Mostani alkatomhoz képest punnyatag, nagy darab kamaszlány voltam, gondosan beoltva a mozgás majd minden formája ellen. Utáltam a tesiórák megaláztatásait, amikor tehetetlen állapotban lógtam valamelyik szeren, vagy bénára bicsakló nyakkal vallottam újra kudarcot a fejenállás kísérletemmel. A ceglédi testnevelés tagozatos általános iskola humán osztályát erősítve nem lett volna semmi gondom, ha a mi óráinkat az én hikomat stílusomra szakosodott nevelők tartják és nem élsportolók edzői, bár ez a karma középiskolában is elcsípte a grabancomat.

Befolyásolható kisgyerekként estem elővigyázatlanul egyikük sportos csapdájába. Helyettesíteni jött hozzánk pár órát a helyi női kézi csapat edzője, Feri bácsi, aki egy nagyon szerethető morózus mackó volt. Élveztem az óráit, hiszen esze ágában sem volt megváltani velünk a világot, ráadásul a talajon maradtunk, így még sikerélményem is akadt olykor. Egyik óra után odajött hozzám és izomzatomat méltatva, akkor derült ki számomra, hogy nekem is van, megkért, hogy menjek le edzésre. S lőn. Pár nap múlva a profi kézis lányok között róttam a köröket a sportcsarnokban, halál büszkén. A gondok a labdás gyakorlatoknál kezdődtek. Ma már nem vagyok mindig lyukas markú, de akkoriban szana széjjel frusztrált kamasz voltam, ráadásul teli gatyával a profik között, így szám szerint egy labdát sem tudtam elkapni, amihez pedig hozzáértem, az a dobás erejétől letörte a kezemet. Feri bácsi hamar rájött, hogy mezőnyjátékos nem leszek, de egy masszív kapust még nevelhet belőlem, így az egyik edzésen szemben találtam magam uszkve harminc, szerintem tudományosan a fejemet célzó, ezerrel  és egy rohadt kemény labdával a kapu felé száguldó, vérmes amazonnal. Nagyjából tíz perc múlva véget is ért a karrierem. Eltalált egy erősebb labda, én kihúztam magam, hetykén odasétáltam a mesterhez, udvariasan, könnyes szemmel elköszöntem és soha többé vissza sem néztem. A fagylalt évekkel később nyalt vissza, amikor lányomból ügyes kézilabdázó vált és edzője Feri bácsi gyerekkori jó barátja és csapattársa lett, az ország egészen másik szegletében.

Középiskolás éveimet is heti szinten próbálták befolyásukkal egészségessé tenni és beoltani a sport szeretetével mindenre elszánt testnevelőim. Első tanárom, aki a magyar női kosárlabda sportnak sok tehetséget adott, olyannyira, hogy saját gyermeke százvalahányszoros magyar válogatott volt, hamar rájött, hogy képezhetetlen vagyok a negatívnál is rombolóbb hozzáállásom miatt. Leginkább túlélésre játszottam és önvédelemből kialakított cinizmusommal martam halálra a hozzám kritikusan közelítőket, még ha a jó szándék vezérelte is őket. Az őt követő újabb lelkes testnevelő tornászokat edzett. A női tornasport minden eszközén jártam szám szerint háromszor: akkor, soha többé, először és utoljára...Hamar szerelembe estem azonban egy más műfajjal és onnantól lelkem-szívem minden szabad zugát a néptánc töltötte ki. Sosem éreztem a fizikai megterhelést, amit rám rótt, pedig kemény próbáink voltak több alkalommal egy héten, de a lelkemet örökre megfertőzte a tánc, a csodálatos muzsika, a minőségi közösséghez tartozás élménye. Ars poeticam továbbra is  Churchill örökbecsűje a " No sport just whisky and cigars" volt, amely gondolatmenet megvalósításába teljes hittel bele is vetettem magam; hangsúlyoznom kell, hogy a táncot sosem tekintettem sportnak, tehát nem is éltem meg saját magam szemen sercintéseként.

Boldogan végigmulatott késő kamasz és kora felnőtt éveimet, bár nálam ez a kettő egybe mosódott és olykor úgy érzem kicsit benne is ragadtam, tehát sport terén leginkább a puding léttel való teljes azonosulás tette ki, mely életformának gyermekem születése vetett véget. Idővel kúszó-mászó csemetém mindenhová követése, teljes körű lemozgatása, boldoggá varázslása tette ki minden percemet, aminek köszönhetően én magam is egyre vitálisabbá váltam, magam mögött hagyva a pudingot, ekkor még tudattalanul, de elindulva a sport irányába. Minden a napi sétákkal kezdődött. Lelkesen róttam a kilométereket eleinte babakocsiban nézelődő, később körülöttem rohangáló, a világra tündérábrázatával rácsodálkozó, az élményeit cserfesen kommentáló csemetémmel. Hiányzott, ha nem caplattunk, így minden nap koptattuk a tóparti sétányt szélben, fagyban, hóban, szánkóval, korival, mikor hogy volt praktikus. 

