Egy egészség prevenciós egyesületnél dolgozom. Két hete és három napja. Olyan, mintha ezer éve az életem része lenne, tehát tudom, hogy belső váltókezelőm jó megérzéssel, jó irányba terelt. Fontos számomra a jóllét, így törődök magammal, viszont még szívesebben másokkal. Az egészséges táplálkozás oltárán hozok tehát áldozatot  minden egyes alkalommal, amikor az ablakunkon beszűrődő börgerkinges sültkrumpli illatának ellenállni már nem tudva, ebédidőben kitrappolok valami szendóért és kávéért. Ezen cselekedetemmel legalább annak az embernek az életét megmentem, aki elől az ördögtől való nedűt és eledelt elhappolom. Mondom, szent asszony vagyok.

Főnököm szegény a fejét csapkodja, amikor eme ritkán beteljesülő, de egyesületünk küldetésének azonban konstans ellentmondó kis fétisemnek hódolok, gyorskaját tömök magamba. Tudom, mit okoz, de én a fogyasztói társadalom réme, az emberek azon csoportjába tartozom, akik szájában a nyál a gyorséttermek tudományosan megkomponált illatorgiájának hatására nem egyszerűen összefolyik, hanem nyálcunamiként özönlik rágószervembe abban bízva, hogy egy falat sajtburgerrel, esetleg rántott hagymakarikával, urambocsá csípős csirkeszárnyakkal tamponálom, megakadályozva megalázó csöpögését. A háborgó közkedély megnyugtatása érdekében szeretném jelezni, hogy ugyanezt a hatást kelti bennem a jóféle grillhagyományokkal elkészített gigantikus méretű marhák, sertések, pulykák esetleg csirkék, adott esetben hekkek és sült kolbászok csábító illata is, tehát nem csupán az imperialista Nyugat társadalom rohasztó végterméke vesz le a lábamról, eszem rendeset is.  Nem napi rendszerességgel, de azért időnként elgyengülök kihasználva, hogy uszkve 17 évnyi vidéki lét után újra a fővárosban szívom napközben a levegőt. Hiszen tudjuk, a városi levegő szabaddá tesz és én ezt a fajta szabadságot kimondhatatlanul élvezem. (Kedves okoskák, pontosan ismerem a mondás valódi eredetét és jelentését és élve az ily módon szerzett szabadságjogommal, szabadon értelmezem, forgatom ki és használom.) Igyekszem elvitelre kért hamburgeremet a környék valamely különleges pontján, turistát játszva, az épületeket falatozás közben csodálva, menet közben megenni, amely játékomhoz az Arany János utca környéke kiváló díszletet kínál.

Ma is elhajlós napot tartottam. Ebédidőben, amikor már a hamut is kevertem a mamuval úgy döntöttem, megjutalmazom magam a húzós délelőttért. Gyalog járok fel a negyediken található kis irodánkba, így lefelé természetesen a liftet mellőzve robogtam a szomszédos, étteremnek álcázott bűnfészek felé. Benyitottam és beálltam a hozzám legközelebb lévő sor végére elégedett, kéjesen vágyakozó vigyorral a képemen. Az előttem álló két ember türelmesen várt. Hosszú percek teltek el, mikorra leesett, hogy a már leadott és kifizetett rendelésük hiányzó tételeire váró népcsoporthoz csatlakoztam és soha nem kapok enni, ha nem váltok. Nosza, átugrottam a mellettünk lévő kasszához. Az egyenruhás kis hölgy láthatóan az előttem lévő gépről leolvasva az információkat pakolta össze az engem az ízbombától elválasztó család rendelését. Kissé lassan dolgozott, így a míg a többi pénztárnál kvázi rohant a sor, addig én kezdtem gyökeret ereszteni. Nem baj, mosolyogtam, kitartok, nem szambázok át egy harmadik kasszához. A lányka keze komótosan töltötte tasakba  a sült krumplit, amit mérlegre helyezve csekkolt, arcán a közértekből ismert "Tíz dekát kért? Huszonhárom. Maradhat?" sacperkébé-jóleszaz kifejezéssel. Fizettek, megkapták, felfejlődtem.

Ebben a pillanatban kifejezéstelen, ámde szép barna szemű kis csillagom átpenderült az általam eredetileg megcélzott, akkor nem működő kasszához, beüzemelte, majd rámosolygott a mögöttem állókra és tisztán azt mondta"Tessék!". Ők már rendeltek is, mire én kicsit méltatlankodva jeleztem, hogy az előbb még nálam ténykedett, mire ő azt felelte igen, de most már ott dolgozik tovább. Csalódottan tegező hangnemben magam elé mormolva megemlítettem édesanyja hátsó fertályát, majd beslisszantam a következő "Tesséket" magamra véve az orra elé és mosolyogva rendeltem egy csirkés szendót és egy capuccinot két tasak édesítővel, elvitelre. Bepötyögte, lassan, megfontoltan. Visszaolvasta, két capuccino, csirkés hambi. Rám nézett szép, de akkor már láttam, hogy elég üres tekintetével és várta a visszaigazolást. Javítottam a hallottakat, egy capuccino, két édesítő. Ismét rám pillázott, láthatóan utált. Eközben a velem együtt érkezők túl az ebéden már a kajakóma édes állapotába kezdtek csúszni, miközben én arra vártam, hogy lajhár gyorsaságú segítőm valahol rátaláljon a lassított felvételként kutatott sztornó kártyára. Heuréka, meglelte, használta, haladtunk a beteljesülés felé. Kívánságlistámat elolvasva lépett egy tálcához, majd rátett egy általam nem rendelt hamburgert. Közelebb hajoltam. "Elvitelre, csirke delux." Felküzdötte nehéz szemhéját, majd a képernyőre irányította hitetlenkedő tekintetét. Kacarintott egyet. Tálca elpakol. Tasakot vett elő, amibe már az én csirkém pottyant.

Eközben poharat tett a kávégép alá, amin benyomott egy gombot. Nem a capuccinot, egyem a kis szívét. Tudtam, helyette lattét fogok inni, de érdekli ez a rossebet a procedúra 27. percében járva. Valahogy a kávé is a szokásosnál lassabban folydogált, így láttam, hogy sétálni már nem fogok. Egy csepp, még egy. Kupak a pohárra került. Visszajött hozzám, kezében tejeskávéra módosított koffeinadagommal. Benyúlt a pult alá, büszkén emelte fel a két kis kezét és bájos mosollyal annyit kérdezett: "Két cukorral, két tejszínnel jó lesz?" "Már hogy a viharba ne!" Feleltem elengedve, hogy édesítőt nem kapok viszont tejszínt a tejeskávéba kettőt is és nemes egyszerűséggel elkezdtem vihogni és meg kell mondjam piszok jó kedvem lett. Ő nem feltétlen értette vidulásom okát. Én viszont hálás voltam neki. Még egyszer szóltam, hogy elvitelre, mire ő a kávéba való cuccost leszedte az időközben ismét előkészített tálcáról és a papírzacsiba dobálta. Eközben az előttem lévő képernyő kérdésére, miszerint egy tízes skálán mennyire vagyok elégedett a Börgerking szolgáltatásaival és a kiszolgálással, könnyeimet törölgetve az elapaszthatatlan, és mivel egyedül voltam elég ciki röhögéstől, őszinte boldogsággal ráböktem a legvigyorgóbb szmájlira, hogy én is bearanyozzam az engem kiszolgáló tündérbogár napját, ha már ilyen szépen együtt töltöttük az ebédidőt.