Ájultan aludtam első éjszaka a tangó-est és az időeltolódás hatékony kooperációjának köszönhetően. Városnézni készültünk a maradék két napban. A tematikát Gerire bíztuk, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy pénteken húzzunk el a városból és ismerkedjünk az azonos nevű provinciával és kis településeivel, hajózzunk kicsit a de la Parana folyó deltájában, Tigreben, ahol egy kis helyi étteremben folytatjuk a steak katarzist. Közben persze meg-meg állunk, és hogy őt idézzem "tanulunk". 

A Parana és az Uruguay folyók találkozásával születik a Rio de la Plata folyó, ami voltaképpen a közös tölcsértorkolatuk majd 300 kilométer hosszan. Az Atlanti-óceánba viszi a szülei vizét, és két partján Buenos Airesnél Argentína és Uruguay kacsingat egymásnak. Nem véletlenül a világ legszélesebb folyótorkolata, ugyanis hiába hunyorogtam, Uruguay nem volt szemrevételezhető, valahol a horizonton és a nyúlon túl bújt meg. Azon érvem, miszerint mélyebben van, tehát persze, hogy nem látszik, nem aratott osztatlan sikert, kiröhögtek ezért is, mert hát a Föld gömbölyű, és azért is, mert az égre nézve népi tapasztalat alapján a gigantikus borulásból azt jósoltam, hogy szana széjjel fogunk ázni. A folyó színe bizarr a hordaléktól, és mivel a Parana folyón Brazíliából nyaranta elkalandoznak, olykor még piranhák is vannak benne. A partszakasz ettől függetlenül lenyűgöző. Visszapillantva a város felé, Buenos Aires magas tornyai elegánsan ágaskodnak a horizonton. Tiszta Miami, csak a víz színe más és más harap beléd, ha belesel.

Folytatva utunkat szépen kirajzolódott a társadalom kettőssége. Az előző nap látott, végtelenül szegény, segélyen tengődő, pléh bódékban, vagy simán csak az utcán élők lakhelye és az északi területeken élő tehetősebb polgárok lakásai, villái között, melyeket kis bódékban magán "utca őrök" is vigyázzák, hatalmas a kontraszt. Az egyébként a legelegánsabb európai nagyvárosokat idéző hangulatú városrészek, kisebb városok utcái nagyon tiszták, rendezettek.

A San Isidro katedrális is jómódú környéken követeli meg a tekintélyt az arra járóktól. A csendes, kis téren mellette álló Krisztus szobor beleolvad a környezetébe és invitáló, szét tárt karjai jelképezik azt az evidenciát, ahogyan az argentinok életét átjárja a vallás. Hitükben nincs manír, divat, maszkolás, egyszerűen csak hisznek. Az itt élő indiánokat is megkeresztelték, akik az évszázadok alatt érdekesen ötvözték saját hitvilágukat a keresztény hagyományokkal.

A templom mellett található régi, színes, földszintes házak az első telepesek idejéből, összenőttek egymással, száz  százalékban elfoglalva a telket, amelyre épültek, ami semmilyen kényelmetlenséget nem okozott, hiszen a családi életet a házak tetején kialakított teraszokon élték.

A csinosan nyírt bokrokkal övezett parkban sétálók nem biztos, hogy értették, miért fotózunk a neogótikus büszkeségük helyett egy szebb napokat megélt Daciát, aminél valamivel fiatalabb volt a miénk, amit uszkve 30 éve, hosszas várakozás után hozhatott el édesapám a Merkur talán debreceni telepéről. Homok színű, ez állt a papírján, aztán miután szerencsésen hazaért Kiskunfélegyházára az új családtaggal apám, és üdvözlésképpen szépen lemosta, kiderült, hogy fehér. KD 01-16 volt a rendszáma.

 Gyermekkori emlékeink felelt elmorzsoltunk pár könnyet és már robogtunk is Tigre felé, amely város közel 30 km-re fekszik Buenos Airestől, de még az agglomerációhoz tartozik. Nevének jelentése tigris. Jaguárok voltak a legnagyobb testű ragadozók anno ezen a területen, ahová az áradások hordaléka jó termőtalajt rakott. A földművelési szándékkal itt letelepedők, mivel ilyen állatot még sose láttak, de tigrist igen, át is keresztelték szegény jószágot, majd az itt kialakuló település is ezt a nevet kapta. Nem én találtam ki, tényleg ez a név eredete.

