"A másik ajtónál szálljunk ki"-kérte vigyorgó gyerekem a metróban. "Ha a démon elhagyná, nehogy véletlenül minket válasszon gazdatestnek!" folytatta kendőzetlen vidulással képén, amihez én hangos röhögéssel csatlakoztam. A másik ajtónál tekergő lányt néztem lopva, akin kezdetben semmi gyanús jel nem volt látható. Az arcán elterülő "különb vagyok az emberiségnél" felsőbbrendű dekadenciát régebben mondjuk szívesen elgereblyéztem volna, de ma már elfogadom. Ennyit tud. Pont. Aztán egyszer csak ültő helyében finoman mozogni kezdett, zenére feltételezhetően, mert füleiből gyanús színű madzag tekergett telefonja felé. Eleinte apró mozdulatokat tett kezeivel, majd sajátos táncához csatlakoztak lábai és arcizmai, amik olyan mélyen átszellemültek, hogy már-már megsajnáltam őket, mert a grimaszolástól tuti fájtak. A koreográfia derékból folytatódott tovább, már cseppet sem burkoltan, amitől az intim torna groteszk rángatózásba csapott át és olyan amplitúdójú kilengést okozott felsőtestében, hogy azon aggódtunk, egy óvatlan pillanatban lefejeli a térdét, bár ez a közjáték bánatunkra elmaradt.

A Földalattin is együtt utaztunk, gondosan ügyelve arra, hogy másik kocsiba szálljunk, miközben könnyeinket a nevetéstől törölgetve azon polemizáltunk, hogy ha a démon mégis  megszállna minket, mi milyen táncot lejtenénk. Agymenésünk a Bazilika bejáratánál ért véget, mert ide mégsem táncolni jár az ember, és bár gyermekem örökölte a hétköznapi dolgok különlegessé tételének képességét, azt is megtanulta, hogy vannak helyek, amiket minden körülmények között tisztelünk. Ilyenek a templomok. Nem vagyunk vallásosak, nem így neveltek, így én sem tudtam továbbadni, de a templomok szeretetével megfertőztem magzatomat. Szóval mivel lányom a Szent Jobbot még nem látta, turistáskodtunk. A bejáratnál utunkat ülte egy cseppet sem kedves nyugdíjas bácsi. Rövid expozét tartott, összehasonlítva a Mátyás templomot a Bazilikával miután felelőtlenül megkérdeztem, hogy ez utóbbi ingyen látogatható-e. Magyarázott, gesztikulált, motolla nyelvvel arrogánsan hadart, így a végén teljesen elbizonytalanodtunk, majd miután a semmiből ránk ordított kicsit köpködve, hogy "Ingyenes", befutottunk, mert biztosak voltunk abban, hogy a démon követ minket és már a papában jár. Bent biztonságban voltunk. Bedobtuk a 200 forintost a szent kézfej világításának életre leheléséhez. A 2 perc éppen lejárt, fejünket a freskók felé tekergettük és már éppen jött a hű meg a há, amikor egy bufurc arcú teremőr angolul határozottan a kijárat felé terelt minket. Köszöntünk magyarul, érdeklődtünk, de ő csak annyit tudott mondani, hogy "ví klózing dö csörcs". Robot, gondoltuk elsőre, de végül is a mumust véltük felfedezni kifejezéstelen szemeiben, így a legrövidebb úton kiinaltunk. Kint leesett, hogy Pünkösd van. Biztosan valami szertartásra készülődnek, lelkem mélyén reméltem, hogy ördögűzésre, mert a mi rossz szellemünk láthatóan követő üzemmódra kapcsolt és ránk tapadt.

Ennek kapcsán megállapítottuk, hogy a szabadon választott jó Istenünk, akit itthon csak Univerzumként becézünk, a tenyerén hordoz minket, hiszen éppen 2 percet tartózkodhattunk bent, ami a céltárgy szemrevételezéséhez elég is volt. Összepacsizás közben kiszúrtunk egy fenszi "Starbucks" feliratot, ami mágnesként vonzott magához frissen felfedezett koffeinhiányunk kioltása céljából. Bent egy bűbáj hölgy szolgálta ki a rajtunk kívül külföldiekből álló kávé és sajttorta függő népséget. Hollywood-i mosolya kissé erőltetetté vált, amikor kétszer sem értette meg a magyarul közölt rendelésemet, viszont egyből vette a lapot, amikor sajttorta helyett "csízkéket" kértem. Minden hely foglalt volt, de ujjainkat összegabalyítva az égre néztünk, hátha a főnök most sem hagy minket cserben. Így is történt, hiszen éppen kifizettem a cehet, amikor az ablakban a két legjobb hely felszabadult. Virtuálisan összekacsintottunk égi gondviselőnkkel, majd pár percig néma átéléssel majszolva és szörcsölve múlattuk az időt. 

