Utódom fogantatása környékén, amikor vidékre költöztünk ékes fővárosunkból, ceglédi házunk előtti villanyoszlopon minden reggel állt egy gólya. Egy napot sem hagyott ki. Megkérdőjelezhetetlenül bámult be az udvarba. Készen álltam a gyerekvállalásra és azon agyaltam, hogy a hosszú lábain felkiáltójelként pöffeszkedő madarunk akkor is vállal-e házhozszállítást, ha nem a ház tetején, hanem a villanyoszlopon feszít.  Olyannyira izgatott a kérdés, hogy rövidesen szót fogadva a burkolt üzenetnek, amit jelenléte hordozott, a vécén ülve gyógyszertári terhességi tesztre pisiltem az utasításnak megfelelő szögben és intenzitással. Közben az ujjam csuriban volt, mert nagyon készültem már arra, hogy a kontrollcsík pozitív eredményt jelezzen.

"Gyereket akarok" rontottam be kedves, idős professzoromhoz uszkve két hónappal az ihletett csurrantás előtt, a tőlem megszokott lendülettel. Ő rettentően zavarba jött mondván, hogy ebben személy szerint nem feltétlen tud segíteni, bár jó eredményeket produkált csapatával a Petri-csésze randik terén, sok kicsi lombik babát segítve szüleik legnagyobb örömére a világra. Meghallgatva kisdoktoriját a témáról felvilágosítottam, nem egyedül vágok a kalandba, mert a folyamathoz a megfelelő társat már megtaláltam és nem tőle várom a klónozást sem így és remélhetőleg sem úgy.  Ezek után kötetlenül beszélgetve terveztük meg a rám váró időszak ideális folyamatát és mivel szófogadó és szavatartó leány vagyok, minden a megbeszéltek szerinti legideálisabb forgatókönyvnek megfelelően történt. A csík a lehető legrövidebb tervezett időn belül a megfelelő helyen elszíneződött és én nem decens eufóriába estem, majd pánikba és boldogságomat ezredmásodperc alatt felváltotta a kétségbeesés. Bőgve hívtam fel nagytekintélyű, neves orvosomat, hogy elújságoljam terhességem boldogító hírét, majd azonnal nyakába, pontosabban az éteren keresztül fülébe zúdítottam aggályaimat vigasztalást várva, hüppögve.

Történt ugyanis, ahogy azt egyszer már érintettem, hogy közvetlenül a gólya megjelenése előtt a nyári táborunkban, beszorultam egy hegy gyomrába. Alapvetően már bemenni sem akartam. Amikor tehát ott álltam menetfelszerelésben, mögöttem 15 kicsi, izgatott  gyerekkel és egy kis rést néztem a hegy oldalában, ami éppen percekkel azelőtt nyelt el a szemem láttára egy helyes, bögyös barlangász nénit, totál elbizonytalanodtam. A barlanghoz tartó úton komoly küldetéstudattal óbégattam a gyerekeknek, akik gyorsan együtt fújták velem, hogy "Ott lenn a bánya mélyén, hol él a bányaló, Ott végre révbe jutnánk, ott lenne élni jó. Ott senkit sem zavarnánk, s a jótékony sötét-ben csak azt figyelnénk, mit súg a bányalég. " meg hogy "Bambodoro-bambodoro-bo-bom-bom." Szeretném kiemelni, hogy mindig nagy hangsúlyt fektettünk a klasszikus értékekre, így a kilencvenes években velünk táborozó rendszerváltott gyerekek pontos szövegismerettel fújták az összes jóféle úttörő-és munkásmozgalmi nótát, élen a Bunkócskával és a Vörös Csepellel. Egyrészt mi imádtuk őket, másrészt rendszeresek voltak a két hetes táborainkban a szó szerint maratoni hosszúságú túrák "Hegyek között, völgyek között", amelyek során a lankadó tanuló ifjúságot kiválóan lehetett közös menetdal óbégatással és csasztuskákkal mozgásra bírni.

