Babonás vagyok, állapítottam meg hajnalban, de nem klinikai eset, tettem hozzá gyorsan magyarázkodva. Az a fajta, aki ha valamit otthon felejt és visszafordul, lazázva leül és tényleg eljátssza, hogy csak most akart elindulni, hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy a rontó ártást és ragyát intéző akármicsodákok belekotorjanak az egyébként kiválóan induló napom gondosan megtervezett, spontán örömáradatába.

Nem volt ez mindig így. Sokáig pont annyira nem bírtam a fekete macskákat, mint a többit. Pacsiztam a kéményseprőkkel, amikor Szilveszterkor becsöngettek és átadták "minőségi", mágnessel kiválóan a hűtőre rögzíthető éves naptárjukat. Mondjuk azt nem értettem, hogy miért vágnak csalódott képet, amikor én egy határozott kézfogással, a gondoskodástól fátyolos tekintettel, biztató szép szavakkal, esetleg egy baráti pacsival nyugtáztam ezt a gesztust. Aztán egyszer felhomályosítottak, hogy ilyenkor jattolni kellene, de legalább egy pezsgőt a kezükbe nyomni, meghálálva, hogy évente egyszer, ha éppen otthon voltam és a kirendelt munkatárs elég ügybuzgó, bekukkantott az 1987-ben a vásárban lőtt, három pálcikás, kacsintós Sandokános tükrével az egyébként használaton kívüli kéményembe, majd beszedte az ezért járó díjat. Így amióta ezt tudom és kiszámoltam, hogy hányan küldhettek rám rontást, már tőlük is tartok. De nincs baj, ott a gomb a gatyámon vagy akármimen, szorítom, amíg látom őket és csíny letudva. 

A fordítva felvett ruhadaraboknak sem mindegyikét forgatom vissza küszöbön állva, minden egyes alkalommal. A pólómat naná, már ha reggel a sötétben feltűnik, de amióta az első futóversenyemre véletlenül kifordított bugyiban mentem és nem kellett újraéleszteni a végén, azóta ezen alkalmakon kizárólag fonákul viselt alsóban jelenek meg, biztos ami sicher! (Az, hogy egyszer szoknya nélkül indultam el otthonról pusztán a véletlen műve volt, de azt egyből kiszúrtam, amikor beültem a kocsiba és lenéztem a lábaimra. Hála égnek nem okozott szerencsés fordulatot, így nem tettem szokásommá!)  

A felettes erőkben azokban a történelem előtti időkben kezdtem talán erősebben hinni, vagyis figyelni a jelekre, amikor az idilli családban élek - tényleg ezt tettem, iróniának és cinizmusnak itt helye nincs - mozgalomban töltött 10 év után a fedő-asszonynevemet mélyen összetörve, de a helyzetet elfogadva újra a lánykorira cseréltem. Akkoriban kettétörtként megélt életem csorbaságába verte bele a vörösre bőgött és cafatosra fújt, kissé dagadt turcsi orromat három különös, megmagyarázhatatlan jelenség. Anyámékhoz menekültem sebnyalogatni pár napra. Az ebédhez terítettem, amikor az asztalra finoman lehelyezett porcelán mélytányér miután elengedtem, mértanilag a közepén hangtalanul megrepedt és kettényílt. Az asztal körül sürgölődtünk és egy pillanatra megálltak a kezek, megfagyott a levegő mindenki a két, ijesztően  szimmetrikusan egyforma tányérfelet figyelte és mozdulatlanul vártuk, hogy valaki csináljon már valamit. Én az abban a pillanatban dramaturgiailag leghelyesebbnek ítélt módon bőgni kezdtem, anyám gyorsan odapattant, mindenkit elhessegetett, kiosztotta az újabb feladatokat és a konyharuhájával párat legyintve képletesen elűzte a béke szigetére beólálkodott ártányt. A főztje rendbe tette a lelkeket, majd levezetésként átsétáltunk a nővéremékhez kellemesen kajakómázni, ami elengedhetetlen része egy tisztességes vasárnapi ebédnek. A kertben vertünk tábort kedélyesen beszélgetve, amikor én éreztem, hogy perceim vannak és nyálamat csorgatva fogok vállalhatatlanul ellazulni, így igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni. A lábaimat felraktam egy stokira, amiről előtte mesélték, hogy új beszerzés, tömör fa, egy darabból készült ülőkével. Félve kértem, de kedvesen engedélyt kaptam az alkalmatosság nyunyukázás közbeni használatra. Amint óvatosan, lehelet puhán letettem a lábaimat az egy darabból készült tömör ülőke hangtalanul kettévált alattuk és mértanilag középen szétnyílva, oldalra eldőlve, csattanva talajt fogott. Én, mivel ebédnél már bevált, hagyományápoló jelleggel ismét bőgni kezdtem, a családom próbált heherészve nevetgélni, de a zavar tapintható volt. Pár ócska poénnal próbáltuk elűzni a közénk telepedett rossz érzést, majd valaki szájából elhangzott, hogy a baj mindig hármasával jár, aminek én igazán örültem, hiszen gyorsan osztva-szorozva kiókumláltam, hogy a házasságom, a tányér és a stoki együtt az biza három, tehát innen már csak felfelé és előre haladunk.

