Állásinterjúra tartottam. Hátszéllel, hiszen a jelentkezési határidő már lejárt, de itt vidéken, ha láttad azt, aki beszélt már azzal, aki valakinek a valakije, határozottan előre mozdíthat az utadon. Én akkor még éppen egy családban tartózkodtam azzal, aki ismerte azt az embert, aki szelet varázsolhat fittyedten éktelenkedő vitorláimba. 

Tanítani akartam. Fájtak az idegvégződéseim és bizsergett a bőröm, annyira. A 3 éves pihenő, amit a szülés után cseperedő csemetémmel töltöttem, befejezte a maga idilljét, hiszen szőke göndör-fürtős buksijával óvodába siető tündérkémet beszippantotta a közoktatás cukros nénije, beleköpve hétköznapjaink madárdalos nyugalmába. Belehaltam. A gyerek nem. Ez az élet rendje, de én napokig minden reggel az oviból hazaérve az ágyában szűköltem és sirattam a csodás, mennyországot idéző időket. Erősen patetikusan hangzik, de minimum így éltem meg. Eleinte találtam élvezetet a családi háttér biztosításában, de aztán idővel előbuggyant belőlem az alkotó ember és szűkek lettek a falak. A helyi kreatív hobbi boltban hagyva az összes pénzem, próbáltam lekötni magam. Amikor aztán egyszer éppen egy lovas kép felett bőgtem, amin pár színből, megadott arányok  alapján kiskezemmel kikevert variációkkal próbáltam a sörényében a barna 245. árnyalatát megjeleníteni, rájöttem, hogy lépni kell. Állást kerestem. Sehol sem kellett éppen német tanár, így besétáltam gyermekem ovijába, rátörtem az ajtót az igazgatónőre és közöltem vele, hogy holnaptól itt tanítok német nyelvet a kicsiknek. Pénzt nem kérek, ingyenesek az órák, csak csinálhassam. Ekkor már könyörgő és sírós volt a hangom és könnyes a szemem. Szerencsére a hölgy semmi gyanúsat nem talált viselkedésemben, így pár nap múlva már térdig gázoltam a kis, középsős és nagycsopis apróságok között és boldogan mentem le a szintjükre mondókázva és óbégatva, mert kezdtem helyemre kerülni. Aztán úgy alakult, hogy a barátaink is tanárt kerestek könyvelő cégüknél, így váltva hol ovisokkal döddögtem, hol komoly felnőtteket fejtágítottam minden szinten.

De hiányzott az igazi katedra. A kamasz panasz, egy osztály, akik útját egyengethetem. Esténkén dugi Nutellát és sűrített tejet zabáltam a kamrában titokban, hogy boldogsághormont termeljek. Egyszer lebuktam és ekkor jött a külső segítség, hiszen a környezetem is belátta, hogy komoly elvonási tüneteim vannak. Ekkor jött egy sikertelen pályázat után az ismerős, aki telefonált az érdekemben és így a lejárt határidő dacára meghallgatásra siettem.

Fekete dögös cucc, mini természetesen, vörös körmök, az új életet köszöntve frissen stílusos rövidre frizírozott rőzse fejemen, igazolványomban az akkor már két éve viselt fedőnév, amelyet a házasságban kaptam. Szóval bevetésre készen álltam, hogy a pesti csodálatos éveimet vidékire váltsam. Újra színpadra lépjek és engedve erőszakos exhibicionizmusomnak és tanítási elszántságomnak csíkot húzva fékeztem a pusztaszabolcsi általános iskola fehér, hosszú épülete előtt. Akkorát dobbant a szívem, hogy a Földtani Intézet szeizmográfjai tuti durván kilengtek. Azt láttam, amire a szemem éhezett, egy iskolát. Beléptem. A szag is tipikus. Na, de a látvány, ami bent fogadott! Feltúrt udvar. Kiforgatott termek. Mindenhol avitt bútorok hevertek. Nem sok kellett, hogy sarkon forduljak, de akkor lecsapott rám egy tűzről pattant, szőke rövid hajú, a hely szelleméhez méltóan takarítós szakadtba öltözött női egyén, akinek a lendülete már át is sodort a tanárin, és mire észbe kaptam már egy irodába tessékeltettem, ahová őt követte két szintén melósba öltözött nő. Az egyiket a két fiatalabb székkel kínálta, gondoltam ő a főnök, de aztán kiderült, hogy a szőke hurrikán az újdonsült igazgató, a két másik hölgy a helyettesei, akik mindhárman szeretik annyira iskolájukat, hogy saját kezűleg gányolnak ott nyáron ahelyett, hogy otthon töltődnének. Jó előjel, gondoltam. Aztán a beszélgetés azon pontján, amikor is az eddigi 10 évem alatti tevékenységemről számoltam be, az idősebb hölgy ripityomra törte szilárd tartásom, feszes egós gőgöm, magabiztos fellépésem, amikor is finoman megjegyezte, hogy "Messziről jött ember azt mond, amit akar." Nem hittem a fülemnek. Én finoman támadni, a másik két faggatóm zavartan magyarázkodni kezdett. Bennem sikerült felébreszteni a bizonyítási kényszert és napokig csuriban tartott ujjakkal jártam, hogy az orra alá dörgölhessem adottságaimat.

