Természetesen nálam is minden a homokozóban kezdődött. Óvodás emlékeim e tekinteteben homályosak. Arra emlékszem csupán, hogy szerelmes voltam az óvó nénimbe. A helyzet erős érzelem motivált volt és természetesen később rátaláltam a klasszikus útra. Szóval "szerelmem Irénkén" kívül a kis betonozott medence rémlik az ovi udvarán és az, hogy egyszer elbarmoltan nagyot estem a hülye libikókáról, mert alatta gondosan leásott gumikerék volt lengéscsillapítási céllal. Nos, ez rajtam akkorát dobott, hogy büszkén szálltam, mint egy sas, bár gondolom ők nem úgy landolnak, mint én anno, pofán, átadva arcuk bőr bevonatának uszkve 70 százalékát az enyészetnek. 

Arra vonatkozó emlékeim nincsenek, hogy ekkor is főztünk-e már, de később a napközi udvarán stabil műgonddal kevertük a homokot mindent elkövetve, hogy a tökéletes "finom" állagot előállítsuk a sivatagi száraz és a méter mélyről tíz körömmel előbányászott vizes keverékéből. Papás mamásat tuti nem játszhattunk, mert a fiúk fociztak, de a mi alkalmi konyhánkban folyton készült valami. Úgy néztünk ki rendre, mint a szabadnapos varacskos disznók, de kit érdekelt ez a napközis tanító nénin kívül? Na jó, anyámat, aki rosszallásának jól irányzott, hetyke tockosokkal adta tanúbizonyságát. Sütés-főzés iránti elköteleződésem a házunk udvarán mélyült tovább, ahol a négy lakásos sorházunk velem hasonszőrű csimotáival már tényleg dúlt a papás-mamás szerepjáték. A garázsok előtt félkörben felpakolt téglarakás zugaiban kialakított, az akkori körülmények között "hájteknek" számító játék konyhámban csudafini mindenfélék készültek az anyámtól ellesett magabiztos mozdulatokkal. Zsörtölődtem is a tanult módon, ha valami a játék hevében "odakapott" és minden bizonnyal a Szabó családot hallgattam játszásiból, ahogy azt écsanyám is tette mindig esténként, miközben a másnapi ebédet kavargatta.

Azt, hogy én is főzős anyuka akarok lenni akkor döntöttem el, amikor kollégista lettem. Addig is szerettem anyám ízeit és értékeltem a stabilitást, amit például a vasárnapi ebédek rituáléja jelentett. Bármilyen, kiskamaszként halál komolyan megélt vihar dúlt is lelkemben, a vasárnapi húslevesben, a leveshúshoz tálalt paradicsom szószban, az utána következő rántott húsban petrezselymes burgonyával és ubi saliban sosem csalódtam, és valahogy mindig segítettek helyrebillenteni a zavart a rendszerben. Közben persze "Jó ebédhez szólt a nóta", majd megtudtuk "Ki nyer ma?" az Astoria Szálló halljában, ezt követően pedig "30 perc alatt a föld körül" kalandozva fogtunk bele a csendes emésztésbe a Kossuth rádió kínálta műsorhoz minden alkalommal szigorúan ragaszkodva. Mikor azután középiskolában kollégista lettem és eleinte minden hétvégén, majd egyre ritkábban beléptem a már ceglédi 92 lakásos szalagház hozzánk vezető lépcsőházába a szennyessel és üres edényekkel dugig megpakolt katonai hátizsákommal, csak szippantottam egyet, a szívem környéke pedig átmelegedett. A nyálam ezzel egy időben csorogni kezdett, mert bármilyen összetételű volt is az illatkavalkád péntek délután, pontosan meg tudtam mondani, hogy az első emelet tizenegyben mivel vár anyám. Az üresen hazaszállított dobozok a vasárnapi vonatindulásig varázsütésre megteltek és különösen eleinte komoly kapaszkodót jelentettek az otthoni ízek, amikor elszöntyömpörödve és elanyátlanodva próbáltam megküzdeni a később teljesen megszűnő, de akkor még mardosó honvágyammal. Ekkor határoztam el, hogy ez a majdan születendő gyerekemnek is jár majd, tehát megtanulok főzni, hogy neki is legyenek saját "hazai ízei".

