Utolsó Buenos Aires-i esténken szállodát váltottunk és csatlakoztunk ahhoz a közel 400 emberhez, akikkel együtt meghódítjuk majd a Déli-sarkot. Egy norvég hajóstársaság, a Hurtigruten expedíciós hajóján, a Fridtjof Nansen jégtörő, cirkálón játszunk majd sarkkutatósat. Láttam képeket a hajóról, és azt is tudtam, hogy ott is nyár van már, így amikor szemem elé fenyegetően bekúszott a Delta című ismeretterjesztő műsor nyitó képsora a körülményekkel vadul küzdő szánhúzó emberekkel, elhessegettem, de azért az agyam egy rejtett zugában továbbra is tele volt a gatyám.

Már este be kellett jelentkeznünk a társaság standjánál és onnantól kezdve 12 napig egy olajozottan működő gépezet részeként más dolguk sem volt, mint kikapcsolni az agyunkat és várni a jeges csodát. Ettől függetlenül voltak kételyeim. Utálom a hideget, a havat, sőt még a Jégvarázst is utálom, így elmorzsoltam titokban egy könnycseppet, amikor felszállva a kis charter gépre, amely 3,5 óra alatt Ushuaia-ba repített minket, magunk mögött hagytuk az életet adó 30 fokot árnyékban.

A kapcsolatom Tűzfölddel kimerült az általános iskolai vaktérképes feladatokban, de ezeknek köszönhetően legalább tudtam, hogy hol van. Kilesve a repülő ablakán nem sokkal a cél előtt már látszott az Andok megszelídült vonulatai felett átrepülve, hogy lélegzetelállító tájra értünk. Leszállás után rögtön buszokba tereltek minket és egy pár órás borongós kirándulást tettünk az argentín területen található Tierra del Fuego, vagyis Tűzföld Nemzeti Park területén. Az őslakosok máglyáit látták a Földnek ezt a zugát felfedező utazók és ezekről kapta a nevét. Helyi idegenvezetőnk a nyomaték kedvéért elmondta, hogy ezen, a Magellán-szorostól délre fekvő területen két ország osztozik, az egyik világbajnok, a másik pedig Chile. Már a buszon kiderült, hogy nagyon vegyes összetételű csapatban egzotikusnak számítunk, hiszen az utasok főként amerikaiak, britek és németek voltak, de akadt egy norvég család, néhány ausztrál, holland és rengeteg kínai. Mi voltunk az egyetlenek Közép-Európából és onnan keletről. 

A tűzföldi kóstoló legkülönlegesebb helyszíne a több, mint 28.000 km hosszan (ottlétünk alatt legalább háromféle adat hangzott el ezzel kapcsolatban, de átlagban szerintem jó vagyok) az amerikai kontinenst átszelő, és ily módon Észak-, Közép-, és Dél-Amerikát egymással összekötő Pánamerikai autópálya legdélebbi pontja volt. A világ vége után eggyel. Hasonlóan hihetetlen volt az Ensenada Zaratiegui világvégi postájába bekukkantani. Csodálatos a növényzet, különleges az állatvilág, nincs semmi, ami megenne. Gyönyörűek a színek a télből ébredve, tele jó túraútvonalakkal, ja és majdnem embermentes. Igazi antiszoc paradicsom! Érdekes, hogy a táj arculatát pusztító munkájukkal erősen meghatározó hódok nem őshonosak. Kanadából telepítették be őket ide és a chilei oldalra, hogy a prémkereskedelemmel a gyéren lakott vidékre csábítsák a vállalkozó kedvűeket. De a nagyvállalatok számára is vonzóvá tették Tűzföldet, hiszen adómentességet kaptak az ide települő cégek, aminek köszönhetően Ushuaianak jelentős például az elektronikai ipara. 

