Kinyitottam az ajtót. Egy fényes tárgyat láttam lassított felvételként elrepülni derék magasságban. Gondoltam angyal szállt el előttünk, de aztán felfogtam mi az. Napok óta úgy tűnt, hogy mozog, rezeg menet közben és most kiderült, hogy nem csupán optikai mesterkedés szórakozik velem. Eközben a kocsi mellett letámasztott bringáról visszapattant és mielőtt triplaszaltót bemutatva repült volna tovább, apró ripityomra törve, éles csörrenéssel, ezer darabban betont fogott a bal oldali visszapillantóm tükörlapja. Azért lecsekkoltam és csendesen hümmögve konstatáltam fekete, matt, cseppet sem csillogó hűlt helyét. "Hét évig nem házasodom", ez volt az első gondolatom, de mivel nem terveztem nősülést, emiatt nem húztam fel magam.

"Kapd be!", ez volt a második. Futni indultam, vár a tó, ehhez képest tükörcserepeket fogok csipegetni a rücskös, piszkos kocsibeállóról. Nekiveselkedtem és közben Hamupipőke jutott eszembe. Gondoltam a klasszis rajzfilm elődöt utánozva üvegrepesztő hangon trillázni kezdek valami operaslágert, amire megjelennek kertem madárbérlői és szorgos csőrükkel összekapkodják a csillogó morzsalékot helyettem. A garázs zugaiból csinos kis ruháikban kiosonnak a kisegerek és segítenek nekik, miközben én sportos szettemben, amely most cseppet sem hercegnős, nélkülözi a tütüt, amit a legutóbbi versenyen viseltem, két kis kezemmel teátrálisan gesztikulálva, a Walt Disney meséből ismert dallamokat arany torkommal csicsergem zenei aláfestésként. Mesés elképzelésemtől már-már túlcsordult a szívem, amikor a romantikus képbe bekúsztak kócos szomszédaim, akik kiegyenesített kaszákkal, baseball ütőkkel, élesített palacsintasütőkkel, chemotox-szal és puszta kézzel igyekeznek kifejezni műértő lelkesedésüket és hálájukat egy finom kis laposra veréssel a szombat reggeli negyed tízes előadásomért. Dobtam hát az ötletet, mert időközben igazából megjelent a kutya is álmosan és mielőtt tappancsaiból tűpárnát gyártott volna, gyorsan katasztrófaelhárító üzemmódba helyzetem magam és összeszedtem a törött darabokat.

Sokáig ellenségem volt a tükör. Nem szerettem magam. Turcsi orrom krumplinak láttam. Barna, sűrű, régebben és szándékom szerint rövidesen újra hosszan lobogó fürtjeimet túl egyenesnek és barnának találtam. A bőröm bánatomra, amikorra minden normális kamasznak elmúlik, nekem ijesztően pattanásos lett, aminek köszönhetően megkezdődött évekig tartó rejtőzködő életmódom. Az orrommal nem tudtam mit tenni, bár kíváncsi természetemnek köszönhetően gyakran ütöttem olyasmibe is, amihez semmi közöm nem volt, de ez szaglószervem számomra elfogadhatatlan konnektor formáján nem változtatott semmit. Hála égnek, mert ma már fitosnak és csinosnak látom és némi élettapasztalatot szerezve a kíváncsiságom túlzó mértékét is bezártam a "Tapintat" feliratú dobozba.

A képemet sok zsákutca után, nagy nehezen megtalált, akkor még pályakezdő, ma már übermenő bőrgyógyász fenomén hozta rendbe, huszonéves koromra. Elődei "majd kinövi" hozzáállásának  és kuruzsló módszereinek köszönhetően anyámék épp csak a piócás embert nem riasztották, de azon túl mindent kipróbáltunk ráolvasástól a szentelt vízen át az alkoholba áztatott reszelt tormáig, szigorúan külsőleg. Végül a szervezetemre mért hormon és szteroid kombó-támadás hozta el a megváltást. Szomorkodott is miatta a kozmetikai ipar színe java, mert meggyőződésem, hogy éveken keresztül én tartottam el őket ragyáim eltüntetése céljából magamra vakolt ipari mennyiségű korrektor és alapozó megvásárlásával. Elmaradt a maszk, felemeltem a fejem és kinyílt a világ. A küzdelem, a sok gyomorgörcs és a szégyenérzet emlékét visszahívó hegek arra az útra emlékeztetnek, amelyen eljutottam odáig, hogy ma már néhány kivétellel pont nem érdekel, mit gondolnak rólam mások.

