A kanapén ültem és csendben bömbikéztem. Könnyeket csaltam saját szemembe. Mindig megvisel, ha számolok, de most nem a számok okozta bonyodalom, hanem a végeredmény által képviselt mennyiség rendített meg ennyire. Kedvesem észlelve a zavart az erőben, védelmező ösztöneire hallgatva hősiesen átnyalábolt és őszintén megérdeklődte, hogy mi a baj. "46 leszek" szaladt ki a számon, aminek következtében immár nyilvánosan is szarul voltam, nem csupán magamban. "Holnap.", tettem hozzá fokozva a drámai hatást, legott intenzíven könnyezve. "Az nagyon sok!", vittem be magamnak a végső, megsemmisítő döfést. Támaszom a bajban átérezve  a pillanat drámaiságát stabilizálta az ölelést, cuppantott egyet a fejemre és bár továbbra is vigasztalt, éreztem, hogy viháncul kiröhög. 

Ez némiképp felrázott és rádöbbentett, hogy mekkora hülye vagyok, hiszen 28 éves korom óta nem foglalkozom a korommal, mert akkor pár perc leforgása alatt buktam 3 évet és ennél nagyobb dráma egy nőt nemigen érhet. Az újpesti színház alatti étteremben ücsörögtünk mintegy sokan és a szokásos évi színjátszó fesztiválon aratott sikert ünnepeltük, ismét okot találva a borozós lazulásra. Szóval kaszált a Pozsonyi két csapata és a hős tanerők, a minden helyzetben kollegiális szurkolótáborral éppen megvidámultak. Jó csapat voltunk. Isteni szerencse, hogy pályakezdőként közéjük csöppentem, mert a velük töltött évek alatt annyit nevettem és szerettem, hogy ha egy időre az előbb említett két tevékenységet valamilyen gonosz beavatkozás folytán soha többé nem tehetném is lenne miből merítenem. Zárójelesen jegyzem meg, hogy a büdös nagy mázlisták közé sorolom magam, ugyanis ugyanez a második iskolámról is elmondható, de ottani boldog perceim okozóit 2001 tavaszán még nem ismertem, így őket nem áll módomban leültetni a hosszú asztalhoz, ahol ekkor már igencsak emelkedett és ordítva röhögős volt a hangulat. 

Nem tudom, miről folyt a kvaterka (ezt a szót tegnap találtam egy tájnyelvi kvízben, és mivel ezer éve nem használtam, alig vártam, hogy belefogalmazzam valamibe! Ááááá, kisültek az idegpályák....), de az biztos, hogy az asztalt csapkodva éppen azt taglaltam, hogy én 25 évesen hogyan látom adott helyzetet. A pontos tartalomra már nem emlékszem, törölte a borgőz, pedig bulvár memóriámban csomót kutattam már, felidézve ezt a sztorit, de ezt a részletet kimosta valami rosé. Szóval csak az rémlik, hogy bölcsületem után pár perccel, mellettem ülő, szőke fürtjeit akkor még a derekáig engedő, egyik legokosabb és legbölcsebb mai napig fontosságom, akitől annyit tanultam, és akivel annyit tapasztaltam és röhögtem, hogy azt lajstromba szedni is lehetetlenség, tehát hozzám hajolt és decensen, hogy csak én halljam a fülembe súgta a megdöbbentő tényt, "Ildike, te nem 25 éves vagy!" Túlélve a számszaki sokkot közöltem vele, hogy ez hülyeség, majd egy pille könnyedségével átlibbenve a kijelentés által okozott pillanatnyi hangulat-galibán, vihogtam tovább. Kijelentéseit mindig érvekkel megalapozó barátnőm nem tágított és újra beleverte az orromat abba a nyilvánvalóan botor statisztikai ténybe, hogy "Te nem lehetsz 25 éves!" Gondoltam, hogy "kámon fájt" és beleállok a szituba, kérdezek egy frappánsat. "Na de már miért nem?" csaptam elé a virtuóz riposztott, amit ő komolyan véve elém rittyentett egy lineáris többismeretlenes egyenletrendszert, amelyben a tényezők helyén a köztünk lévő megkérdőjelezhetetlen korkülönbség, születésünk dátumai és az adott napi dátum szerepeltek. Azt tudom, hogy mocskosul koncentráltam és igyekeztem követni a matekot, amely helyzetet nehezítette, hogy a korom valódiságát feltáró segítőm száját elhagyó számok a fejemben boroshordókon egyensúlyozva imbolyogtak, miközben furcsa kis kezükkel az ég felé csapkodtak, mint falunapon a részegek a körben forgó western mű bikán. Igen jól szórakoztam a képzelet játékon, de be kell valljam éppen ennek következtében nem jutottam közelebb a megoldáshoz, ami pedig tuti precíz volt, mert arra emlékszem, hogy egész szám jött ki, csak azt nem hallottam, mennyi. "Most akkor hány éves vagyok?" kérdeztem vékonyuló hangon, mint anno matekórákon, ahol hasonlóképpen a létbizonytalanság határára bírtam sodródni, amikor ilyen bonyolult példákkal vegzáltak, csak ott a nyilvánvalóan szándékos abúzus után nem kérdezhettem rá a végeredményre. Kihívóan kekecül emeltem fel turcsi orrom és vártam a kivégzést. "28.....", hangzott a megsemmisítő tény. "Az nem lehet!" érveltem okosan, majd szédületes számolásba kezdtem. Osztottam, szoroztam, lehet deriváltam is ösztönösen, mert tudatosan sosem tenném és nekem is ennyi jött ki. "28 éves vagyok!" Jelentettem be patetikusan. Drága barátném jól ismert, tehát pontosan tudta, hogy a felismerésemben nincs semmi mesterkéltség, semmi megjátszás, tényleg abban a pillanatban szembesültem korommal, pár másodperc alatt bukva 3 évet. Megszédültem a ténytől és újabb pohár bort rendelve gyászoltam meg az elveszített napokat és perceket és tudván, hogy úgysem fogok rájönni, meg sem próbáltam felgöngyölíteni, hogy hol estem időcsapdába.

Eltelt huszonnyolc év anélkül, hogy foglalkoztam volna éveim számával. Simán vettem a harmincat, szép volt a negyven és az utánozhatatlanul csodálatos és a szerencsére kellően nem hétköznapi barátaimnak köszönhetően zserbó és sűrített tej torta ízű a 45. Itt eszembe jutott, hogy hol tartottam egy éve, és hogy ahhoz képest mennyi csodálatos változást hozott az életemben a fejesugrás, amivel felrúgtam mindent és megkértem a sors GPS-ét, hogy tervezzen újra. Kezdett a glória villogni a fejem fölött, körüllengett a pátosz, ihletetté vált a pillanat és már nem is bőgtem. Ekkor valamelyik gyakorlatias agysejtem, egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyien vannak, valami gyanúsat észlelt és önállósítva magát osztani-szorozni kezdett. Nem 28 év telt el azóta, hogy buktam hármat, hanem csak 18. Hahó, emberek! (itt gyorsan kiszámoltam a telefonomon is, biztos, ami ziher) Ébresztő! 46 vagyok, nem 56! Csak 18 év telt el, tehát egy másodperc alatt nyertem 10 évet, így ha levonom a 2001-ben elbukott hármat, még mindig van 7 előnyöm. Számszakilag önigazolva mosolygóssá rendeztem a fejemet és bejelentettem, hogy elégedett vagyok a korommal. Csendben, egészen suttogva azért hozzátettem, hogy hatalmasat nyert az emberiség azzal, hogy német és nem matektanár lettem.