Tisztán emlékszem, hogy Fehérváron az Intersparban válogattam lecsóba való paradicsomot. Fürtöském a bevásárlókocsiban kalimpálva énekelgette az ovis nótákat. Megcsörrent a telefon. Az iskolatitkár keresett, aki örömmel tudatta velem, hogy engem választottak az új németesnek és jelenjek meg az alakuló értekezleten. Köszöntem szépen, vonalat bontottam és ordítva bőgve borultam arccal előre a paradicsomos ládákra a megkönnyebbült sírástól. Amikor felocsúdtam, az adott helyzetben legkézenfekvőbb probléma kezdett el pánikot okozva fojtogatni. Mit vegyek fel? Előző Alma Materemben nem okozott volna problémát a dress code, de ez egy új világ, új élet, új emberek és bármennyire tagadjuk is, a legfontosabb a portás és az első benyomás. Többször exkuzálva magam hívtam vissza a halk szavú hölgyet, akit igencsak zavarba hoztam a kérdésemmel, vagyis hogy mit vegyek fel a nagybelépőm alkalmával. Segíteni nem nagyon tudott, de az antrém tőle függetlenül siklott kis híján vakvágányra.

Miután felvettek tisztességesen szerettem volna addigi munkaadóimtól, kedves barátainktól búcsút venni. Átsétáltunk hozzájuk egy kellemes esti borozásra. Kissé izgultam, hiszen másnap volt az első munkanapom. Határozottan emlékszem, hogy csak egy pohár bort és egy kis Beherovkát ittam. Viszont, mint kiderült, egy emberes apokalipszishez ez is éppen elég. Már a hazafelé indulás is furcsára sikeredett. Az ártó, ámde finom nedűk megtámadták az egyensúlyszerveimet, aminek következtében a háziasszonnyal, aki hasonlóképpen járt, konkrétan összeborultunk, mint a rezgőnyár és egymást a homlokunknál tartva értetlenkedtünk kocsonyás végtagjaink koordinálatlansága miatt. Kibogoztak minket. Gyermekem apukája nyakában énekelve mutatta az utat, én pedig utánuk eredtem. Épp csak az egész falun kellett végigbotorkálnom, ami járásom minőségét tekintve biztosan elgondolkodtatta a szemlélődőket és felülírta bennük az addig rólam alkotott "milyen helyes kis nő" sztereotípiát. Fejnehézzé válva, valamely matematikai görbe, hogy sinus vagy conisus rosseb tudja, mentén poroszkáltam, kizárólag az ellenség megtévesztése céljából nagy amplitúdójú cikkcakk vonalban haladva.

