Két hete futottunk össze, illetve szét, mert cefetül megijedtünk egymástól. A kerti sufniba tévedtem be metszőollóért, ahol ő éppen téli kvártélyt keresett a kutyaól téliesítésére szánt szalmában. Aprócska volt, szürke, fürge és tagadhatatlanul egérszerű. Kezdődik, állapítottam meg magamban az elmúlt évek rágcsálókkal tarkított téli eseményeit kissé frusztráltan felidézve. Mivel ezek után az életesemények egészen más mederben kötötték le minden idegszálamat, illetve annál is többet, egészen ma reggelig eszembe sem jutott a kis szőrös ártány. 

Minden akkor kezdődött, amikor négy évvel ezelőtt a szokásos -engedélyezett!!!!- őszi égetésem alkalmával a tűzrakóba gyűjtött cuccos alá is odapirkantottam. Ez volt az első önálló tűzgyújtási kísérletem és mivel nagyon tisztelem a természet erejét, sőt a tűztől kifejezetten félek, nagyon alapos előkészületek előzték meg az eseményt. Igyekeztem megadni a módját, így az apámtól látott módon magamra aggattam minden itthon található ótvar ronda kinyúlt ruhát, bár sosem érettem, hogy miért kell a tüzeléshez homeless outfit. Előkotortam egy 43-as, természetesen lehajtott szárú szartaposó gumicsizmát, abba is belebújtam. Emlékeim szerint az öreg mindig vasvillára támaszkodott és mivel agrármérnök volt, bízván a szakértelmében, azt is odakészítettem. Ott figyelt egy vödör víz is, ha kell a kármentés. Gyufa, gyújtós, papírgalacsin. Nagy gizdán, hajléktalannak öltözve, cuppogósan hatalmas ganézó csizmában, vasvillára támaszkodva, olykor tudományosan megkaparva a máglyámat, amitől füstölt, mint a reterát, gondolkodtam az élet nagy dolgain. A téglaépítmény alsó likán ekkor kiugrott valami és elterült a lábam előtt. Bátran ordítottam és elszaladtam, majd lassan visszalopakodva észleltem, hogy egy béka lakhatott a száraz gazban. Lejjebb kushadva gyanús lett, hogy szőrös és az is, hogy túl hosszú a farka. Egér a béka, konstatáltam miközben lábon kihordtam egy infarktust. Elrohantam egy szép nagy lapátért, hogy áthajítsam a kerítésen, amíg kába, aztán fusson amerre lát. Amikor közelíteni kezdtem, az egér megmozdult, én ösztönösen böszöm nagyot vertem rá a lapáttal, akkorát amitől az apró jószág kis végtagjait oldalra kinyújtva kinyuvadt. Iszonyúan sajnáltam, de az adrenalin cselekedett. Alányúltam és egy jól irányzott vetéssel átküldtem a kerítés felett a mellettünk található parlag területre. Kis áldozatom élettelen lábikóival furcsán integetett, én bénán vissza. Irtó pocsékul éreztem magam és bíztam benne, hogy nem jár majd vissza kísérteni.

De jött. Tuti életfeladatának érezte, hogy újra és újra egér alakjában hozzánk szülessen le. Ráadásul nem érte be a kerttel, bejött a házba. Első alkalommal a konyha keskeny, fújható papírral szigetelt falába költözött be, majd a tetőben is megjelent. Napok teltek el, mire rájöttem, hogy mi kapar egyre mélyebbre jutva, tőlünk egy vékony lemezzel elválasztva. Utáltam a helyzetet, de ügyes lány vagyok, gondoltam megoldom ezt is egyedül. A gugli előtt töltöttem minden szabad percem. A házat vizsgáltam réseket keresve, ahol bejuthatott. A netre hallgatva vásároltam ragacsot és a feltételezett útvonalra helyeztem ki, dióval odacsalogatva a kis monsztert. Életem legdrámaibb pillanatai közé tartozott, amikor felfedeztem másnap, hogy egeret nem, de 4 cinkét fogtam a csapdámmal. Menthetetlenek voltak én meg depressziós és kibőgött szemű napokig. Vérszemet kaptam. Jöjjön a méreg, atomot neki! Észrevettem, hogy a fedő zsindelyek kicsit felpöndörödtek. Kiképezve magam, a tetőhöz támasztott, több részből összeillesztett létrán megsemmisítő támadásra indultam a dörzsölt kis rohadék ellen, mert a cinkéknek megígértem a bosszút. Zsebeimben egérméreggel, amit a réseken betuszkolni készültem, fejemen egy kötött sísapkával, gondoltam ha méreg nem hat, akkor legalább haljon szörnyet a látványomtól, elindultam a tetőre. Iszonyúan ingatag volt a grádics. Az ereszig eljutottam rajta, de mivel nem volt elég hosszú én pedig stöpszlinek bizonyultam, nem bírtam fellendíteni magam a tetőre, csak a jobb felemet, de a többi lent maradt. Lógtam a szeren, pontosabban az ereszen. Nagyon ritkán kérek segítséget, utálom beismerni a gyengeségem, de ekkor kénytelen voltam. Egy drága kollégám valósította meg, feljutva a zsindelyekhez, végzetes tervemet, sikerrel. Cini eltűnt. 