Áttrappoltunk a kiállítás helyszínére, ahová a modern technikának köszönhetően várakozás nélkül, online jeggyel becsekkolhattunk. A bejáratnál a morc biztonsági őr ellentmondást nem tűrő hangon dörgölte a képünkbe, hogy "A fal mellett haladni!!!",  miután mi hangosan, udvariasan a napszaknak megfelelően köszöntöttük, amit ő a parancsosztás előtt és rögtön utána is elfelejtett viszonozni. Én az ilyen stílusra ösztönösen lázadással reagálok, így véletlenül a korodon rossz oldalára sasszéztam a tök üres fogadó térben, mire született dzsentlemanus őrzővédő emberünk üvöltve közölte, hogy "Mondom, a fal mellett!!!". Jó, hülye voltam, de süket nem, így meghallva az utasítást összecsaptam a bokáimat, szúrósan ránéztem, majd közöltem, hogy " Jawohl, Herr General". Csendben a falra tapadva, ritmusosan menetelve elindultam a lejárat felé, időnként játszásiból oldalra sandítva, hogy időben vágódjak hasra, ha ránk támadna egy az unalmából a vendégmarasztaló ordításra felriadt kivégzőosztag. Suttogva megállapítottuk, hogy Lucifer már a biztonsági szolgálatot is megvajákolta és kiderült, hogy a személyzet többi része is hasonlóképpen járt. A lépcsőnél ugyancsak lelketlen utasításokat kapva beléptünk az emberi test apró titkait megmutató emberpreparátumok közé. Őszintén szólva kicsit tartottam attól, ami lent fogad, de az emberi test csodája és tökéletessége pillanatok alatt beszippantott és minden előítéletemet a sarokba rugdostam a bent töltött bő 2 órára.

A látottakról beszélgetve ebédelni indultunk, amikor a Nagymező utcában egy csinosan öltözött hölgy állított meg minket. Gondoltam színházba készül, a helyszín indokolná, csak tutira eltévedt. "Skizofrén vagyok és cukorbeteg", hagyta el e két fontos információ gondosan rúzsozott száját, miután ismeretlenül agyon dicsért minket, így aranyoskám, úgy kedveskéim és a nyomaték kedvéért a karomat lapogatta. "Segítségre lenne szükségem."  Nekem röhögnöm kellett, mert nem nagyon tudtam volna jobban fokozni az utunkat keresztező furcsa, démonizált emberek táborát, de ez egy kiváló dramaturgiai fordulat volt, hiszen a valódi és nem megélhetési skizofrénekről régen valóban azt gondolták, hogy az ördög szállta meg őket. A látványosan egyre elesettebb tartást felvevő csinos, hatvanas hölgy vállát bátorítóan megsimogattam, majd karja alá nyúltam és az út túloldalára mutattam. "Nézze asszonyom, micsoda szerencse. Éppen itt van a rendőrség. Kérünk tőlük segítséget, ők akár orvost is tudnak hívni, ha nagyon rosszul van." Ekkor derült fény egy eleddig rejtett képességemre, miszerint kézrátéttel tudok gyógyítani, ördögűző vagyok! A néni ugyanis kiegyenesedett és köszönés nélkül, egészséges ifjoncokat meghazudtoló sebességgel söpört el a Király utca irányába. Szerencsére hamar elértük a jóféle humusszal csalogató éttermet, így nem sikerült saját újdonsült szupererőmtől túlzottan megrészegülnöm, viszont degeszre enni magunkat annál inkább.

"A belső szerveimet felhasználhatja az orvostudomány, ha lejár a lemezem!" közöltem gyermekemmel patetikus hangon a vonaton ücsörögve röviddel azután, hogy rájöttem, a zöldséges durván átvert a Déliben. Az indulásig fejben számolgatva, most nem arcoskodok, de néha szoktam, rájöttem, hogy az ölemben heverő alma árából kiindulva minden bizonnyal az  "Arany alma ághegyen" -t vásároltam meg. Eme felismerésemet megosztva dedemmel ő rögtön rávágta, hogy "Bari bég a zöld gyepen." amitől én cefetül kibüszkültem, bár kissé elszöntyömpörödtem, mert a szemeiből kivettem, hogy nagyvonalú szervfelajánlásomból, ha rajta múlik nem lesz semmi. Így már biztos, hogy nem csupán a göngyöleg részem, hanem a belbecs is a tengerben szétszórva végzi egyszer, közvetlen a parti kis kőházam közelében, aminek lábainál a hullámok elcsitulnak, rejtekén a démonok angyalokkal kokettálnak, a ráncok kisimulnak, a szavak gyógyítanak, és ahonnan már soha többé nem vágyom sehová.