A hajam nekem tetszőre alakítása keményebb dió volt. Vastag szálú és kissé öntörvényű, mint én. Rengeteg és rövidebb állapotában göndör, hosszabb formájában abban az időben egyenes volt. Naná, hogy utáltam, mint minden más rendes kamaszlány a sajátját. Színén sokáig szülői ellenállás miatt nem változtathattam. Göndörségéről viszont relatív hamar gondoskodtam. Hosszas diplomáciai tárgyalások és meggyőző tevékenység következményeként nyolcadikos ballagásom után megengedték, hogy rőzsémet bedaueroltassam, szóval zöld lámpát kapott a hőn áhított "dájer". A fodrász, amikor meglátta jelentős mennyiségű és említésre méltó minőségű hajkoronám és meghallotta kérésemet, a rá váró feladattól megriadva a sarokba vonulva csendben kisírta magát, de aztán erőt gyűjtött és azt mondta, megoldjuk. És lőn. Pinduri csavarókra tekerés, fura cimbalomütő szerű vattás végű cuccal történő tunkolás és tekervények áztatása és némi csípős szagú vegykezelés után ellenállhatatlanul söndörödött, pöndörödött és göndörödött  minden szál a fejemen. A fodrászüzletben csábító voltam és stílusos. Egészen az első hajmosásig. Onnantól kezdve úgy néztem ki, mint Soltész Rezső és egy ázott rackajuh áramütött közös gyereke, amely nászba vizuális alkat lévén inkább bele sem gondolok. Fazonja miatt simán feszíthettem volna az akkor aktuális német foci válogatott csapatképén. Ehhez jött a krumpli-turcsi, szóval összeomlás. Ráadásul zabolázhatatlan fürtjeim a dájervíznek köszönhetően sprőddé váltak és leginkább égnek állva meredezve csúfították az általam egyébként is utált összképet. Türelmetlenül vártam, hogy lenőjön fejem divatbalesete.

Később a színében találtam meg az új kihívást és az esélyt az önmegvalósításra. Imádtam kikeverni a színeket és egyre inkább a sötétebb árnyalatokkal éreztem magam boldognak. Anyám kevéssé volt lelkes időnkénti átalakulásaim láttán. Sosem szólt, de az arcára kiült a nemtetszés. Kobakom leglátványosabb sufnituningját, éppen otthon sikerült végrehajtanom. Abban az időben a hajfestéket többféle színből, oldott hidrogén peroxid tablettával keverve állítottam elő, izgatottan bízva abban, hogy az általam megálmodott színkombináció legalább köszönőviszonyban lesz a végeredménnyel. Anyám látva a boszorkánykonyhában kipakolt hozzávalókat és azt, ahogy átszellemülten találomra nyomkodom a tubusokból a festéket, csendesen, ámde erősen nyomatékolt hangsúllyal annyit suttogott, hogy "Csak fekete ne legyen...". Megígértem, elvonultam, felkentem, vártam, hatott, lemostam. Megszárítottam fejem ékét és azt hiszem, hogy ilyen gyönyörűnek addig még soha sem láttam magam. Végre elégedett voltam a látvánnyal. A belekevert középbarna árnyaltnak fittyet hányva hátközépig érő rőzsém kékes feketén pompázott, kiemelve kék szemeimet és értelmet adva gyárilag hófehér bőrömön csókosan vöröslő, akkoriban elmaradhatatlan tűzpiros rúzsomnak. Szép voltam, na. Végre szívesen néztem tükörbe.

Écsanyám reakciója is megerősített abban, hogy külsőm végre hibátlan és ellenállhatatlan. Ebben az időben ízlésünk már más síkon mozgott. Ennek ellenére drága szülém vásárolt olykor nekem, de úgy, ahogy senki más. Egyszer például az akkori Skála Metróban meglátott egy farmerruhát. Kezeit összecsapva felordított, hogy "Istenem, ez de ronda. Megveszem a gyereknek." Megtette és naná, hogy telibe találta az ízlésemet. Fent említett darab első pillantásra és hosszú időre a kedvencem lett. Szóval, amikor kiléptem a fürdőből és mama rám nézve sírva fakadt, tudtam, hogy tökéletes lett a frizurám. Szegénykém nem így gondolta, így mélyről fakadóan szakadt fel belőle az ösztönös és hangos sírás. Arca leírhatatlanul eltorzult és furcsa, a zokogástól elfojtott hangon csak annyit tudott kinyögni, hogy "Úgy nézel ki, mint egy kurva!" Boldog voltam, mert megkaptam a leghitelesebb visszaigazolást. Megszeretgettem, ő pedig idővel megbékélt külsőmmel.

Csak később tudtam meg, hogy az engem boldoggá tevő, az önbizalmamat visszaadó outfitem a tanuló ifjúságra igen megosztó hatással volt. Az ártatlan, naiv, jóindulatú, szép lelkű elsősök imádták és már a legelső héten elneveztek Hófehérke tanító néninek, amely elnevezés kenegette a májamat. Azt, hogy a nagyobbak utálták, év végén a banketten simán el is mondták, ahol is velük együtt röhögtem, naná hogy kényszeredetten és gondolatban a keresztvizet is leszedtem a kis pokolfajzatokról. Később, már túl a fekete démon korszakomon viszont őszintén vidultam a rám ragasztott becenéven. Tulajdonságaik tekintetében minden szempontból a kis apróságok ellentettjei, kritikus kamaszok fehér bőröm és az őket irritáló fekete hajam kontrasztján sokat vidulva és csámcsogva úgy gondolták, hogy a szemmel látható vérszegénységem ellen és az egészségesebb, pirospozsgás arcszín elérése érdekében valamit tennem, szednem kellene. Így hátam mögött nemes egyszerűséggel "Vitaminnak" hívtak.