A tavasz, a nyár és az ősz feledtették a heteken át az apró jószág körül forgó gondolataimat és számtalan groteszk tettemet, mígnem egy téli estén a lányom lejött az emeletről és bejelentette, hogy cini újabb reinkarnációja beköltözött a tetőtéri plafont borító lambériába. Rohadj meg, gondoltam és egyből sötét terveken törtem a fejem, előtérbe engedve gonosz stratéga énem. Terveztem és megvalósítottam. Első körben fúrógéppel itt-ott kilyuggatva a lambériát, mérget juttattam házi nemkedvencünk útjába, majd parafa dugóból faragott méretben kompatibilis darabkákkal, ami "ding-dong bent van a lyukban" betömködtem a likakat, hiszen "dugós lyukból nem jön ki egééééér" Nagy sikere volt a kísérletnek, mert innentől már nem csak a gyerekem hálószobájában, de az összes emeleti helyiségben, kapart, rágott, csámcsogott a piszok. Nagyon kedves, régi, tehetséges asztalos barátomat hívtam el segíteni, félretéve a makacs büszkeségem. Meghatározhatatlan mennyiségű csapdát, ragacsot, egérfogót helyeztünk el mindenfelé. A lambériát több helyen megnyitva dobozszám nyomattuk be a finom gyilokot a gerendákra. Gonosz voltam, sötét lelkű és hatékony. Gyönyörűséges csemetém pár napon belül jelentette, hogy fura csattanást hallott és cini onnantól nem kísértett. 

Két hete aztán újra eljött. Ma eldöntöttem, hogy elbeszélgetek vele. Egy szép nagy partvissal felszerelkezve, felhajtott gatyaszárral indultam, kihasználva szép időt, a sufnit kipakolni és kitakarítani. Nagy lelkierőt igényelő kihívás, mert tele van pókkal és most már cini is befészkelt. Centiről-centire haladtam a nagy zsákba csomagolt szalmakupac felé, ahonnan a múltkor kiugrott. A nyomaték kedvéért hangosan beszéltem is hozzá, verbálisan életveszélyesen fenyegetve, miközben olykor a seprűvel rásomtam a zsákra. Ütés, hallgatás, csend. Cini sehol. Gondoltam biztos felismert a múltkor a múltból és eliszkolt. Nekiálltam takarítani. Ordíbáltam és csapkodtam a sok gusztustalan nyolclábú miatt, berzenkedtem és spermanensen böködtem a szalmás kupacot, mert tudtam, hogy ha akkor ugrik ki valamelyik leszármazottja, amikor bekötöm a zsák száját, meghalok. Összeszedtem egy csomó üres virágcserepet, és amikor letettem a polcra, cini futott ki a hosszabbítótekercs mögül; én a kamrából ordítva. Amikor már legalább 5 perce visítottam üveghangon miközben toporzékoltam és káromkodtam, lenyugodtam. Rendeztem reszketeg idegeimet, lepöcköltem egy szenya pókot a karomról, majd visszasettenkedtem, ekkor már a feltételezhető búvóhelyét zaklatva egy kapanyéllel, mert van olyanom is. Felfestettem a csúf jövőt, miszerint holnap házikolbásszal turbózott csapdákkal szerelem fel a kamrát, tehát elkapom, hacsak be nem jelentkezik máshová a téil hónapokra. Minden kis zajra visongatva és a cuccost elhajítva kb. 10 perc alatt bekötöztem a csábító szalmafészek zsák száját. Kihordtam a téli madáreleséget, amin cini eddig élhetett, mert eléggé meghízott az elmúlt két hétben. Jut eszembe, el is felejtettem emiatt sértegetni! A körülményekhez képest patyolat lett szakadt kis sufnim. Az egeres sarkot nem bolygattam meg, szájhős vagyok, nem hülye! Aztán megláttam őt. A gerendán rohangált le s föl, cseppet sem zavartatva magát jelenlétemről. Szerintem bejárónőnek nézett és a maga kis cincogó egérnyelvén éppen utasításokat adott, hogy hol seperjek fel még alaposabban. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktot, de nem állt le szemezni velem. Higgadtságot erőltettem magamra és kimért hangon, teátrálisan az mondtam: "Véged, mus musculus!", aztán rájöttem, hogy kicsi az esély a latinos műveltségére, így gyorsan hozzátettem, hogy ő is értse: "Kisegér!"

Kár volt ma találkoznunk. Aranyos volt, ahogy ott rohangált fontoskodva a kamrában. Elbizonytalanodtam. Tulajdonképpen kit zavar a sufniban? Alszom még a gonosz tervre. Egyet mindenképpen. Egyet, vagy kettőt......