Azt időközben beláttam, hogy a Föld gömbölyű, de hatalmas elégtételt éreztem az első esőcseppek megjelentekor, később pedig már csuriban volt az ujjam, hogy ne pont itt legyünk, amikor az özönvíz sztori megismétli önmagát, bár az eléggé bíztató volt, hogy bárkából akadt épp elég a megmeneküléshez.

A Parana folyó ezen részén a torkolat több száz kis szigetre tagolt mesevilágot alkot, ahol megállt az idő. A szigeteken aktívan zajlik az élet, bár nagyon sok házat csak nyaralónak használnak a Buenos Airesiek. A növényzet buja, a fű harsogóan zöld, a víz sárlavina szerű és piranhás a nyári csúcsidőben, ami a fürdéstől esetleg, de az evezéstől senki kedvét sem tudja elvenni. A folyó fő ága mellett több nemzet Duna parti csónakháza megtalálható. Ezen épületek parádés kastélyokra emlékeztetően elegánsak. Az ország nemzeti sportja azonban nem ez, sőt nem is a foci. Hanem a "pato", vagyis a kacsázás. Ez egy irtó fura lovaspóló féleség, amelyet kereszteztek a kosárlabdával és az 50-es évek óta hivatalos nemzeti sportja az országnak. Az 1600-as években, a kezdetekor igazi kacsát dobáltak egymásnak, vagy egymáshoz, illetve át egy karikán (ez nem teljesen világos számomra sem) a lovon vágtázó játékosok. Többször be is volt tiltva barbár jellege miatt, ma pedig már egy fogantyúkkal ellátott labdával játsszák.

Hajókirándulásunk egy helyi járattal, egy igazi vízibusszal valósult meg. Megváltottuk a helyjegyünket és betagozódtunk a kígyózó sorba. A színes fabárka mohón nyelte az utasokat, amíg nagyobb csomagjaikat, vizes ballonjainkat a hajó tetejére csűrte fel a beszállást koordináló fiatalember. Kicsit emlékeztetett azokra a buszokra, amiket Zanzibár utcáin láttunk hangosan dudálva cikázni. Tényleg, itt alig hallani dudálást az utakon. Nyugi van. Az autók eleje és hátulja gyakran meg van törve. Ennek az oka az, hogy parkoláskor üresben hagyják a kocsikat, így aki kiállna, viszont nem tud, könnyen el tudja tolni az őt akadályozó autót. 

Na de vissza Tigrébe.  A vizes ballonoknak külön tárolója van a kikötőben, ahová a városba reggel dolgozni érkezők a sajátjukat üresen lelakatolva betehetik, majd hazafelé teletöltve viszik őket magukkal. Nincs ugyanis ivóvíz a szigeteken. Van viszont iskola, vízi benzinkút, múzeum, étterem, szállodák és aktív élet, amiből mi főként kövér esőcseppeket láttunk. Meg is jegyezte kísérőnk, hogy Tigrében még sosem ázott meg. Itt van, tessék, ideje volt 25 év után. Éreztem, hogy része leszünk saját személyes tigrei legendáriumának.

A ladikunk zsúfolt volt, levegő nuku, páratartalom 250 %, az ablakok lassacskán tejüvegre párásodva, de jó kedvünk és a hajunk  a trópusi hangulatban még mindig tartott. A folyó fő és mellékágaiban közlekedő  mentetrend szerinti vízibuszokat simán csak le kell inteni a házad előtti stégre kiállva. A ladik szépen fékezve visszatolat, hogy bepréseld magad a nem létező utolsó helyre. Uszkve a huszadik utolsó farolás és beszálló utas után mi kiszálltunk. Az eső nem hagyott alább, így legalább volt időnk nézelődni kihasználva a stég aránylag fedett mivoltát. 

