A nő először csak a táskáját tette az ölembe, majd nem túl méretes, de oda semmiképpen sem illő tomporával is megcélozta azt. Itt már közbeléptem. Nem voltam nyitott az ilyen jellegű közeledésre és a hely szelleme sem felelt meg a túlzó intimitásnak. Felnéztem és a bepárásodott, iszonyú vastag üvegű szemüvegéből női agyvelőm pikkpakk összerakta a tényállást; nem lát semmit. Finoman a továbbra is tolató hátsójára paskoltam, majd óvatosan arrébb tereltem, gondosan ügyelve arra, hogy az ülőalkalmatosság felé közelítő feneke padot és ne padlót fogjon. Érzékelve a finom tessékelést, számomra ismeretlen nyelven exkuzálta magát, majd letöttyent mellém a Bazilikában.

Ideszoktam. Nagyon szeretem a templomokat felekezettől függetlenül, mindet. Templomot, mecsetet, dzsámit, buddhistát, keresztényt... Egyikük főbérlőjében sem hiszek a szó klasszikus értelmében, már amennyiben Isten házaként szolgálnak, de talán a mindegyikük köré szőtt hitvilágból kivonatozva a számomra fontos értékeket, meg tudnám fogalmazni azt a felettes erőt, amibe én kapaszkodok. Talán ezért érzem otthon magam mind az összesben.

Az ok, hogy miért lettem rendszeres Bazilika látogató összetett, hittételi jelentőséggel nem bír és most nem is hangsúlyos, a lényeg csupán annyi, hogy időnként beülök és dumálok az adott helyrajzi számon aktuálisan regnáló főnökkel, illetve apámmal, aki 4 éve végleg beköltözött az anyámmal közösen vásárolt öröklakásba, egy budapesti kis kápolnában. Megbeszéltem papával, hogy neki könnyebb dolga van kósza lélekként két ultiparti között átsiklani a belvárosba, mint nekem innen elbumlizni BKV-val hozzá. Gyertyát itt is gyújtok, ráadásul olyan szép és komoly ereje van a helynek.

Szóval a nő tolatott, célzott, leült, majd hangos sóhajtozások között összehajtva vizes esernyőjét, levette cipőit és a kinti felhőszakadásban rongyosra áztatott, vastag fekete zokniba bújtatott lábikóit jólesően megmozgatta. A szagok tolerálásával vannak problémáim, így az első, lábtájékról érkező foszlánynál úgy döntöttem, hogy a stratégiai belső monológot máshol folytatom. Felálltam és éreztem, hogy vágok egy nem túl kedves, ámde annál minősítőbb pofát és abban a pillanatban bevillant a népi klasszikus, vagyis az "Isten nem ver bottal." és tudtam, hogy a finnyásságomnak rövidesen böjtje lesz.

Elhagyva a tetthelyet bevetettem magamat az égi áldásba és tempósan kocogtam a postára. Éreztem, hogy az aszfalt máshogy nyomja a bal talpamat, mint a jobbat. Miután húztam sorszámot és láttam, hogy hosszasan fogok levélügyileg fedett helyen időzni, nekiálltam megigazítani a férfi vágyak atombiztos gyilkosát, az antiszexualitás ikonikus jelképét, utcai mutogatós szatírok beteg büszkeségét látványával kegyetlenül lohasztó, ronda, viszont annál praktikusabb fekete náááájlon térdzoknimat. Gondoltam felhurkásodott kényelmes balerina topogóm talpán. A diagnózis ennél sokkal összetettebb volt és miközben felállítottam a cipészeti anamnézist felfelé sandítottam, és mivel a szomszédos "főnökkel" már bizalmas a viszonyunk, elmorzsoltam egy "Ez gyors volt cseszd meg!" összegzést. Otthon reggel még makulátlan állapotú cipőm talpa ugyanis puzzle szerűen ripityomra törött. Az egyes darabok nem illeszkedtek szorosan egymáshoz a törésvonalak mentén, hanem huncutul eltávolodtak, így amikor próbaszerűen a legvastagabb kráterbe dugtam az ujjam, bár jól esett, de sokkolt is a tény, hogy kikandikál a nilonzokni és meg tudom csiklandozni a talpam. Azon túl, hogy el kellett ismernem, hogy a nagyvezér az ázott lábú mamóka lefitymálásáért stílusosan büntetett meg, az is bevillant, hogy nálam a baj és a jó is hármasával jár, így csendes nyugalommal vártam a folytatást, miközben furcsa szteppet járva próbáltam az időközben elállt esőtől még csurom tócsás járdán aránylag szárazan megúszni az irodáig vezető utat. A szemközti drogériában vételeztem egy szép mályvalila esernyőt, így bár bal talpam mohón szívta fel az Arany János utca undormány saras-koszos levét, az már biztos volt, hogy egy esetlegesen újra rázendítő felhőszakadás ellenére is hajam "Drei Wetter Taft" nélkül is tart majd.