Feledve a negatív közjátékokat pár nap múlva indult az iskolaév. Amikor első nap bementem, még a nyári szünet az utolsókat nyögte. Nem túl elegáns módon öltött rám nyelvet reggel, jelezve, hogy a tanároknak már becsengettek, így az élethelyzetemtől egyébként is medúzaállagúra zselésedett lélekkel, pocsék hangulatban fékeztem a suli előtt. A takarító nénik gyászos arccal fogadtak és azt mondták, hogy megmagyarázhatatlan dolog történt. Mit nekem misztikum, gondoltam némi apátiával, de amint odavittek és megmutatták, kiszökött a lábamból a vér. Az éppen abban az évben ballagott osztályom tablóját borító üveg, egyik éjszaka hosszában kettérepedt. Mértanilag középen. Egyenes vonalban. Pont az én alakomat középen kettészelve. Azonosítottuk a napot. Az volt, amelyiken otthon minden meghasadt.  

Igen, ezek az események is felerősítették bennem a már akkor is pislákoló hitet az "emberen túliban".  Mondjuk tele is lett a gatyám, így tettem óvintézkedéseket a birtokom "biztonságossá" tételéért. A hogyan titok, de az azonban tuti, hogy azóta kerül minket minden komolyabb kelés, ótvar, ragya és remélem így is marad. Packázni azonban nem merek. Békességben, vidáman  élünk egymás mellett "ők" és én, mondjuk időnként okoznak földöntúli eseményeket,  meggyőződésem szerint azért, hogy ilyenkor kendőzetlenül röhöghessenek a markukba kreatív helyzetmegoldásaimon. Kapcsolatunkat a virtuális lét megjelenése új síkra terelte. A fenti események által erősen befolyásolva, a hozzám eljutó, csodatévő, de egyben azért burkolt ártással fenyegető körüzeneteket is mindig továbbítom gyerekmód bízva erejükben, de tartva is attól, célzottan olyanoknak, akik tudom, hogy erősen hisznek bennük, mert valahol a lelkem mélyén eskü szorongást érzek, hogy mi lesz, ha éppen velem bizonyítja be a nagy játékmester, hogy nem kamu és röhejesen elpatkolok miatta. A legutóbb kapott kép kapcsán ma hajnalban, amíg arra vártam, hogy visszaaludjak még egy kicsit az óracsörgésig, de persze nem ment, önmagam szórakoztatására megfogalmaztam, közben hangosan vidulva, néhány sírvers variációt arra az esetre, ha egyszer beintenék és mondjuk megszívnám...

"Itt nyugszik Ildikó,
ki a csodaképet nem továbbította,
s így az általa szabadon választott égi Mindentudó,
felelőtlen balgaságán példát statuálva,
az életbe szerelmes, mindig vidám lelkét,
rútul inaktiválta."