Amerre a szem ellát gondozott parkokat, hihetetlen flórát és különleges madarakat észlel. A stégek előtt csónakok, kisebb hajók parkolnak, hiszen az argentín Velencében is ez a fő közlekedési eszköz. Kb. óránkén jön a járatos "busz", tehát nem kellett aggódnunk a visszajutás miatt. Érdekes, hogy a lakott szigeteknek csak a peremére lehet építeni, a belső részeket meg kell hagyni úgy, ahogyan a természet azt jónak látta megalkotni.

 Kicsit nőtt a tekintélyem, amikor a túlparton pont ott csapott be a villám, ahol előtte nem sokkal azt poénból megjósoltam, és amitől lábon kihordtunk egy kisebb infarktust, és ahogyan azt prognosztizáltam pár perc múlva az eső is elállt, így elindulhattunk tartós menedéket keresni, mert látszott, hogy az özönvíz fog még próbálkozni. A kis csatornákon valaha biztonságosan összeszerelt fahidakon lehet átkelni. Kis kalyibáktól nagy villákig változatos a házak jellege, de ami közös bennük, a nyitottság. Nincsenek magas, zárt kőkerítések, falak. Ezzel szemben Buenos Aires városban láttunk olyan városrészeket, ahol szögesdrót fonta be a kerítés tetejét.  

Az étteremben, kifőzdében rajtunk kívül csak a háziak voltak. A tulajdonos is a szigeten lakik, ahogyan azt megtudtuk. A csatorna partján lévő kerthelyiség felett egy hatalmasra nőtt lila akác ágai védenek a napsütéstől, de mivel most ismét esett, inkább bent ültünk le. Szemben a vízi benzinkúton éppen tankoltak, úgy tűnt, hogy az eső csillapodásával kezd visszatérni az élet a csatornákon.

Természetesen steaket rendeltünk, szerencsére imádjuk az argentín gasztro közhelyt. Az eső elől a család kutyái is behúzódtak a lábunkhoz, és egyből bevetették a minden nyelven ugyanazt jelentő, és ugyanolyan ellenállhatatlan kunyeráló nézést.

A kertben óriási grill berendezések láttán feltételeztük, hogy teltház esetén itt is egy helyi asador, vagyis grill mester tevékenykedik, aki most bent sütötte meg az ebédre szánt fejadagunkat, amivel szépen felszeletelve, körettel, a hozzá kapott salátával, kenyérrel egy 4 tagú család is degeszre ette volna magát. Nagy kihívás volt, pláne az előételként bepuszilt sült, töltött ízbomba tészta csodával, az empanadaval, de helyi sörrel, Quilmes-szel jól csúszott. Állatvédőknek üzenem, hogy a kutyák is jóllaktak. Az édesség is helyi specialitás volt, amit már csak a szemem és a szenvedélyem kívánt. A flan, ami egy sűrű tejpuding, és amelynek az alapja SŰRÍTETT TEJ, dulce de lechével, a mélybarna sűrű tejkaramella öntettel.

A desszertnél megérkezett a család hatalmas perzsa szerű macskája is, aki jelezve helyét a jelenlévő élőlények közötti hierarchiában, beleértve persze minket is, természetesen a pultra ugrott fel és érdeklődve nézte, ahogyan gazdasszonya kiállítja nekünk a számlát. Átélve, hogy én éppen meghalni készültem a bezabáltságtól, példát mutatva a pulton, hangosan csaholva könnyített szőrrel telt bendőjén. Nagyon örültem, hogy ez a hely nem Magyarországon található, mert az ÁNTSZ tuti bezáratná és nagyon kár lenne érte, mert hihetetlenül szép helyen van és végtelenül hangulatos kutyástól, ökiző macskástól. A végösszeg helyi pénzben értendő, és amit ha ezerrel elosztasz, megkapod Euroban, fekete piaci áron 3 felnőtt 3 fogásos ebédjének árát italokkal. Utána már csak fel kell szorozni, és ha nem adtad fel félúton te is meglátod, hogy Argentina nem drága ország. Csendben összeröhögtünk a nyugta láttán, amelytől egy magyaros próbavásárlás során egy NAV ellenőr tuti kardjába dőlne és a helyet, ha az valamilyen isteni csoda folytán átment volna az ezt megelőző ÁNTSZ ellenőrzésen, az adóhivatal tényleg örökre bezáratná.