"Miért áll itt?" kérdezte a műhelyben belém botló szerelő rám meredve. "Dekorációs céllal." feleltem spontán. Egy kollégája támasztott a megfelelő helyen a falhoz, amíg én az engem napokkal ezelőtt hűtlenül elhagyó bal oldali visszapillantó tükörlapom pótlását mára ígérő autógurumat vártam. Egész jól megtanultam félvakon vezetni itt faluhelyen, bár a nagyvárosi forgalmat inkább kerültem félsuta járgányommal. Szóval a falnál díszelegtem és konstatáltam, hogy erősen nyárias szerkómban is túlöltözött vagyok a férfi szíveket melengető, mell lengető naptár lányokhoz képest, akik a szemközti falat díszítették szintén dekorációs céllal, csak határozatlan idejű munkaviszonyban. Épp a mostanában újra kerekedő sajátjaimat szemlélgettem titokban és kebelemelőimnek köszönhetően elégedetten, amikor megérkezett emberem, aki eddig minden autóműszaki katyvaszból kirántott, pedig akadt mindenféle. A mai napig röhög mondjuk azon, amikor egy otthon észlelt defektnél felhívtam, hogy lyukas a kocsi kereke, de csak alul, mert a felső része olyan szép peckesen kerekedett, vagy amikor legutóbb rácsörögtem a masnis-villáskulcsos piktogram megjelenésekor és megkérdeztem, hogy szerinte mit üzen a kicsi masni, mert én valami műszaki hibára gyanakszom. Azt mondta ő is, így vigyem el hozzájuk, majd a kompjúter kideríti. Tehát megjelentem, falhoz támasztattam és bögyös csajokban gyönyörködtem éppen, amikor is észleletem a már az autómon babráló fiúk arcára kiülő kendőzetlen aggodalmat. Mint kiderült a rendelt tükör nem kóser, nagyobb, mint kellene, így délután jöjjek újra. Masinámat azért gyorsan ütköztették valami technikával egy aktatáskában, ami kibökte, hogy csak az üzemanyagszint mérő jelzett, de azóta kiválóan működik. Gondoltam az nem baj, egy kis benyát némi mosollyal tuti tudok szerezni bárhol elakadva. Láttam hogy csinálják a szorgos dolgozó honleányok a régi 5-ös és 405-ös utakon, akiket szeretnék ezúton megkövetni, mert előítéletesen meg voltam győződve, hogy örömlányok, viszont most egyértelművé vált számomra, hogy az üzemanyagszint mérőjük romlott el és csak egy korty benzinért integetnek az út szélén. 

Megvilágosodva hazamentem. Gondoltam befejezem a napokkal ezelőtt megkezdett fűnyírást. Saját masinám elhalálozott és bár egy ismerős megpróbálkozott az életre keltésével, keresnem kellett egy fűnyírós embert, aki kicsit kipofozza kényeztetésben régen nem részesült, tonna nehéz kertészemet. A füvet félig már lenyírtam tegnap a fűnyíródoktortól cserébe kapott géppel. Igaz nem sikerült egy szuszra, mert ideiglenes háztartási alkalmazottamról az első 30 méter megtétele után kiderült, hogy nincs ki mind a 4 kereke. Erre engedett következtetni, hogy miközben csasztuskákat dudorászva viharos tempóban szeltem az éles kést az én kezemben évek óta nem látott térdig érő füvet, egyszer csak egy fekete műanyag kerék mellett haladtam el. Az égiek sem akarják, hogy a dzsungelből újra kert, a magas fűben olykor elvesző négylábú bozóthuszárból ismét kutya legyen. Simán megjavítom, gondoltam. Fogtam a kereket, visszatoltam az üresen meredező fém pálcára. Rápaskoltam, berántottam, indultunk. Öt lépés, kerék leszédül. Újra felrak, most rá is csaptam hármat-négyet. Bepöffent, indul, leesett. A következő próbálkozásnál tekergettem kicsit és bevetettem a ráolvasást is, hasztalan. A hadizakkantat félretolva felszerelkeztem egy csavarhúzóval, némi szigszalaggal és ragtapasszal, mert ezek használata tűnt igazán logikusnak adott helyzetben. Hosszú perceken keresztül tapogattam, néztem szemüvegben, tehát láttam is! Böködtem a célszerszámmal, illesztettem, csavarni menet híján nem tudtam, de nyista. A kerék szökött. Amikor már minden idegszálam felborzolódott betoltam a kamrába és hagytam a francba az egészet, mert új stratégiaként úgy döntöttem, hogy elkérem a szomszéd fűnyíróját, már ha az előzmények után kölcsön meri adni nekem. Este beszéltem is vele, aki mielőtt áttolta volna pöpec járgányát felajánlotta, hogy megnézi a kereket, hátha meg tudja javítani. Ekkor derült ki, hogy mit tud a csavarhúzó, ha férfi kéz fogja és férfi ész gondolkodik vele. Pikpak szétkapta, előkerült a kis farkasfogas köralakú csúszásgátló izémizé, amit én is hallottam bent csörögni, amikor szakszerű arcot vágva ráztam a szökevény tartozékot. Ezt a kerék elé/mögé, nézőpont kérdése, helyezve stabilizálta az állapotokat. Roppant hálás voltam és a birtok felét szépen angol gyepesítettem. 

