"Szerintem keveset fizettem." mondtam csendben a pénztárosnak a helyi "kispiszkosban", szóval a boltban a pénztártól való távozás előtt. A morcos hölgy azonnal kiengedte tüskéit és torokra ment, lobogtatva a pénztárgép által kiköpött blokkot. "Kevesebbet fizettem, mint kellett volna, csókolom" próbálkoztam továbbra is becsületes lenni "mintegy kétezer forinttal." Nem volt ördöglakat még nekem sem észlelni, mert csupán egy valamit vettem. A hölgy egyre arrogánsabb lett, csípett, harapott és csak azt bizonygatta, hogy ne kekeckedjek itten, mert bizony annyi az annyi. Higgadtan mosolyogva megköszöntem kioktató stílusát, itt elhallgatott végre, majd elmagyaráztam újra, hogy a bankkártya terminálba eggyel kevesebb számot bírt bepötyögni, így két ezressel én beljebb vagyok, de ő zárásnál kijjebb lesz. Megértette végre, miközben az én igazoló cetlimet és a saját pénztárszalagját hasonlítgatta. Megszeretett, hálálkodott, újra fizettem, majd az egyébként is nullán lévő energiaszintemet lemínuszolva, kijjebb két ezressel azon elmélkedtem, hogy bár számtani képességeim erősen megkérdőjelezhetőek, van aki még nálam is hülyébb, mégis pénztáros néni lett, amely pálya a tanár és a rockénekes mellett kicsike koromban, amikor még hatalmas, zörgős pénztárgépek voltak a kispiszkosokban és a beütött gombok úgy maradtak és csak akkor ugrottak ki, amikor a mostanihoz hasonlóan arrogáns néni ököllel rácsapott a legnagyobb gombra, amely műveletnek köszönhetően a kirepülő pénztartó fiók rendre pufók hasába fúródott, szóval pont akkor, álmaim netovábbja volt.

Csupán az vigasztalt, hogy éppen barátaimhoz tartok pacalt és/vagy/is chilis babot enni, sírva röhögni, nyögve emészteni. A gyerekemnek köszönhetem őket. Már az oviban együtt cseperedtek dedeink, bár fel első osztályban figyeltem rájuk, amikor az egyik szülőin fő téma a szex és a pornó volt. Igen, pontosan így, mert nálunk ilyen korán kellett arról beszélni, hogy szeresd felebarátodat, tanítja a Biblia, a hogyant a Kámaszútra. A szülőit megelőző hetekben a suliból kézen fogva sétikáltunk hazafelé, mellettem két szőke hosszú copfját reptetve ugrabugráló naiv csimotámmal, aki egyszer csak közölte, hogy ki kivel dugott az osztályban. Röhögni is elfelejtettem, annyira meglepődtem, majd később le is izzadtam, amikor is emeleti kislányszobánk ágyán összebújva sohaelnemfelejtem illatú lánykámmal, kis fejében számára is érthető módon rendet téve, őt a minimálisan szükséges információhoz juttatva, a leginkább logisztikai értelemben dezinformált helyzetet rendezve, miszerint ki-mit-hová, bár mint tudjuk ez sem mindig evidens, de ezt egy hatévesnek csak nem magyarázhattam el, szóval az alapállást letisztázva szexuálisan felhomályosítottam. A szülőin persze hatalmas volt a botrány, mert mint kiderült nem csupán én izzadtam. Az események kibogozódtak, nagyjából tisztázódott, hogy honnan jött a korai öröm és indultunk haza, én kissé feldúltan. Akkor jött oda hozzám egy anyuka, aki megkérdezte, hogy tudok-e róla róla, hogy az osztályban néhány kislánynak, köztük az enyémnek is, van egy klubja, ahová a fiúk csak akkor léphetnek be, ha megmutatják koronaékszerüket. Elsápadtam, a dugás után egy swinger sztorira nem voltam felkészülve. Látta rajtam a sokkot, így gyorsan hozzátette, "Nyugi, a mi fiunk belépett!" 

