelőt.