Psota Irén az első, aki a tangó szó hallatán eszembe jut, amint mély hangján egy hosszú szipkával a kezében búgja, hogy "Tibi, te bitang, ó, te csacsi...", de rögtön az utolsó hang után lejátssza a fejem mini lemezlovasa Cseh Tamás Kiegyezés tangóját, "...egy vérrel írt táncrendben időtlen időktől zajló..." és csupán utána villannak be valódi képek nőkről és férfiakról, akik érzelmesen, de mégis távolságtartóan összesimulva lejtenek a harmonika hangjára.

Nem tanultunk tangózni sem nyolcadikban, amikor '87 telén Cegléden magas hófalak között botorkáltam a műházba a kötelező táncórákra, sem pár éve, amikor már felnőtt fejjel mókából jártunk finomítani tánctudásunkon, majd amikor a 4-5. óra után kiderült, hogy milyen jók is vagyunk, gyorsan abba is hagytuk még a csúcson, mielőtt elértük volna a fejdobálós, feszes táncrendet.

Buenos Aires viszont egybeforrt a lüktetésével, így első este egy varázslatos helyre vitt minket vacsorázni Geri, akivel ez volt az első találkozásunk, és aki már odaúton kinyitotta a sztoriládát és szerencsére a búcsú pillanatáig nem csapta rá a tetejét. Señor Tango, egy létező, hetyke bajuszú úr, táncszínházába tömött sorokban érkeznek a vendégek Brazíliából, Urugayból, Chileből is, hiszen nekik Argentína most nagyon olcsó, de rengeteg a helyi is, akik nem vacsoráznak a buja vörösben pompázó átriumos nézőtér valamelyik boxában, csak a showt akarják látni, hiszen mint azt megtudtuk, az itt fellépő művészek igazi sztárok Buenos Airesben.

A műsor, ha túljutottál a Boca városrész színes házait idéző folyosón, ahonnan persze nem hiányoznak az aláírt válogatott mezek, egy Moulin Rouge hangulatú mulatóban zajlik több száz néző előtt, a hét minden napján, teltházzal. A kör alakú forgószínpad körül több szinten ülnek a nézők, így a táncosok lényegében egy szorítóban mesélik el a tánc evolúcióján keresztül a város és Argentína történetét. Igazi harcot látunk. Csábítást, nőiességet, közeledést, elutasítást, győzelemet. Buenos Airesben a kikötőnegyedben nem volt férfi a talpán, így kikosarazták azt, aki nem tudott tangózni. Mivel gyakorlás kellett a biztos tudáshoz, az ügyesebb férfiak treníroztak a kezdőkkel. A három nagy bevándorlási hullám részeként Dél-Olaszországból érkező fiatalok is ezt tették, akik a La Plata folyó első kikötőiben partot érve vetették meg a lábukat ebben a csodálatos városban. Mivel főként férfiak érkeztek, annak érdekében, hogy csinos társra leljenek, a helyi uraktól kezdtek el tangózni tanulni. Az egymással tehát oktatási céllal táncoló, lábukat a másik köré fonó, a másikat leuraló mozdulatokkal vezető férfiak látványa kiverte a biztosítékot az egyháznál, így gyorsan ördögtől valónak titulálták és biztos, ami biztos betiltották. Viszont ami tilos, az édes, így ezzel óhatatlanul is hozzájárultak a tánc futótűz szerű terjedéséhez. 

A vacsorát hangos útikönyvként tette izgalmassá vezetőnk, aki újságírói múltjához hűen előkapta a Pulitzer pennáját és emészthetővé színezve a tényeket csak ült és mesélt. Például arról, hogyan jutott el a társadalom az egykoron itt élő indiánok matrialkális szemléletétől a ma mindent átjáró macsóizmusig. A spanyol hódoltság idejéről. General Don José de San Martinról, aki ennek véget vetett, de nem csupán Argentínában, hanem Dél-Amerika szerte. Sírját is megnéztük másnap a helyi székesegyházban, ahol maga Ferenc pápa teljesített szolgálatot és misézett, amíg pápává nem választották. Megtekinthető az egyszerű fehér szék is, amelyen a konklávé idején a döntést várta. Itt jegyzem meg, hogy Ferenc pápa még mielőtt a papi hivatást választotta volna és még világi életet élt, azon túl, hogy olasz gyökereihez ragaszkodva híresen jól főzött, maga is nagyon szeretett és kiválóan tudott tangózni. Arról, hogy ő kitől tanult, nem szólt a legendárium, viszont mivel már a modern kor gyermeke, feltételezhetően valamelyik helyi milongában, tangó bárban vált a táncparkett ördögévé. 

