Kilógok a sorból reggelente a vasútállomáson. Az újra bejárók kasztjába tartozom, tehát élvezem. Még. Hozzájárul lelki békémhez, hogy csak három napot töltök utazással, ráadásul az utamon visz a vonat, tehát örömmel teszem. A többi, a napi ingázástól már herótot kapott unott utastársam között ezért furcsán mutatok rendre életvidám képemmel. Szerintem, ha meglátnak csendben konstatálják, hogy megjött a nő, aki minden reggel szív valami vicces cuccot. Irigyek, csak nem mernek kérni. Elvegyülésemet segítik hála égnek a korai keléstől a szemem alatt éktelenkedő, családi koffer méretű táskák, így szerencsére a vigyorgásom ellenére nem néznek ki teljesen a "Bé" vágány vagány falkájából.

Tegnap egy idős házaspárhoz töttyentem le reggeli rejtvényemmel. A feladványaim helyett kettősük szippantott be, miközben rendes, bevetésen lévő kémhez méltóan egy-egy szót azért beírtam a skandináv sorokba, de csak alibiből. Kártyáztak. Snapszert. Főiskolás voltam, amikor megtanultam ezt zsugát. Kanaszta, römi, rikiki, pikk dáma és a zsírozás már zsigeri szinten ment, mert imádok játszani, kártyázni különösen. Ma már veszíteni is tudok, na ja, az élet nagy tanító... Snapszerozni anyám tanított meg. Hétvégenként, amikor ritkán otthon voltam, éjszakába nyúlóan vertük a blattot, papíron pontosan vezetve a pontjainkat. Anyám könyvelő, bocs. Szóval zsugáztunk, láncdohányoztunk és megváltottuk a világot. Apám néha kijött a konyhába, belenézett a lapjainkba (nagy ultis volt az öreg) sokatmondóan ingatta a fejét, majd szótlanul visszavonult. 

Anyámmal azonban nem csupán a konyhaasztalt koptattuk könyökünkkel bemondásaink után az ütéseket számolva. 20, 40, 66, elég lesz... Piszkos kis szenvedélyünknek nyilvános helyeken is hódoltunk. Pesten laktam, anyám pedig ott dolgozott, amikor Manyi néni, apai nagymamám testvére, családunk emblematikus alakja elhalálozott. Fantasztikus nő volt, apró termete ellenére gigászok lelkierejét és karizmáját tudhatta magáénak. Igazi úrinő volt, régimódi, felvilágosult értékekkel, egykoron korokból magára aggatott külsőségekkel. Az ő kezén volt csipke kesztyű séta közben, haja éjszaka papírcsavaróktól göndörré varázsolva, tökéletesen ondoláltan állt. Kesztyűs elegáns kezével karolt Ervin bácsiba, a szikár sziklába, aki egyik karján Manyi nénit kísérte, a másikon pedig egy elmaradhatatlan paraplét délutánonként Balassagyarmat utcáit szelve. Letűnt korokat képviseltek, öröm volt őket nézni. Bánatukra saját gyermekük pár naposan meghalt, így a nagymamám gyerekeit és unokáit szerették sajátjaiként. Nekünk főzte hát az utánozhatatlan marhahús levesét, sütötte a világ legtökéletesebb rósejbnijét és gyúrta tonnaszám a szilvás gombócot, természetesen mákkal és nem prézlivel.

Szóval Manyi néni elment és mi a temetésére igyekeztünk munka után, vonattal, Balassagyarmatra. A közvetlen  járat korán elment, így maradt a sok átszállós személy Vác felé. Anyám valami nagy cégnél volt aznap és az ott kapott ajándékcsomagot cipelte magával magas sarkú eleganciájában topogva a vonat felé. Tudtuk, hogy hosszú lesz az út, így láss csodát, mama táskájából előfigyelt egy pakli magyar kártya és indult a parti. Klasszikus Bzmot nevű, piros, piszok kényelmetlen, hangos, instabil, büdös és lassú vonattal vágtunk neki a kalandnak, amit anyám még Vác előtt úgy döntött, hogy felturbósít. A cipőinket lerúgva kényelembe helyezkedtünk a kőkemény tapadós műbőr üléseken. Rajtunk kívül szinte senki nem utazott aznap. Az ajándéktasak rejtekéről előkerült egy üveg, hmmm, itt homályosak az emlékeim. Az biztos, hogy valami nagyon jó, minőségi konyak vagy whisky volt, de mivel én egyiket sem szeretem, mély nyomokat nem hagyott bennem, csupán a hatása. Tehát csinibe öltözve, kecsesen ücsörögve szoknyáinkban snapszeroztunk és az üvegből iszogattunk, miközben kuncogva megemlékeztünk szegény Manyi néniről, akitől kaptunk volna fejünkre megsemmisítő pillantásokat és lesújtó gondolatokat, ha minősíthetetlen viselkedésünket látja. 