Arra is alkalmat adott ez a rövid túra, hogy barátkozzunk a többiekkel, és mire megfogalmaztam, hogy ide vissza kell jönnünk hosszabb időre, már ott is álltunk mozgó szállodánk előtt. Megilletődtem bevallom, amikor elnyelt minket a hajó gyomra. Első mozzanatként arcon fotóztak, ez alapján azonosítanak majd, ha gáz van, mondjuk ettől megremegett a mamuszom. Aztán sodródva az árral becsekkoltunk, megkaptuk a mágneskártyánkat, ami nélkül a hajón létezni sem lehet, és aránylag gyorsan az Otto Sverdrup nevét viselő  801-es kabin közepén toporogva próbáltam felkaparni az állam. A hajó elején található szobánk egyik oldala a mentiránynak megfelelő irányban, szóval előre, csupa üveg, így ugyanazt láttuk, amit felettünk kapitány. Ez mondjuk egy Titanic szituációban hasznos lehet, főként számunkra, mert észlelve a bajt valószínűleg egyszerre kapnánk a fejünkhöz, de vele ellentétben mi menekülni is kezdhetnénk. Tengeribetegség szempontjából viszont a legszerencsétlenebb lokáció, de én egy egész gyógyszergyárat hoztam fent nevezett bajra, illetve láttam, hogy a tizediken van bár, így emiatt nem aggódtam. Ráadásul a 11 emelet magas, gigahatalmas, piros-fekete (egyébként dögös) hajónk úgy állt a kikötőben, mint a cövek! Egy jachtos oldalon olvastam, hogy rosszullét esetén a horizontot kell meredten nézni, így nagyon megkönnyebbültem, hogy közvetlenül a hatalmas ablakok alatt két kényelmes karosszék várta, hogy ottan hánykolódjunk.

Kis kandalló mű, ámde ropogó tűzzel, fürdő fürdőkáddal, nagy tér. Tuti nem lesz családon belüli erőszak, mert elég nagy a szoba, hogy ne menjünk egymás agyára, ha beüt a bezártság, magamat ismerve, pár órával indulás után. A kis hálófülkéből nyílt az ajtó egy oldalerkélyre, így egyszerre két irányból is szemrevételezhettem az eseményeket, mert azt tudtam, hogy semmiről sem szeretnék lemaradni. Azt, hogy emiatt 5 napig aludni sem nagyon fogok, még nem sejtettem. 

Egy sejtelmes, szerintem erotikusan, a férjem szerint idegesítően fátyolos női hang szólalt meg valahonnan a szobánkban és udvariasan megkért minket, hogy fáradjunk le a 4-es szintre átvenni a kabátunkat, amely vízhatlan piros-sárga csoda igen hasznosnak bizonyult, hiszen végig nyirkos volt a közeg. Az események felgyorsultak. Gumicsizma átvétele a harmadikon, ahonnan gumicsónakokkal vittek minket a későbbiekben tájat nézni, havat mászni. Tájékoztató előadások a hatodikon a kutató szinten. Itt egy nagyobb előadóban a programok szervezésében és lebonyolításában résztvevő legénység tagjai tartottak napi több órában tudományos előadásokat szórakoztatásunkra, lévén egytől-egyig tudósok, kutatók, biológusok, történészek, klímakutatók, illetve ilyen témában szakmai gyakorlatukat töltő egyetemisták. A kötelező biztonsági előadáson alaposan bevéstük, hogy evakuálás esetén hogyan kell felvenni a mentő cuccot, nehogy megfázzunk, amíg megfulladunk a jeges vízben. Kicsit később a búgó hang apró, de annál határozottabb német tulajdonosa bemutatta az Antarktisznak azt a részét, ahol majd kalandozni fogunk.