A show, ahol a műsor közben már tilos fotózni és ezt komolyan is veszik, egészen az őstörténettől, az indiánok korától meséli el az argentín históriát, amelyben a legpatetikusabb pillanat nem a legelején a színpadra penderülő, élő ágaskodó lovak látványa volt. A tangó fejlődésén minket végigkalauzoló profi táncosok gyönyörű koreográfiáit zseniális élő zenekar kísérte. Ők kötötték össze az egyes táncbetéteket, és amilyen akrobatikusan táncoltak a párok, olyan virtuózan muzsikáltak ők. Időnként két szólista énekest kísértek, akik közül a fiatalember önmaga egyébként bitang jó hangjától megrészegülten rezegtette öblösen a hangszálait szerencsésen lavírozva művészi és röhejes előadásmód határán. Ő Señor Tango helyettese, mert a mester ezen az estén nem lépett fel.

 Az előadás felénél tűnt fel és a végén már kifejezetten zavart, hogy a zongoristából, nagybőgősből, bandoenonon játszó zenészből (nem tudom, van-e olyan magyar szó, hogy bandoenonos, esetleg bandoenonista), ami olyan, mint a tangóharmonika csak kisebb és a térdükre fektetve játszanak rajta, ez az eredeti argentín tangót kísérő harmonika, és egy csellistából álló zenekarból mindenki kapott lehetőséget szólózni, csak a zenekar egyetlen női tagjának, a csellón játszó hölgynek jutott állandó kísérő szerep. Na ja, mondtam, hogy a macsóizmus mindent áthat. A  táncot is, de mégsem olyan zavaróan. Számomra, laikus számára láthatóan a férfi irányít, a nő pedig teljesen átadja az irányítást és engedi, hogy vezessék és élvezi is. De mégsem "eszköz". Az elején a férfi határozott nézéssel hívja táncba partnerét, aki onnantól szinte csukott szemmel adja át magát az együtt mozgásnak kihasználva, hogy nem neki kell a következő lépésen gondolkodnia. Ő csak "díszít", szinte macskamód fonva lábait partnere köré, alá, lábai közé, de mindeközben olyan tartása van, olyan büszke, ami teljességgel kizárja a szolgai alárendeltséget, és ami szinte minden latin nő ösztönös sajátja. 

Teljesen elvarázsolt az este. Minden pillanata atomóra pontossággal megkomponáltan profi volt, de mégis természetes és engem pár órára beszippantott a zene és a tánc. A finálé magától értetődően az Evita klasszikusa volt, a Don't cry for me Argentina, persze spanyolul. Volt minden a folyamatosan forgó színpadon. Leomló és lobogó argentín zászlók össztánccal, mely során röpködtek a táncos hölgyek, és landoláskor hetykén feszültek az angol spárgák. Ezen a ponton cefetül megkönnyebbültem, hogy mekkora mázli, hogy engem a tangó elkerült, mert lassan leguggolni sem tudok, nem hogy spárgázni. Pávaként vonult az egyébként gyönyörű szólista énekes hölgy, és bitang szexin pörögtek a szájából a spanyol szavak. Öblösen bömbölt a szólista fiatalember, szólóztak a zenészek, kivéve az elnyomott csellóst. Cseppet sem zavart a mindenből áradó, jó értelemben vett, bár kicsit teátrális és vásári hazafiasság, csak ültem bágyadtan, kissé megtörve attól, hogy uszkve 2 napja talpon voltunk, egyre messzebbről jöttek a hangok. Tapsoltam és arra riadtam, hogy idétlenül vigyorok és szerintem egyedüliként a zsúfolt teremben, hüppögve bömbikézve visszaintegetek a nézőktől meghatottan búcsúzó táncosoknak.