Szóval most nem munkásmozgalom volt, hanem személyes ikonom, Cseh Tamás és a Bányalég. Felfokozott hangulatban megérkeztünk tehát a gonosz lyukhoz. Én voltam a következő alászálló. Nagyjából akkor esett le, hogy mire készülök és a fülemben visszhangzott, hogy "Te biztosítod majd a szakadékok szélét, vigyázva a gyerekek testi épségére." Szűkölő nyüszítés hagyta el a torkomat és virtuálisan elindult egy barna csík a szerintem láthatóan reszketeg lábam szárán. A néni a pokol mélyéből felszivárgó hangon, a résből szólított meg bájosan, mintha csak kávézni hívna, miközben korpuszából csak a pislákoló lámpa fénye sejlett, "Gyere Ildikó!" Nem mondtam semmit, úgy csináltam, mintha nem hallanám. Újra megszólított, majd ismét. Ekkor szóltak a gyerekek, hogy kiabál a néni, induljak. A kis erőszakos hálátlanok még óvatosan meg is toltak, hogy "Haladjunk már Jóasszony", hiszen velem ellentétben ők bekívánkoztak. "Gyere, minden rendben lesz!" hívott immár idegesen, amikor is méltóságomat és bátorságomat összekaparva, stílusosan szofisztikált szóhasználattal tömören, szótagolva, ámde annál hangosabban, bevallom sírva ordibáltam, hogy biztosan megértse "Ló-faszt!!!" Ekkor feltűnt, hogy csend van  mögöttem. Letöröltem a majszos könnyeimet és megfordultam. 15 riadt macska képű gyerek nézett rám kétségbeesetten és kérdően, mert az én számból hallottak már cifrát, de ekkorát még nem. Megembereltem magamat és bepréselődtem a lyukon. Három lépéssel métereket a hegyben haladva, egy kuka sötét járatban találtam magam, ahol csak annyit láttam, amennyit a kobakom megvilágított, illetve segített a fejem fölül tempósan befelé tóduló bátor aprónép lámpásainak ingatag fénye. "Te maradj ott, mert mögötted szakadék van", hangzott az utasítás. Mondanom sem, milyen jót tett. A gyerkőcök csacsogva követték a vezetőnket, majd én is utánuk tébláboltam. Egy csőszerű képződményt értünk el, ahová magzati pózban kellett bepréselődni két kezünket és lábunkat hasmagasságban a falra tapasztva, golyóbis alakban. "Jobb kéz, jobb láb, bal kéz, bal láb, emeld a feneked" rigmust követve gyök eggyel haladtam előre. Uszkve nem tudom mennyi idő múlva elértem a cső végét, ahol hiába forgattam a fejem a lámpával, hiába fókuszáltam, nem láttam tovább vezető utat. A nénit láttam tőlem jobbra a semmiben bögyösen lebegni és éppen elképzeltem, ahogy balról belibben egy szárnyas bányaló, miközben a gyerekek hangja még sokkal mélyebbről, lentről felszűrődve jutott el hozzám. Tudtam, hogy meghaltam, csak nem vettem észre, mert olyan szürreális és álomszerű volt a kép. 

Kiderült, hogy kéjutazásunk még mindig valós, csak a bányapegazus volt vízió, és a kőplafonba rögzített, szabadon lebegő, vékony kis fémlétrákon folytatódik tovább. "Fogj át a létrára!"  Ez volt az a pillanat, amikor drámaian és démonian felröhögtem. Tudtam, hogy csak viccel, de ő nem tudott róla, így kénytelen voltam némi dacos belső monológ után átkapaszkodni. Tarzanmód lebegtem, csak a hősies, férfias kiáltás helyett az én számat szánalmasan vékony jajgatás hagyta el. Elindultam lefelé. Egyszer csak elfogyott a létra. A gyerekeket már láttam. Hangyányi méretűek voltak és mivel már ők is láttak engem, kénytelen voltam kihúzni magam és úgy csinálni, mintha minden nap így ugranék le a sarki boltba kenyérért. "Már csak át kell mászni a másik létrára", hangzott az utasítás. Én nagyjából feladtam minden reményt és adva a keményet, lábon kihordva egy infarktust azon filóztam, hogy van-e protekcióm Lipótmezőn a diliházban, hogy külön szobát kaphassak, ha innen kijutok. Leértem. Innen egy szűk, kerek lyukon át vezetett az út. Én betérdeltem, majd maradtam. Se ki, se be. Beszorultam. Szerencsére a mögöttem ragadt barlangász ember, aki a fenekemtől, mert az ő oldalán az maradt, engedélyt és elnézést kérve kiröhögte magát, mert ilyet még nem látott, majd hősiesen kirángatott. Megsimogatta a fejemet, és mert látta, hogy egy egysejtű szintjére egyszerűsödtem a megpróbáltatásoktól, leültetett egy kőre és azt mondta, ne mozduljak. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire visszaértek. Mivel lift nem volt, ugyanazon az úton mentünk vissza is. Meglepően fürgén kapkodtam a lábaimat. Ingó hágcsók, bal-jobb-valag emel és már kint is voltam. A gyerekek a vívódásomból semmit sem észleltek. Megtapsoltak, amikor kiértünk, én pedig cukros nénik szirupos, ámde annál őszintétlenebb mosolyával megsimogattam kalandor kis fejüket. Odamentem barátnőmhöz, aki egyszer szintén beszorult egy barlangba, ezért nem is volt hajlandó lejönni. Az eltoszott kobakot földhöz vágtam, megrugdostam és csendes sírógörcsöt kaptam. 