Eljött az a pillanat is, amit a legjobban vártam, a Drake-átjáró várható időjárása abban a két napban, amíg mi áthaladunk rajta. Szósölmédia felületeken követtem az előttünk itt járt két csoport útját és tudtam, hogy ők szinte tavi körülmények között hajóztak. Ehhez képest az elénk kivetített térkép nem barátságos zöld, hanem taszító lila színekben pompázott, aminek láttán zsigerileg éreztem, hogy hubammeg itt baj lesz. Elkezdtek potyogni a könnyeim, amikor az addig kedvesnek tűnő némber elmondta, hogy a második napon szerinte mindenki vegye elő a gyógyszerét, mert a 8 méteres hullámok bárkit meg tudnak lepni. Este a kapitány pezsgős köszöntőjén kiderült, hogy ő az egyetlen tagja a személyzetnek, aki érthetetlenül beszél angolul és szintén az egyetlen, aki örül annak, hogy a Drake a négy hónapig nyitva lévő turizmus ablakban végre kicsit megmutatja az igazi arcát. (Pár napos hír, hogy Északon a hajótársaság egyik hajója, az MS Maud viharba került. Az ablakokat betörte a haragos víz. Az áramellátás megszűnt a hajón, ezáltal leállt a navigációs rendszer. A dán partiőrség mentette ki őket. Ugyehogyugye!!!)

A tudós csapat feltett szándéka egy-egy ilyen út alatt a jelenlévő embereket, megjegyzem helyesen, meggyőzni arról, hogy tegyenek a Föld jövőjéért, a fenntarthatóságért. Az "oktatás" minden síkon jelen van a legapróbb részletekig. Mindenki kapott például egy fém kulacsot, amit a folyosók végén található vízvételezési eszközöknél lehetett megtölteni. Műanyag palack nuku. Már első nap meg kellett jelennünk az egyik fedélzeten az összes felsőruházatunkkal és egyéb cuccunkkal (fotótáska pl.), amikkel majd a kontinensre lépünk azért, hogy ipari porszívóval minden kis részletükig kitakarítsuk azokat, ugyanis Dél-Amerikában elég markánsan jelen van a madárinfluenza és az antarktiszi faunát védeni kell. Tehát együtt szívott, ez esetben nem átvitten, ámde szó szerint minden náció és irtotta a koszt. Pontos instrukciókat kaptunk, hogy a minden nap egyszeri partraszálláskor hogyan viselkedjünk, mit lehet, és mit nem. Partraszállás előtt és után fertőtlenítés. Utolsó nap pedig csizma-party, amely keretében mindenki a saját vízálló lábbelije talpából kivakargatta a beragadt kavicsokat, beszáradt pingvinkakát, majd drótkefével fertőtlenítő löttyel lesikálta, mielőtt a kontroll brigád átvette azt.

A társaság is tagja az IAATO (International Association of Antartic Tour Operators) szervezetnek, amely szigorú protokoll mellett engedi, hogy turisták a kontinensre lépjenek. Ennek köszönhetően nincs tömegturizmus. Egy-egy kikötés során csak mi voltunk adott területen és minket is csak kisebb csoportokban vittek ki a partra, ami csak növelte az élményt. Mi a humpback whales csoportba kerültünk a besoroló ceremónián, ahol sajnos Teszleksüveg nem volt.

A hajó egyébként minden igényt kielégít. Nincsenek szórakoztató egységek, mint például diszkó vagy casino, de van szauna, szabadtéri jacuzzi és medence a legfelső szinten, ahol még 150 méteres futópálya és szabadtéri edzőgépek is segítik a hosszú út elviselését. Van egy bár a tizediken, ahol az egész emelet egybe nyitott közösségi tér, mely előadások, kötetlen beszélgetések színtere. Itt például lehet társasozni, óriás puzzle képeket közösen kirakni, vagy csak a kisebb oldalsó kabinokból kiszabadulva a nyitottabb teret élvezni, ugyanis a fedélzet körben üvegezett, kiváló kilátást biztosítva minden égtáj felé.

Vacsoránál próbáltam ventilálva feldolgozni a napi élménydózist és levegővétel nélkül járt a szám. El csak akkor hallgattam, amikor feltűnt, hogy a kikötő eltűnt és már rég kint hajózunk a tükör vízen és én még csak észre sem vettem, hogy elindultunk. Néztem az ég hihetetlen kékjét, elsírtam magam és tudtam, hogy itt a világ vége után kettővel, ahová magamtól sosem indultam volna el, csudi boldog leszek. Az, hogy a vacsorához a fekete levest is felszolgálták, csak éjjel a Drake-átjáróban derült ki számomra...