Otthon megemberelve magam beindult az anyuka üzemmód. Fürdetés, napi események összebújós kivesézése kicsi gyerekkel, mese, ének, puszi. Már a pancsolásnál is hálát adtam az égieknek, hogy nem hánytam tarkón ártatlan utódomat, a jóéjt puszinál pedig már egyenesen csodának tartottam. Kurta köszönés után bevackoltam a fürdőbe, mert tudtam, hogy az éjszakát ott töltöm. Így is lett. Nem tudom, hogy a hányásnak vannak-e pszichoszomatikus okai, nem is volt időm se kedvem, se indíttatásom Rüdiger Dahlke-n agyalni, de annak, hogy belőlem minden távozott, az is, ami bent sem volt, tuti nem csupán a bor-Beherke kombó volt az oka, az istók zicsi. Uszkve 7 órán át tartott a tisztulási szeánsz, amikor is hajnalban éreztem, hogy kijött a mandulám is és ettől iszonyúan kétségbe estem. Felébresztettem az értem álmában biztosan önmagát halára aggódó, de közben rajtam kendőzetlenül röhögő nagykorút és elmondtam neki is a bajt és kértem, hogy azonnal vigyen orvoshoz. "Hülye, azt nem lehet kihányni!" hangzott a diagnózis, amitől meg nem nyugodtam, de újra futnom, és az órán láttam, hogy fél óra múlva kelnem is kellett. A tükörben a torkomat vizsgálgatva észleltem, hogy az ott egyébként huncutul megbúvó vitorlácska, vagy mifene, sokszorosára dagadva éktelenkedik, folyamatosan csiklandozva a torkomat, ezáltal tisztulásra sarkallva gyomromat. 22-es csapdája. Megpróbáltam nem nyelni és rendbe szedni magam, hiszen pár óra múlva be kellett mutatkoznom az új kollégáim előtt. Kit érdekelt már a dress code, meg az első benyomás, mikor az életben maradásért küzdöttem.

Visszafogott csinosba bújtattam bokáig lesápadt, erőtlen, hallgatag testem és miután vásároltam egy üveg kólát gyógyászati céllal és némi háztartási kekszet, amit nagyon szerettem volna elfogyasztani, amint perisztaltikám visszafordulva újra megtalálja a helyes irányt, elindultam. A belépőm vérszegényre sikeredett. Sehol a szokásos fényem, erőm, karizmám. Magamban csak azt mantráztam, hogy "nem nyelhetsz, nem nyelhetsz". Merev nyakkal, arra koncentrálva, hogy egy csepp nyálat se termeljek, ültem végig nem tudom mennyi időt. Egyszer csak éreztem, hogy bluggyan egyet a gyomrom és tudtam, hogy megmenekültem. Vigyorogva bontottam ki a kólát és titokban, mint egy pofátlan diák, tömni kezdtem a kekszet és csak nyeltem és nyeltem. A végszónál felpattantam és indultam volna az ajtó felé, hogy minél hamarabb lefeküdjek és a degenerált állapotom 8-10 óra alvással regeneráltra változtassam, amikor utamat állta, a mint megtudtam német szakos kolléga. "Gyere, megyünk pótvizsgáztatni!" csacsogta kedvesen.

Azt hittem szórakozik velem. Pótvizsga? Az mi? Én egy német tagozatos iskolából érkeztem, ahol a jobb átlagú gyerekek tanultak németül, így ezzel a jelenséggel pályám első 10 évében nem találkoztam. Kényszeredett mosollyal zsibbadt képemen követtem őt. A teremben nagyszájú, hála istennek pofátlan, hús-vér kamaszok vártak. "Kóstoljuk meg az új tanárt!" nézéssel méregettek, apró beszólásokkal harapdáltak, de én Újpesten szocializálódtam, így simán visszaütöttem minden röptét. Kezdtem formába jönni. Az előző iskolám emelt szintjén megszokott tempóban és persze csak németül indítottam a nyakamba sózott vizsgát. A gyerekek szeme gúvadt, a kolléganőm pedig finoman annyit súgott, hogy "Ne told túl!". Lassabban kezdtem beszélni, majd magyarul, mert láttam, így szabadulunk a leggyorsabban. Nem szerettem volna senkit megbuktatni, így nagyon egyszerű feladatot adtam az éppen előttem ülő ifjoncnak. "Számolj el tízig németül!" A nebuló képe felvidult és nagy hangon kezdett skandálni. Nem láttam a jövőbe, így abban a pillanatban nem tudtam, de még csak nem is sejtettem, hogy milyen csodálatos, minden szempontból sikeres évek, fantasztikus emberek, életre szóló barátságok várnak rám eme falak között. Akkor ott csak csendben, a sírás határán hallgattam őt, magam elé meredve, lassan belecsúszva a másnaposság minden velejárójába. Mielőtt úrrá lett volna rajtam a kétségbeesés úgy döntöttem megrázom magam, mert bátraké a szerencse, nem állok fel, belevágok. Sok dolgom lesz, az egyből kiderült, miközben agyamban visszhangzott a határozott, megkérdőjelezhetetlenül magabiztos felelet: "Ancc, vaj, draj, fii, fuuunf..."