Ezek után fogtam ma bele a folytatásba. Kerék stabil, kések élesek, eltökéltségemnek semmi sem szab határt! Nem a francokat! Mondhatni Kilimandzsáró méretű zökkenő toppant elém, egy kihúzhatatlan berántó zsinór formájában. Tehát gépet megtankoltam, szivatózás 3-4, beránt. Vállból szakadt ki a karom, mert meg sem mozdult a mocsok. Masszírozva egyébként is kacska testrészem, anyázva próbáltam értelmezni az újabb műszaki anomáliát. Óvatosan húztam meg a zsinórt. Semmi. Ott hagytam. Kicsit később visszatértem, hátha csak időre volt szüksége. Gondoltam előrántom gyenge női oldalam, ha már erővel nem megy. Apró mozdulatokkal ki tudtam varázsolni az iszonyat hosszú madzagot, de az indításhoz szükséges mozdulatsor nem volt kivitelezhető, csak a zsinór legvégét elérve. Ez azonban komoly logisztikai problémát okozott. Ekkor ugyanis már olyan messze voltam a géptől, hogy nem értem el a kart, amit ilyenkor be kell húzni. Patthelyzet, csapda. A fűnyírótól tisztes távolságra, időnként nyújtózkodva próbáltam méltóságomat megőrizve megoldani a helyzetet. Gondolkodtam. A zsinórt visszaengedtem, de közöltem vele, hogy nem még nem végeztünk. A kamrába rontottam, mert a helyzet azonnal beépülő cukorért kiáltott. Azonmód egyhúzóra bepusziltam a ballagásra kapott tubusos sűrített tejet és láss csodát. Jött a megoldás. Hívtam a gyereket. Gondoltam ő húzza a kart én meg a madzagot, majdnem mint a répa mesében. Előre is elnézést kértem a folyamat közbeni szóhasználatomért és esetlegesen felmerülő stílusbeli hiányosságaim miatt. Akcióba léptünk. Kár volt. A markomban szorongatott fogó és az abból lógó berántó zsinór, illetve a fűnyíró korpusza közötti folytonossági hiány egyértelmű volt. Az egyik fickós mozdulatomnál kiszakadt. A gyerekre néztem, aki kérésemnek megfelelően a szerkezet fogójánál található kart szorította minden körülmények között. Tette ezt még most is, amikor annak az esélye, hogy a fűnyíró doktortól a sajátom újraélesztése idejére kapott csere fűnyírót munkára bírom, egy lett a lehetetlenhez. "Bakker, el vagyok átkozva"-nyögtem, miközben a megszokott pompáját idén meg sem közelítő béke szigete kertemen végignéztem.  

"Most mit csinálunk?"-kérdezte csemetém kissé riadtan, a létfontosságú kart szorongatva. "Azt, amit a helyzet megkíván!" Ekkor a zsinórt szép masnival a gép karjára kötöttem. Gyermekemre mosolyogtam, belekaroltam és a tetthelyről elvezettem. Magától értetődő módon magamhoz vételeztem habkönnyű nyári olvasmánynak szánt aktuális könyvemet. A napozóágyamat a problémának gondosan háttal elhelyezve leheveredtem, értetlenül néző utódomra mosolyogtam és számára a frappáns problémamegoldásból csillagos ötös leckét szolgáltatva annyit mondtam, "Napozunk, drágám!"