Minden azzal kezdődött, hogy reggel nem sikerült komfortosan felöltöznöm. Csillió számú variációt végigpróbálva sem bírtam magam otthon érezni a bőrömben. Tudom ez a problémám kedves férfi ismerőseimet nem dúlja fel, de bízom benne, hogy néhány barátnőm az együttérzéstől most remegő szájjal empatikusan sírva fakad. Mindegy, így vagy úgy, de a vonat nem várt, indulatba jöttem. Az állomáson parkoltamban kis híján belelibbentem egy tisztes méretű ürülék kupacba, amit emberi eredetűnek tituláltam. Állításomat a hercig halom mellett található, hátsó tisztításra használt papír látványára alapozom, hiszen az ember (mármint például mi a gyerekkel) még csak-csak összeszedi kutyája potyadékát az utcán, de lássuk be tükörfényesre polírozni az eb valagát ritkán áll neki. "Szar napom lesz!" duruzsoltam stílusosan magam elé, majd belevetettem magam, bebizonyítva a kimondott szó alkotó erejét.

A vonatok már kedd este késtek és ragaszkodva ezen egyáltalán nem dicséretes szokásukhoz, szerda reggel sem tettek másként. Uszkve fél órát álltunk a célállomás váltói között dekkolva. Én nem feszültem, de egyre több telefon csörgött és szép lassan tapinthatóvá vált az aggódás az idegállapotba került munkavállalók körében. Utáltam magam, mondom outfit no komfort, a helyzetet és az energiákat magam körül. Beértünk. Energiaszintem a béka feneke alatt zokogva könyörgött, hogy az első vonattal húzzak haza, eresszem le a redőnyöket, zárjam magamra az ajtót és alukáljak. Lebarmoltam, majd  leereszkedtem a föld alá. Nincs bérletem, és kifogyott a jegytartalék. A táskámban kotorászva kerestem a pénztárcám, amikor a szokásos reggeli duruzs helyett hangorkánba ütköztem. Hol a reggeli decens nyüzsgés? Hová lett a gitáros fiú, aki kedden a Nothing Else Matters-t tolta bitang jól, amikor megérkeztem? Hahó? Mi van már? Hahó!!! Itt a világvége, csak én már megint nem néztem híradót és nem tudok róla? Olyan volt minden, mint egy menekülttáborban. Aztán leesett. A Déli nem fogad vonatokat, mindenki innen indul meghódítani a világot. Ráadásul otthon dübörög az Efott, így az odatartókkal pont olyan volt a helyzet, mint egy túlzsúfolt kukackonzervben. Sok kukac, mind nyüzsög, hely nuku. A fesztiválozó fiatalok szembesülve a vonatok rapszodikus indulásával, letáboroztak. Átszökellve a földön fekvőkön elértem a jegykiadó automatákat.

Gyanakodnom kellett volna, hogy pár perc alatt sorra kerültem. A masina használata itthoni szófordulattal élve "egy ildis", vagyis egyszerű, még nekem is megy. Beütöttem, hogy aszongya 10 db gyűjtőjegy, fizetés, számlát nem kér, bankkártya. Érintettem, telefon csipog, pénz számlámról levonva. A képernyő közölte nyomtatási szándékát, majd ebben a pillanatban elsötétült. A többi terminál szorgosan működött, csak az enyém volt kuka. Mögöttem Mekkáig hömpölygött a sor. Háromezer pénzt buktam, gondoltam nem hagyom annyiban. Finoman simogatni kezdtem az érintőképernyőt, de nem jött izgalomba. Ez az én formám. Elkezdtem gondosan elolvasni a tájékoztató feliratokat. Megtaláltam az ebben a helyzetben kompetens ügyintézőhöz vezető telefonszámot.Tárcsáztam. Naná, hogy jött a "nyomja meg a megfelelő gombot, ha választott a menüből "dumával. Semmit nem hallottam, így random kezdetem nyomkodni. Éppen arra vonatkozóan kaptam jó tanácsokat, hogy mit tegyek a sikeres vásárlás érdekében. "Kapd be", reflektáltam félhangosan, mikor éreztem, hogy valaki áll a hátamban, pedig utastársaim már besoroltak máshová. Egy rágózó, kvázi fogatlan peronőr dekkolt az aurámban, nézve a szenvedésemet. Kérdeztem, hogy tud-e segíteni, majd mikor válaszolni kezdett szabad kezemet ösztönösen előre tartottam. Egy szem középen lévő foga beszéd közben ide-oda fityegve kísérte mozgásával beszéde ritmusát, így attól féltem kipottyan, hát gondoltam elkapom, míg bölcs válaszával tudatta velem, hogy jó volna felhívnom a tájékoztatóban szereplő számot. Ekkor drámaian homlokon csaptam magam és az alakításomhoz illően, teátrálisan hátracsaptam a fejemet, majd a hülyét adva fülemen a telefonnal közöltem vele, hogy eszembe sem jutott, mialatt a géphang éppen arra kért, hogy ügyeljek rá, hogy a papírpénz, amivel fizetek ne legyen gyűrött. Peronőr angyalom lecövekelt mellettem és hangos csámcsogással, leplezetlen érdeklődéssel figyelte, mi lesz a következő lépésem. Az orra elé tartottam a telefont, elolvasta a hívott számot, majd fülem mellett elsandítva a gépen lévőt. Gondolkodott, látszott rajta, még a rágó is pihent a szájában. Egyszer csak mosolyogni kezdett, rám kacsintott, vagy valami ilyesmit csinált a szemével, sok sikert kívánt és eltűnt az egyre duzzadó tömegben. Magamra maradtam a bajommal, de szívós jószág vagyok. Telefont kinyomtam, újra tárcsáztam. Ismét találomra nyomkodtam a melléket, mert a zaj nem csitult. Most a túlméretezett csomagokról hallgattam egy kisdoktorit. Kínomban beugrott, amikor Fradi meccsek után, abban az időben, amikor még nem volt BKK, csak a kis testvére létezett, az addig egymást gyalázó ellenfél szurkolótáborok a stadiont elhagyva nagy egyetértésben, közös ellenséget találva, együtt azt skandálták, amit most én is gondolok: "Buzi BKV, buzi BKV..."

