Pakolok. Holnap indulunk láblógatni, mondjuk én itthon is ezt csinálom már két hete, arra erősen figyelve, hogy "az édes semmittevés nehogy munkává fajuljon". Életem eddigi legnagyobb, mélyen mindig lüktető, pótolhatatlan hiányának, apámnak volt ez a szava járása. 

Vele és a családdal jártam először Horvátországban, pontosabban Jugóban. Fontos dátumokkal mindig bajban vagyok, bulvár memóriám ösztönösen kiveti az ilyen, számára lényegtelen tartalmakat, de valamikor 87 környékén lehetett. Az általánost befejeztem, várt a kéttannyelvű, ami abban az időben igen nagy dolognak számított! Elindultunk hát családilag, céges beutalóval, a vállalti üdülőbe, Brac szigetére, Postira városkába. KD-01-16 rendszámú Dáciánk megroggyanva a család és a bepakolt iszonyat mennyiségű cucc súlyától, nekivágott az ismeretlennek. Autópálya abban az időben még utópisztikus és szürreális víziónak számított, így átlagos közúton, apám folyamatos "baromrcúzásával" tarkítva, minden bizonnyal emelkedett hangulatban száguldottunk a kaland felé. Iszonyúan vágytam már látni a tengert. Imádtam a vizet, már úszni is tudtam, mondjuk az elsajátításának története megér egy regényciklust. Meséltek már a sós illatáról, amit hittem is meg nem is, de mindenképpen szerettem volna már megtapasztalni.

Egy biztos pont volt a család autózási szokásait tekintve, bárhová is indultunk, a zene. Apám egyszer halál büszkén állított haza, kezében két kazettát lobogtatva, zörgetve és bejelentette, hogy itt vannak az utazó zenéink. Nem voltunk őrülten lelkesek, hiszen Szécsi Pálon és az Expressz együttesen szocializálódott, egyénként végtelenül laza őseink ízlésvilágának halmaza, mikroszkóppal is alig felfedezhető metszetet tudott csak felmutatni a mi, természetesen végtelenül kifinomult ízlésvilágunkkal. Zárójelesen teszem hozzá, hogy anyám 1986-ban elvitt minket nővéremmel és a barátnőmmel az MTK pályán fellépő Scorpions koncertjére, igaz a jegyvásárlás csodájának köszönhetően mi a velük szemközti lelátón ültünk, így a gardedám csak a vonaton volt ténylegesnek tekinthető, viszont kijelenthetjük a zenei ízléséről, hogy nem volt reménytelen.

A két kazetta apám kezében egy barátjának volt köszönhető. Az egyik Boy George dalokat, a másik pedig swing klasszikusokat tartalmazott. Az első pár hónapban rettentően élveztük a zenei felhozatalt. Az ős Bikicsunáj-t megalkotva óbégattuk teljes átéléssel minden alkalommal, hogy "kámákámákámákámákámákáméleoooooon", illetve nagy kedvencünk volt még a szingszingszingszing, evribádivoncsuszing, hogy csak néhányat említsek a szövegbiztos családi repertoárból. Emlékeim szerint Splitig, átszelve a Dinári hegységet, nyúzottra hallgattuk a két kazettát. 

Apám egyszer nyomta ki csupán a zenét, amikor is mindenkit elhallgattatott, letekerte az ablakot és fejét komor, feszült képpel kidugva azon, válogatott káromkodásokba csomagolva közölte, rossz az autó. Igaz, ami igaz érdekes hangokat adott ki magából a jármű. Egy ideig ebben a fura pózban vezetve haladtunk tovább, míg nem leparkoltunk az út mellett. Kiszálltunk és mindenki lapult, rettegve attól, hogy a várva várt nyaralás elmarad, mégsem látom a tengert! Apám egyszer eltávolodott az autótól és a mámorosan jó illatú fák felé vette az irányt. Agrármérnök volt mindkét ősöm, gondoltam szakmai szemmel is szétnéz a kényszerpihenő alatt. Ha már az autóhoz nem is ért, műszakilag mondhatni áldatlan édesapám, legalább a növényzetről tart egy kisebb disszertációt, hogy lenyűgözzön minket, kompenzálva autószerelészeti járatlanságát. Egyre közelebb ment, mi feltűnés nélkül osontunk utána, utánozva kissé komikusnak tűnő, hallgatózó fejtartását. Egyszer csak a fejéhez kapott, "kabócák", ordította el magát, hihetetlen megkönnyebbült hangon. Mint kiderült a folyamatosan cirpelő hangot, nem a féltengely, hanem a kabócák adták ki magukból, g-dúrban, magától értetődően, amit akkor még, az általános iskolai hegedű tanárom által abszolútnak titulált hallásommal nem vettem észre. Meghallgattunk gyorsan egy spontán előadást eme lényekről és természetesen a pinea fenyőkről is, amik sikamlós áthallásokra lehetőséget adó nevük dacára, vagy éppen amiatt, azt a csodálatos illatot árasztották magukból.  

A legmeghatározóbb pillanat számomra mégis az volt, amikor először láttam meg a tengert. A látvány belesült a retinámba. Fura formájú, fehér madarak lebegtek szinte egy helyben különösen  a megfogalmazhatatlanul kék és gigászian széles horizonton. Eleinte fel sem fogtam a látványt. Tízen órák óta jöttünk már, zsibbadt mindenem, szerintem már a szemem is kétfelé állt, ami különös szokása, ha totál elfáradok. Néztem őket egy darabig, rettentő gyanús jószágoknak tűntek és cseppet sem éreztem magam biztonságban annak tudatában, hogy itt ilyenek röpködnek az ember feje felett. Egy idő után megkérdeztem, hogy milyen madarak azok ott, amikor is anyám, először azt gondoltam csak szórakozik velem, azt felelte, hogy azok vitorlások. Akkor vágott mellbe a felismerés. Hosszú percek óta a rég látni vágyott tenger nézett velem farkasszemet, mely szem oly csodálatosan égszínkék volt, hogy teljes mértékben egybeolvadt azzal. Sírt a lelkem a gyönyörűségtől. Azóta is mindig ezt a pillanatot szomjazom a legjobban, ha a tengerhez utazunk, a pillanatot, amikor ég és föld elválaszthatatlanul egybefonódik, giccses játékot játszva szemmel és lélekkel. 

Ma pakolás közben csoda lányom lejött hozzám és azt mondta: "Tudod anya, én azt a pillanatot várom a legjobban, amikor először meglátom a tengert. Az olyan gyönyörű." Igyekeztem nem előtte bőgni, így gyorsan, kihasználva, hogy éppen bújós hangulata van, belefúrtam a fejem a nyakába, aztán valamire hivatkozva bemenekültem a szobámba. Gigantikus méretekben potyogó könnyeimmel beborítva azt, bekapcsoltam a számítógépet, megkerestem a kámákámákáméleont és csendesen énekelgetve orromban a sós tenger, a pineák és valahol legbelül apám cigarettaillatú emlékével kibömbikéztem magamat.