Éppen a frissen homokfinomságú szemcsékre robbant összetört szívem szilánkjait a kezemben dédelgetve álldogáltam Kelenföldön és azon agyaltam, mi a fenét kezdjek érzőszervem ezen állapotával. Homokórába tenni maradványait nem akartam, mert ilyen lelkiállapotban nem vagyok hajlandó múlatni az időt. Gondoltam kinyitom a markom és akkor vigye a szél, de mégis csak ez az egy van belőle, így hát a sufnituning mellett döntöttem, mert otthon éppen festetek, nem fér bele a "márkaszervíz".

Elhatároztam, kijátszom magamból, kreatívan, az talán segít. Homokká gyilkolódott motoromból színes mozaikrajzot készít a képzeletem, olyat, amilyet kicsike koromban az oviban csináltunk. Rajzolj ceruzával törött tükör szerű krikszet krakszot, majd fantáziád elengedve színezd ki az így keletkezett sejteket és indulhat a móka. Azt képzelhetsz a képbe, amit csak nem szégyellsz. Ha most belenézek, hátha csillogónak látom a jövőt. Ehhez először virtuálisan kis kupacokba osztva be kellett színeznem a szemcséket. Volt időm, beindult a piktormeló. Nekidőltem valami szutykos oszlopnak és jöttek a színek, szembesülve hozzáállásuk bennem okozott következményével. Szégyenkezve, de szokásához híven ugrabugrálva a naivitásom rózsaszínje futott elöl, a fő bűnös. Követte az ibolyalila hiszékenységem, szemlesütve a mások igényeit kiszolgáló hajlamom szürkéje. Érkezett az önámítás barnája és kifelé visszafogot szelídnek látszó, titkos vadmacska lényem vad pirosa. Jött az elegancia királykékje és őt kísérte a mosolygásom türkize. A fájdalom feketés zöldjét követte a mások által hitetlenkedve szemlélt, kizárólag feltétlen szeretetre alkalmas elfogadásom vakító hófehérje. A titkos vágyaim narancssárgája, lelkem maradék derűjének aranya. A sort zárva, pikkelyein nyugtató zöldet táncoltatva úszott be mind közül a legártalmasabb, a reményhal. Gondoltam pikkelyei zöldjét lehagyom a színpompás paletttáról és inkább agyoncsapom, mert elaltatta ösztöneimet, megérdemli. Ördögien villogó szemekkel grabancát levadászni készültem, becserkésztem és éppen kezdtem volna élve kizsigerelni a kis mocskot, amikor azt éreztem, valaki néz.

Fásultan nyitottam résnyire a szemeimet és éppen velem szemben, szélesen mosolyogva ott állt Ő. Na nem szűkölésem tárgya ő, hanem ŐŐŐ. Életem harmadik legnagyobb, soha be nem teljesült, plátói szerelme. Osztottam szoroztam, miközben visszacsuktam a szememet, még össze is szorítottam. 30 éve nem láttam uszkve, szóval matuzsálem rég. Kisandítottam újra és még mindig ott vigyorgott. Reméltem, hogy mostani, általam is végre szeretett külsőmben nem látja a német focistafrizurás, dajerolt hajú, krumpli-turcsi orrú önbizalomhiányos, kövérkés kamaszt. Visszamosolyogtam és szempillantás alatt a múltban jártam, némán örülve a pillanatnak. 

Első valódi plátói rajongásom tárgya Ő, alsós lehettem, igazi férfi volt. Cserzett bőrű, határozott arcélű, kékes fekete hajú (gondolom paróka volt), szúrós barna szemű, vérbeli apacs, Gojko Mitic. Amikor a nagyokat utánozva a kispárnámmal csókolóztam, nem kell pfujolni lányok-asszonyok, ti is ezt csináltátok, szóval, amikor bénán a textilt öleltem, az ő arcát képzeltem kis Vuk helyébe, mert kedvenc ágyneműm kispárnáján ő volt látható. Azt azért már akkor is érzékeltem, hogy egy rókával a felnőtt létre készülni mégis csak gáz. Képzeletben én voltam Csontésbőrharisnya, Gojko igaz szerelme, akivel foltos musztángján száguld a prérin sebesen, mint a szél. Megmentett a whiskyszagú sápadtarcútól, minden este elszívtuk a békepipát, és mivel már akkor sem a kertészkedés volt kedvenc hobbim, sosem kellett elásnom a csatabárdot. Hogy azonosuljak akkori kedvenc szerepemmel egy fekete pólót húztam a fejemre, ami kékesébenen lobogva hajzuhatagként csapkodta a hátamat, amíg én kiskunfélegyházi házunk emelete és földszintje között, magam köré tepertős pogácsa rétegezésű sziklákat képzelve kalandoztam az amerikai prérin szerelmemmel. Az álmom helyrajzi szempontból később megvalósult, amikor Szász-Svájcban jártam az Elbai-homokkőhegységben. Eleinte csalódott voltam, hogy hősöm az NDK-ban és nem az USA-ban kalandozott velem, de aztán a forgatások feltételezett helyszínein túráztam, titokban megsimogattam a sziklákat és újraéltem néhány jelentős pillanatot közös múltunkból.