Összeszedve maradék tartásomat, már mosolyogva szóltam a gyerekeknek, hogy a megpróbáltatásokra nekem most magamhoz kell vételeznem egy pálinkát a nyomaték kedvéért. A feltörekvő nemzedék rövid mustra után észlelte, hogy szükséges a terápia és engedélyezte azt, így elhúztunk a helyi ivóba, a gyerekeket kollégáinkra hagyva, megnyugodni. Az elsőtől rosszul lettem. Nem is értettem, mert nem olyan családból származom, akik émelyegnek egy pálesztől, így gyorsan utána küldtem még 2 centet. Az már jólesett, így megnyugodtam. Eszembe sem jutott a bébibumm, hiszen korai volt még. Napokig kivoltam a hülye barlangtól, illetve a nem alvástól, ami a táborok sajátja, a fejem is szaggatott. Megpróbáltam magam reggelente mosolygóssá varázsolni a migrén dacára a 24 órás szolgálatra és a kávém mellé beküldött fájdalomcsillapítóval tettem elviselhetővé a tábor hátralévő részét, ami egyébként marha jól sikerült, mint mindig.

Szóval a csurrantás pillanata a csíkra, teszt pozitív és nekem bevillant, hogy az elmúlt napokat alkohol és gyógyszermámorban töltöttem, kinyírva régen várt babámat, akinek érkezését annyira terveztem, hogy már egy éve leszoktam a láncdohányzásról is, hogy ideális körülmények fogadják majd göngyöleggé váló testemben az új albérlőt. Erre tessék. Telefon, bőgés, összeomlás. Doktorkám kedvesen röhigcsélt a sztorim közben, majd megnyugtatott, hogy még annyira az elején vagyunk, hogy ami netán elpusztult, vagy sérült, amit nem gondol, az még újra termelődik, nyugodjak meg. Szívesen megtettem és onnantól életem legszebb 9 hónapját töltöttem saját bőrömben. Egy kortyot sem ittam évekig és lábon hordtam ki minden bajt, mert féltettem a kis erszénylakót, akivel a bent töltött hónapok alatt igen bensőséges viszonyt alakítottam ki, amely közhangulat ma is jellemzi kapcsolatunkat.

A gólya idővel elpucolt a házunktól. Kicsit haragudtam rá, mert bár okos lány vagyok, az utolsó pillanatig szkeptikus voltam azt illetően, hogy a rendeltetési helyén a végére igen szép nagyra cseperedett hajas babám ki fog férni. Szerettem volna megbeszélni vele, hogy én szívesen lemondok a horror küldetésről, tök menő lenne és nem is frusztrál, ha a klasszikus mód helyett az én utódomat pólyában a gólya hozná. A biznisz azonban nem jött össze. Gyermekem a kijelölt útvonalon érkezett, a körülményekhez képest jó hangulatú, viccelődős légkörben. Tényleg minden "újratermelődött", mert okos, szép, stílusos és még kedves is. Kele átvackolt a szomszédunk házához, egy idősebb házaspárhoz, korombéli felnőtt gyerekekkel. Mikor senki nem látta, fityiszt mutattam az engem cserben hagyó gyerekfutárnak, hogy ott aztán próbálkozhat. Erre ő valószínűleg a középső lábujját, vagy szárnytollát lebegtethette meg felém, mert mindannyiszor, ahányszor időről időre megjelent az oszlopon, szomszédunk számtalan macskájának valamelyike lefialt. Ráadásul az általa menedzselt szép számú szőrmók szaporulat fityiszemért barátjukon illatos bosszút állva, hatalmas gyepünket "csacska macska (híg) mocskával" nap mint nap telepakolta.