Sportos emberré válásom evolúciós fejlődésének jelentős állomása, a válásom idejére tehető. Érthető módon, meghatározhatatlan mennyiségű feszültség, keserűség és bánat feszült bennem, amit sem a saját, és bár tanár létemből adódóan könnyen megtörténhetett volna, sem más gyerekén nem akartam levezetni, így meg kellett találnom a megfelelő formát a keserű pirula kiválasztására. Ekkor kezdtem el terápiás céllal lovagolni. Egy Csillag nevű, ijesztően magas paripa lett társam a stressz levezetésében. Gyerekkori frusztrációmat küzdöttem le az első nyeregbe pattanáskor, hiszen pici koromban megbokrosodott alattam egy ló, igaz fejhangon sikítottam a fülébe, tehát nagyon hibáztatni sem lehetett azért, mert le szerette volna dobni hangosan visító koloncát. Csillag jámbor volt. Csendes beletörődéssel tűrte, hogy némi faros megtámogatással hosszú kínlódás árán feljussak a hátára. Eleinte csak sétálgattunk, mellettünk magabiztosságot adva oktatómmal, így tudtam, hogy baj nem lehet. Vadnyugati hősnőnek képzelem magam minden alkalommal és egyre jobban éreztem paripám rezdüléseit, egyre inkább bíztam benne és már egyáltalán nem féltem tőle. Órák végére elsimultak a gondráncok viszont szaporodtak a nevetők, amit jótékony hatásuknak köszönhetően egyáltalán nem bántam. Új örömforrást jelentett az ügetés ritmusának megérzése és a viszonylagos száguldás. Gyerekmód lelkesedtem és imádtam minden percét a találkozásainknak.

Aztán egyszer zavar támadt az erőben. Csillag etetéskor összetűzésbe került egy társával, akit gazdája szintén akkor lovagolt, amikor én lobogó hajú köreimet róttam. Ügyesen lavírozunk az ugrató pálya akadályai között kijelölt útvonalon, amikor fent említett bátor mén mögöttünk landolt. Tízcsillió izom feszült meg paripámban a másodperc töredéke alatt. Én tudtam, hogy meghalok, így combommal szorítottam szegény párát, aki már rúgott is hátrafelé, majd a mozdulat folytatásaként két lábra ágaskodott, amely csodás kűr befejezéseként ismét kirúgott két lábbal hátra, amit már én sem tudtam kezelni. Tehetetlenül zuhantam le a lóról, de mivel a stílus maga az ember, nem egyszerűen taknyoltam egyet, hanem szaltózva, csodálatos íves pályát leírva landoltam egy szomorúan kornyadó bokor tövében a lovagoltatásra használt üres telek egyik szegletében. Hátamon fekve, egy pillanatra azonosultam a hasonló pózban kapálózó, már oly sokszor megfigyelt és megsajnált krumpli, - katica, -és büdösbogarakkal, akiken én mindig segítettem és bíztam benne, hogy engem is megment valaki. Annyit észleltem, hogy megállt az idő, a csend tapintható hiszen az utcán addig csacsogva bámészkodó helyi erők elhallgattak és valami véres esemény reményében, bár akadtak aggódók is, nyakukat nyújtogatva lesik a bukszust, amelyben átmenetileg hédereztem. Csillag nyugiban állt, oktatóm pedig sápadtan nyargalt felém, miközben ordítva hogylétem felől érdeklődött. Gyors tesztelés után éreztem, jobb csuklóm sajog, de egyben van és ép, más szerveim is túlélték a lassított felvételnek tűnő repülést és határozott nyekkenéssel kísért landolást. Egyéb idegállapotba kerülve felpattantam és támadni kezdtem a lovat, mert vissza akartam ülni, nem szerettem volna újra rettegni ezektől a nemes jószágoktól. Remegő lábbal, büszkeségből visszafojtott sírástól kislányosan elvékonyodott hangon erősködtem, hogy vissza akarok mászni a hústoronyra. Segítséggel feljutottam a nyeregbe, de abban a pillanatban éreztem, hogy szaltóm közben elszállt a bizalom is. Párszor mentem még lovagolni, de soha többé nem tudtam elengedni magam Csillag hátán. Sokkolt minden mozdulata, azt sem kedveltem, ha a fülét mozgatta, ha pedig a farkával légy - és bögölyhessegetés közben időnként eltalált, felért egy lábon kihordott infarktussal. Szomorúan szembesültem a ténnyel, hogy nem én vagyok Nso Csi, Winnetou kishúgának földi manifesztációja. Úgy döntöttem gyermekkori álmaim bakancslistáján ezt a pontot kompromisszumos megoldással, határesetnek minősítve kipipáltnak tekintem és visszatérek a hintalóhoz és a csattogó szárnyú lepkéhez. Ezzel egyidőben barátnőm unszolására, felélesztve táncos vérem átnyergeltem a zumbára, ahol hosszú időre ott is felejtettem magamat, de ez a kaland már egy újabb mese alapját képezi.....