Azóta kedvelem őket. Az évek úgy hozták, hogy barátok lettünk, a kedvelés észrevétlen szeretetté mélyült és ma már rengeteg rock obégatós nyári estét, közösen lefutott kilométert, áttáncolt és beszélgetett éjszakát, új kedves embereket és velük rekeszizom görcsölősre röhögött napot köszönhetek nekik. A mai diétás alkalom is méltó volt a sok előzőhöz. A hangulatos kis konyhában az asztal körül sztorizgatva telesírtam a nevetéstől vagy ötven papírzsepit, miközben kulináris swingert játszottam tányéromon a chilis babbal, julienre vágott zöldségekkel, majd a ragadós szaftú körmös pacallal, ami tökéletesen előkészítette a terepet egy kiváló puncs tortának. Csak kicsit aggódtam amiatt, hogy ezen összetevők a délutáni kézimeccsen szurkolás közben vitatkoznak majd össze a hasamban, de ennek következményein is jót röhögve boldogan hoztam meg az áldozatot az ízek kéj, mámor és öröm oltárán. A Kámaszútra bekaphatja és most nem (csak) az irigység beszél belőlem. A boltban negatív tartományba száműzött lelkem ragyogott, úgy ahogy csak akkor tud, ha az ember jókor, jókkal, jó helyen van. Ott ült a szülinapos, csupaszív főszakács, a vele nyerő párost alkotó,ha csak teheti szorgosan horgoló felesége, a hős, sziporka humorú mentős és napsugaras melegséget árasztó hitvese, a francia stílusosságot ösztönösen magán viselő egyre és egyre jobb barátnőm és a csapat "Benjáminja", a fitt félmaratonista.

Hazafelé a nap hátralévő részének logisztikáján agyaltam, mert azt főként személyszállítással töltöttem, illetve várt rám még egy beszélgetés, még egy fontosság. 35 éve a barátom. Szinte jobban ismer, mint én saját magamat. Jó barát. Igazi. Nem fáraszt kegyes hazugságokkal, nem azt mondja, amit hallani szeretnék, hanem beleáll a helyzetbe, és ha a szitu úgy kívánja cukorszórással, de kérlelhetetlenül őszinte és szembesít. Ilyen vagyok én is, csak nálam több a cukormáz, így talán pont emiatt a hasonlóság miatt bírtuk eddig egymás mellett, mert lássuk be sokan az ilyen szintű őszinteségért nem feltétlen hálásak. Magamnak szoktam hazudni magamról, a környezetemet is simán megvezetem lelki állapotomat és aktuális helyzetemet illetően, de neki nem tudok. Egy ideje kerülöm, nem véletlen, mondjuk nem is nehéz, hiszen Norvégiáig sodorta a sors, de estére kitűztük a mea culpa idejét. Már amikor beleszólt a telefonba, bőgtem. Meg még vagy két órát, hallgattam, érveltem, beláttam, megláttam, beismertem, felismertem, elismertem, kicsi gyerek módjára felszabadultan sírtam, további két órát pedig csak úgy beszélgettünk. Lelkem lánca vesztetté vált, felszabadult. Jó volt kicsit gyengének, esendőnek, nem mindent tökéletesen abszolválónak, világ képébe hazudónak, hanem betojt kisgyereknek lenni, ellazulni, belerogyni. Aki könnyebbült már meg sírástól tudja, hogy milyen jót tesz ez. Többet ér, mint egy jó xanax és még inni sem necces rá. Telefonos gyógyösszeröffenésünknek, az újabb jókor-jóval-jó helyen élménynek a mamataxi-szolgálat egyetlen ügyfelének hívása vetett véget, miszerint vége az évzáró csapatbulinak, indulhatok.

A transzport után a három kamasztól benépesült a ház, miközben csacsogva meséltek az estéjükről. Néztem őket mosolyogva és saját kamaszkoromon nosztalgiáztam, amit valami isteni csoda folytán priusz, komolyabb balesetek és következmények nélkül úsztam meg. A sztorizás végén a siserehad felvonult az emeleti szalonokba, ahonnan a saját, délutánba csúszó ebédmeghívásomra emlékeztető röhögésfoszlányok szivárogtak lefelé. Éjfél elmúlt, mire ágy közelbe kerültem a barátság spontán napján. Mikor már mindenki bevackolt és csend lett, jöttem rá ismét, hogy mekkora kincseket birtoklok. Egy nap leforgása alatt hihetetlen magasságokat és mélységeket átélt lelkem hullafáradtan kuporgott és végre békésen szuszogott, mert több oldalról, válogatott módszerekkel kapta a kenegetést és a törődést. Képzeletben óvatosan felnyaláboltam, magad uram, ha szolgád nincsen; kicsit ringattam, puhán betakargattam, nyomtam egy bátorító cuppanóst makacs csakazértis-csakazértsem kobakája, hozzá bújtam, majd ájultan elaludtam.