Belevetettem magam a marketingbe. Kiajánlottam, beajánlottak, érzékenyítettem, leveleztem, szerveztem. Szóval zajlott az élet. "Az anyád!"ordítottam a semmibe, izmosan nyakon csapva magamat, mert azt hittem valamiféle csúf soklábú jószág támadott tarkón. Aztán kiderült, hogy a nyakamban lógó, a kollégáimtól búcsú ajándékba kapott angyalszárny röppent le az asztalra, eskü még surrogott is, pedig magamtól csak az ejtőernyőzésem idejére vettem le, balesetvédelmi célzattal. Nem örültem, hogy kikapcsolódott a lánc, mert bár körmeim nem karmok, de elég nagyok ahhoz, hogy az apró csattal ne boldoguljanak, meg hát egyre vakabb is vagyok, így annak az esélye, hogy egyedül visszarakom szolgálati helyére, egy volt a lehetetlenhez. Azért megpróbáltam és akkor vettem észre, hogy nem kikapcsolódott, hanem elszakadt a vékony lánc. Csak úgy, pedig senki sem mószerolta. "Kettő!", mutogattam teátrálisan az ég felé, és ha már felpattantam, a második emelet felé vettem az irányt.

A Vöröskereszt központi épületének negyedik emelete, ahol pici kis irodánk lapul, leginkább szellemkastélyra emlékeztet. A plafon rohad, beázik. A folyosói parketta foghíjas, recseg-ropog. Az emeleti mosdók állapota übereli a 80-as évek szétesőfélben lévő személyvonatain a gyomorfordító vécék látványát, szagát és összbenyomását, ahová tényleg csak akkor ment az ember, ha durván tört rá a kényszer és már a szublimálás sem segített. Lejárok hát a másodikra, mert inkább gyűjtök be néhány rosszalló pillantást a kakukk, más fészkébe klotyózásomért, mint egy jó kis vérhast vagy tífuszt a bátorságomért. Szóval letotyogtam ügyelve arra, hogy bal lábam, ha nem muszáj ne érje a talajt. A vécédeszkán elmélkedtem az élet nagy dolgain, amikor a törött sunyi jószág egy óvatlan ficergésnél becsípte a valagam. Ordítani nem mertem, mert az ajtó előtt éppen fénymásolt valaki, de sziszegtem cifrákat, miközben az égiekkel tisztáztam, hogy ez aljas volt. Valahogy stílustalan és egyáltalán nem illik a képbe, viszont ha már így alakult, akkor kértem, egyezzünk ki abban, hogy ez a harmadik, és hogy bocs turista szemüveges mami a büdös lábadért, az is az én hibám, csak legyen mára elég. Miután óvatlanul visszahelyezkedtem a fajanszra és a műanyag áru újabbat harapott a hátsómba úgy gondoltam, ez a nyomaték és kvittek vagyunk, miközben elmorzsoltam néhány csepp könnyet, amit a fájdalomtól némán hullattam. Szegény popóm egyből lila lett és sajgott, a cipőm talpának darabjai kikandikáltak bal lábfejem két oldalán és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy kitart estig, a nyakam üresen kongott. Nem vagyok önsajnáló fajta, így hát dacolva a történésekkel kihúztam magam és hetykén mosolyogva visszavonultam értékesíteni.

Pont akkor indultam haza, amikor újból leszakadt az ég. A szemközti tetőket is alig láttam, így indokolttá vált új szerzeményem, a rózsaszín ernyő csatasorba állítása. Az irodában kipróbáltam, hogy ne a zuhé közepén vacakoljak a kinyitásával. Nyomtam a rendeltetésszerűen a fogóján található gombot, de semmi. A nyomaték és a drámaiság kedvéért vicsorítva folytattam ugyanazon gomb böködését, sőt összeszorítottam a szemem is, amikor végre engedett a makacs szerkezet. Hangosan felröhögtem. Ez volt a harmadik. A klotyó malőr csak banális közjáték volt, a véletlenek  egybeesése. Tematikailag az "eső-lábszag-leveszem rólad a védőszárnyam" tengelyen mozgó eseménysorozatba sokkal inkább beleillet a kezemben tartott ernyő torzó. Ő volt az Arany János utca 31. negyedik emeleti toronyirodájának őre, Quasimodo, akit az ő Esmeraldája éppen orcátlanul kiröhögött. Az ernyő vásznát peckesen feszítő fémhúrok egyike fittyedten lógott, törötten lifegett, pár másik oldalra dőlve pihengetett ahelyett, hogy dolgát végezte volna. Hikomat volt a cucc, de legalább sokba került. Az egyébként tökéletes gomba forma helyett a vadiúj paraplém erősen ütött-kopott benyomást keltett. Mondjuk pont illett az ekkorra már darabokra hullott cipőmhöz. Farzsebemből előkotortam a drogériában kapott blokkot. Átsétáltam a zuhogó esőben. A 10 méteren cafattá áztam. Hajléktalanná vált bal lábam bokáig vízben cuppogott. Kicserélték a hadirokkantat, igaz egy szárnytávolsággal kisebbre, ahogy az később kiderült, de már ez sem érdekelt, csak haza akartam érni. Itthon merev könyök-laza csukló mozdulattal kihajítottam topánkámat a kukába, lábikóimat pedig a számukra sokkoló fejleményekkel járó nap után egy lavór meleg vízben kényeztettem hosszasan, míg magamban megértően emlékeztem meg az ázott lábú néniről, aki reméltem még aznap este szintén jó meleg, illatos vízben áztatva futóműveit nézegette a Bazilikában készített fényképeit.

Aki nem hiszi, járjon utána...

Egyébként minden, hangsúlyozom minden eseményről rendelkezem fotó dokumentációval. Cipőtalp, nyaklánc, esernyő megörökítve. Még a hátsóm is, bár azokat a képeket nemzetbiztonsági okokból első körben 90 évre titkosítottam.