Egy srác a másik sorból azt tanácsolta, hogy fotózzam le az időközben öntudatra ébredező terminált, mert csak így tudom az igazamat bizonyítani. Telefont ismét kinyomtam, gyorsan paparazzizni kezdtem, majd kérdeztem, hogy szerinte szelfit is csináljak-e, de ezen már mindenki csak röhögött, átérezve hosszú percek óta tartó szenvedésemet. Ebben a pillanatban hívott főnököm, nem találva helyemen. Piszok jófej. 8 órányi munkaidőnkből nettóban négyet biztosan végigröhögünk, így megértően kezelte a helyzetet és elmondta, hogy valójában csak attól tartott, hogy az előző esti pesti borozgatásom barátaimmal túl jól sikerült, ezért nem vagyok ott, ahol lennem kellene. Exkuzáltam magam, majd elindultam. Benyúltam rutinból a mélyedésbe, ahová a jegyek pottyannak és találtam is kettőt. Illetve csak egyet, mert az egyik a borítólap volt. Már én is idegállapotban voltam, így ha a metróban a sípcsontomat rugdosó kislánynak nem smasszer szerű az anyukája és csúnya nézésű és kevéssé féltem volna tőle, tuti visszaadom a kis alattomnak.

Beérve felhívtam újra a telefonszámot. Két gombnyomással Attilánál landoltam, aki azzal kezdte, hogy visszahívott, hogy ne az én költségeimet terhelje a hívás. Kitöltött egy esetbejelentőt, közben kötőszó helyett használta az "elnézést kérek" fordulatot. Kiderült, hogy nincs borítólapja a gyűjtőjegynek, az banki bizonylat. Rajta van a kártyám utolsó négy számjegye, így tudom azonosítani a tranzakciót. Tényállást rögzítettük, elköszöntük. A fiatalember visszaadta a megrongálódott hitem egy részét és hajlottam arra, hogy csasztuskámat némi áthallással "Cuki BKV" szöveggel skandáljam tovább, de aztán maradtam a klasszikusnál, mert van ami úgy jó, ahogy van. Várom tehát a megfelelő ügyosztály nyomozati munkájának eredményét, ügyintézőm szerint uszkve 30 napig, amikor is ha sérelmem jogosnak találtatik, visszautalják a bukott összeget a számlámra. Erről eszembe jutott a bizonylat. Felvettem a szemüvegemet, hogy megvizsgáljam. Megtaláltam az utolsó négy számjegyet is. Egy sem egyezett a kártyám számával. Bakker, elloptam valaki jegyét és bizonylatát. Most már mindegy. Ennyi, bűnöző lettem és áldozat, 2in1. Ezen morfondírozva órákig pocsék hangulatom volt, míg nem egy ártatlan poénon percekig felszabadultan röhögve a szutyok szürkeséget kiűzte belőlem a nevetés után maradó könnyedség.

Időben indultam délután haza, hiszen még vennem kellett jegyet is, mert rutintalanul csak egyet loptam reggel. Elköszöntem. "Jut eszembe. Jövő kedden tárgyalásunk lesz.", szólt utánam főnököm naptárjából felnézve. " Te is jössz." Tette hozzá határozottan. "Hová megyünk?" kérdeztem kissé frusztráltan az automatánál rám váró tortúrától. A képén elterülő vigyor, majd a torkán feltörő visszafojthatatlan röhögés jelentős nyomatékot adtak a napomat stílusosan keretező válaszának, aminek hallatán naná, hogy én is hangosan vihogni kezdtem: "A BKK-hoz".