Szárnypróbálgatásaim a tűzhely mellett diplomáciai célzattal kezdődtek. Nem tudom már, mi volt a pontos ok, de valamiért fontosnak éreztem minden szempontból idilli körülmények között fogadni anyut aznap délután. Nyolcadikos voltam és mint minden teljesen lényegtelen információra arra is emlékszem, hogy meleg nyári nap volt. Ezek fényében sanszos, hogy éppen azt készültem bejelenteni, hogy eddigi jeles év végi teljesítményem egy feltételezhető fizika hármasnak köszönhetően megszakad, nem is sejtve, hogy ezzel a középiskolás éveim tekintetében új hagyományt teremtek. Be voltam rezelve, mit szépítsem. Egy hármas a bizimben épp elég komoly világproblémának tűnt súlyos következményekkel, így muszáj volt hangulatjavító intézkedéseket tennem. Első körben kitakarítottam, még a nippek alatti csipketerítőket is felemeltem portörlésnél, pedig máskor csak körbetöröltem őket. Gondoltam valami finommal is meglepem jó anyámat, így a Horváth Ilona szakácskönyvben hosszasan lapozgatva a derelye mellett döntöttem, mert ahhoz kellett a legkevesebb hozzávaló és ráadásul nem volt zsebpénzgyilkos választás, mert minden volt otthon hozzá. Nekiduráltam magam életem első önállóan elkészített gasztro-katasztrófájának. A szakácskönyv utasításait már az elején felül kellett bírálnom és kivételesen nem önfejűségem miatt, hanem praktikus okokból. A megadott súlyú, általam grammra pontosan kimért liszt sehogyan sem akart gyúrható tésztává elegyedni a fukar módon két darabban meghatározott mennyiségű tojással. Már akkor is kiválóan működő női agyvelőm analizálva a problémát úgy döntött, hogy ha kevés, akkor kell még bele. Adtam még hozzá tízet, így a tizenkét tojás áldásos kötőhatásának hála már nyújthattam és tölthettem is a barátfüléket. A prézli pirítása is sikerült, kivételesen nem borítottam be a konyhát apró kis tűzcsóvákkal, mint pár évvel azelőtt, amikor "csak" szalonnát kellett az ebédemhez pirítanom, de az kigyulladt, és amikor egy pohár vízzel próbáltam eloltani, a sok kis lángoló darabka szerteszét ugrált pici kis fáklyaként, mély nyomokat hagyva linóleumon, falon, függönyön.

Elkészült a barátfüle, patyolat volt a lakás, vártam anyámat. Meg is érkezett. A tisztaságtól meghatódott, a csipketerítőknél gyanakodni kezdett, a derelye láttán faggatózni is. Oscar-díjas alakítással adtam a hülyét és ártatlant, amíg ő enni kezdett. A második falatnál furcsán torzult az arca és kért egy pohár vizet, majd hamarjában még egyet miközben érdekes arccal harapott, még érdekesebbel próbált nyelni, majd minden falatra ráküldött egy gigantikus korty vizet. Láthatóan utálta, amit főztem, így naná, hogy megsértődtem. Hangos hüppögéssel méltatlankodtam, amitől szegény rettenetesen rosszul kezdte érezni magát, én pedig felismerve a helyzet kínálta lehetőséget gyorsan kiböktem a felhajtás okát, amit anyám szorult helyzetében persze pillanatok alatt megbocsátott. Utána azt is kiderítettük, hogy mitől lett a derelye finoman fogalmazva tartalmas, mondhatni sűrű, pontosabban betonkemény. Én persze, szerintem jogosan kiakadtam, amikor megtudtam, hogy a drága mama által megivott vizet a tésztához kellett volna adnom a két tojás mellé, hogy a liszttel összeálljon, de ezt elfelejtették megemlíteni, mert olyan "nyilvánvaló". 

Édesanyám végül nagyra értékelte a próbálkozásomat én pedig az övét, mert biztos vagyok benne, hogy a bepuszilt jó pár derelye-apokalipszis napokra megülte a gyomrát, viszont a hármast családilag nagyon gyorsan megemésztettük. Főzni aránylag jól megtanultam az évek alatt, nem állítom, hogy zökkenőmentesen, de meg még senkit nem öltem és a lányomnak is vannak kedvenc "anyám-ízei". Holnap rizskoch készül, régi jó barát. A rutin, az évek és a tapasztalat egy nagy üvegtálat készíttettek elő velem a sütéshez. Az ember életében csak egyszer fordulhat elő az az aprócska malőr, hogy a felfújt egy rosszul összecsatolt tortaforma kapcsán a sütő alján landol és eltávolíthatatlanul oda, a látványa pedig a retinámba ég.