Vácon át kellett szállnunk, és mivel iszonyat sok időnk volt, megvacsoráztunk egy étteremben, ahol olyan kiválóan éreztük magunkat, hogy kis híján lekéstük a csatlakozást. Egész úton kártyáztunk, néha kortyoltunk és emelkedett hangulatban családi legendákon és sztorikon röhögtünk cseppet sem visszafogottan, de tehettük, mert rajtunk kívül ekkor már csak a kaller és a masiniszta, bent a félhomály, kint pedig a sűrű sötét éjszaka voltak jelen. Majdnem éjfél volt, amikor széles vigyorral a képünkön megérkeztünk nagymamámékhoz. Az üveg maradék tartalmát szélesebb körben ürítettük Manyi néni szép életére és hallgattuk hol a sírástól, hol a nevetéstől, hol ezek változó mértékű keveredéséből adódóan könnypotyogtatva, nagymamám gyerekkori emlékeit. 

Másnap a temetés sem zajlott zökkenőmentesen. Már az elején, a ravatalozónál vallásháborúba csöppentünk. Manyi katolikus volt, de Ervin bácsi evangélikus. Jártak mindkét templomba misére, mert igazi hívő emberek voltak. Kérésének megfelelően mindkét felekezet papja, lekésze elköszönt volna tőle. Az egyik felekezet szerinti ravatalozóban várta Manyi néni a végtisztességet, ahová a másik tipusú pap viszont a temetés előtt jelezte, hogy ő mégsem hajlandó betenni a lábát. Patthelyzet alakult ki. Állóháború. Gyászoló tömeg várt, pap sehol. Diplomáciai síkon kellett megoldani a globális világproblémát. Apám és öccse, mindketten konfliktuskerülő, jámbor emberek voltak. Úgy döntöttek előkotorják tárgyaló kompetenciájukat és halmozott idegállapotban, az egykori Ervin bácsiéhoz hasonló parapléval a nyomaték kedvéért, és mert jó érvnek tűnt, elindultak papot fogni. Hosszú percek teltek el, egyre feszültebb hangulatban vártuk a tárgyaló delegációt. Egyszer csak megjelentek, erősen feldúlt állapotban. Miként sikerült meggyőzniük Isten szolgáját, hogy tegye a dolgát nem tudom, de kettejük között lassú, komótos léptekkel közelített egy relatív fiatal pap. Lehet, hogy éppen snapszerozott, mert öltözéke csapzott hatást keltett, de semmiképpen sem volt mindennapinak mondható reverendája alól kikandikáló kockás flanelingének gallérja és a lábán viselt kitaposott Tisza márkájú kopott sportcipő. Bulvár memóriám van, tehát a fontos dolgok lényegére ritkán, de a kiegészítő körülményekre majdnem mindig emlékszem. A statiszta pap magvas gondolataival búcsúzott szerettünktől, amitől a ravatal körül ülő családtagok szeme időnként furcsán guvadva meredt maga elé. Azon túl, hogy a tőle elköszönők között megemlítette gyermekeit is, akik, mint azt már taglaltam, nem voltak, örökre belém éget egyik bölcsessége, ami azóta is irányadó az éltemben. Idézem szó szerint: "Mert azt gondoljuk, az élet útja egyesen, OSZT pedig nem is!"

Brutálisan bebambultam és a bácsit figyelem meredten és kendőzetlen tapintatlansággal, ahogy éppen bemond egy negyvenet. Tiszta apám, esett le a tantusz. Ha megélte volna ezt a kort, éppen így nézne ki sok zsebes mellényében, bajuszával és szakállával, időnként dorgáló, de nagyon szerető modorával. Már ő is engem nézett és a néni is. Akkor vettem észre, hogy potyognak a könnyeim. "Nem bírom a légkondit", mondtam zavaromban, majd gyorsan törölgetni kezdtem mosolyogva az arcomat, mert éreztem, hogy befűtenek a szívem körül és iszonyú jóleső melegség áradt szét a lelkemben. Az égi koreográfus egészen a metróig kísért, ahol a gitáros fiú akkor éppen az Apám hitte-t énekelte tiszta, markáns, szép hangján. Nos. Többek között az ilyen pillanatokért állok reggelente mosolyogva a klasszikus Bzmot nevű, piros, piszok kényelmetlen, hangos, instabil, büdös és lassú vonatokat leváltó szuper szerelvényekre várva.