Aztán évekkel később jött ŐŐ Nr. 2. Ő már elsős volt, én nyolcadikos. Megtévesztésig hasonlított ikonjaim egyikére, akit már akkor is imádtam, és aki azóta már belépett a 69-ek égi klubjába, ahol szintén tag apám várta. Szóval David Bowie helyi alteregója lobbantott lángra és lett újabb imádatom alanya és állítmánya, mert a tárgy örökre Gojko marad. Drága barátnőmmel, aki immáron 36 éve kísér hétköznapinak és unalmasnak nem mondható utamon, esténként futni jártunk abban az időben. Erőltettük a sportot, bár kár volt. Féltettük is magunkat, így mindig vittünk valami kis harapnivalót, hogy el ne éhezzünk, illetve kizárólag az egészséges életvitel jegyében én megtanultam leslukkolni a cigifüstöt, bár rá csak gimiben szoktam intenzíven a dohányzásra. Szóval esténként elsétáltunk bűnözni mindig úgy alakítva az útvonalat, hogy szívem vágyának háza előtt egy kicsit időzhessek. Aztán egyszer randira hívtam, na jó találkozóra, de az kvázi. Azt a feladatot kaptuk, hogy egy már középiskolással beszélgessünk el a pályaválasztás nehézségeiről. Boldogan vállaltam a feladatot és halált megvető bátorsággal invitáltam beszélgetni camping típusú kerékpárját toló ikonom. A Gubodi parkban ültünk szótlanul pár nap múlva és én arról álmodoztam, hogy itt a pillanat, amikor a kispárnát végre igazi csókra cserélhetem. Reménykedve álltam elő a farbával. Miközben szakszerűen feltett kérdésemre adott válaszát hallgattam, miszerint mi vonzotta a karosszérialakatos szakmában, szuvas fogait figyeltem és lassan belém költözött a gyanú, hogy nem ő az én utam. Az alteregót dobtam, Bowie viszont állócsillaggá avanzsálódott jó ízlésem égboltján.

ŐŐŐ Nr. 3. középiskolás koromban dobogtatta meg szívemet. Szépérzékem kielégülését okozta minden egyes alkalommal, ha megláttam Cegléd utcáin sétálgatva. Tökéletes ívű, dús szemöldöke alatt megbúvó meleg barna szemei, hibátlanul álló hajzata, szép mosolya, sudár termete és arisztokratikus tartása, makulátlan fogazata mindannyiszor heveny nyálcsorgatásra ösztönöztek. Hogy valaha váltottam-e vele a szokásos köszönésen kívül egy szót is, dunsztom sincs, messziről imádtam, meglehetősen intenzíven. Aztán jött a kézzelfogható hús-vér konkurencia és pillanatok alatt kikotorta fejemből az emlékét is. De most itt állt velem szemben íves szemöldökével, bugyilohasztó tekintetével, huszáros tartásával, szép fogú mosolyával. Érdekes módon az fogalmazódott meg bennem, hogy szép-szép, de túl sablonosan tökéletes, engem pedig ma már a tökéletlenség, az egyediség hoz lázba. Visszamosolyogtam, újraindítottam szemhéjamon a nosztalgiázó privát vetítést, amikor a hangosbemondó visszatuszkolt a valóságba. Múltbéli filmem utolsó képkockáin felfedeztem a kezemben vergődő reményhalat. Buta kis halszemei guvadtan könyörögtek, én pedig megkegyelmeztem neki. Elengedtem. Igaz, hogy utoljára  de előbb utóbb ő is bevégzi, így rábíztam a természetes szelekcióra. Menekültében azért odasúgtam pirinyó halfülébe, hogy amennyiben nem embereli meg magát és nem áll bele kéményebben merész és vakmerő álmaiba, lehet akármilyen szép és huncutul cuki, dobni fogom és lecserélem valami tökösebbre, mondjuk egy ellenállhatatlan, menő tüskés rájára.