Kiderült, hogy a push uppal hetykének hazudott kebleim alatt létező mellizmok húzódnak. Onnan tudom, hogy reggel, amikor a telefonomért nyúltam, álmából hirtelen ébresztett kamaszokat meghazudtoló frissességgel, majdnem felordítottam, úgy fájt. Azt hittem a kor, a tapasztalat és az évek okozzák megrendült állapotomat, de utána eszembe jutott küzdelmem az elemekkel tegnap délután a strandon.

Mindenféle praktikus kiegészítővel karácsonyfává varázsolva önmagunkat, szép libasorban learaszoltunk a tengerhez. A fene se bír korán kelni, ha nem muszáj (mondjuk én igen, de ez nem panasznap), így a telepített, trópusi hangulatot idézni vágyó napernyőmező harmadik sorában kezdtük meg telepesi létünket. Igyekeztünk minél praktikusabban elhelyezkedni, a későbbiekben életmentő árnyék minden mikronnyi felületét kihasználva hercig kis városállamot hoztunk létre. 

Minden évben, az előzőekből praktikus és bölcs tapasztalatokat levonva, igyekszünk fejleszteni fürdőzési segédeszköz arzenálunkat. Újabb és egyre profibb felfújható gumikerekek, párnák képezik tulajdonunkat, illetve idén végre boldog tulajdonosa lettem egy felfújható, pohártartós gumifotelnek. Nagy volt a kísértés, hogy helyette vagy mellé beszerezzek még rózsaszín flamingószigetet, unikornist, bár a csábítást leginkább egy csillámfaszláma szerű izét látva fogott el. A mértékletesség erényét gyakorolva azonban maradt a fotel, ami a tavalyi virágmintás úszógumimhoz képest luxuslimuzinnak számít!

Szóval bevenni készültünk a nagy vizet. Kicsomagoltam monstre szörnyemet, amiről kibontva kiderült, hogy miért volt tőle olyan böszöm nehéz a táskám. Újonnan létrehozott ideiglenes mini kozmoszunk felét kitakarta és szerintem kajánul vigyorogva olvadt a melegben, tudva, hogy fel is kell fújnom. Nőiesen, lágyan indítva a mozdulatot, belibbentettem alatta rejtőző mindkét középső ujjamat és tettem volna ezt a lábujjaimmal is, ha képes lennék rá. Csengő hangon megkértem csapatunk férfi tagját, hogy családi (idei beszerzésű, új fejlesztésű) pumpájukkal önelégült fotelem szelepjeit gyorsan tömje be és fújja fel azt. Éreztem lelki  fölényemet és tudtam, szilaj ülőkém egója romokban hever, jöhetnek a hullámok. 

Hála istennek a tengerbe az előző napokon jeges hullámokat eresztő alkalmazott szabadságra ment, így a víz kellemesen simogatóra melegedett. A problémát nem is ez okozta, hanem a szél. Heroikus küzdelmet vívva rekamié méretűre fújódott eredetileg fotelnek vásárolt neon zöld monstrumommal a partig eljutni sem volt egyszerű. Persze miközben mindenki felmenőit, elsősorban a sajátjaimat (bocs mama, drága papa isten nyugosztaljon) cifrán szidtam, próbáltam mégis csábos, nőies laza kígyómozgással megközelíteni az apró kavicsos plázson a vizet, amely kavicsokkal seperc alatt megtöltődött üvegcipőm, amitől meg-megbicsaklott bombanő járásom. Megrendítő látvány lehettem. Gondolom sokan aggódtak szegény mozgássérült középkorú nőért, aki halállal dacoló bátorsággal indult a zöld szörnyével úszni, de közben körbe-körbe pillantgattak, hogy hol lehetnek gondozói, akik ilyen felelőtlenül magára hagyták szerencsétlen párát. Felesleges volt aggodalmuk. Beleülni nem mertem, nehogy egyből kifordítson belőle a szél, de ráhasaltam finoman, igaz így csak lábam érte a vizet, kezeim afölött kapálóztak. Ennek köszönhetően kizárólag lábtempókkal tudtam haladni valamelyest, ami a nagy szélben így is szép teljesítménynek mondható. Sikerült betörnöm musztángomat, így pár perc küzdelem után már menet közben is ide-oda tudtam forgolódni rajta, benne.

Az igazi mókához azonban estefelé a neon cuccost okosan a parton hagytam. A feltámadt szélben, dagály idején a tenger gigahullámokat produkált. Hol van ehhez képest a Palatinuson a hullámmedence! A semmiből szörfösök kerültek elő, szólt a zene, emberek sikongattak a vízben. Tiszta Kalifornia! "Na hova hoztalak benneteket?"-néztem büszkén kis csapatomra, akik a délutáni mozgalmaktól elpilledten aludtak és pont nagy ívben tettek a hullámokra és a belőlem tántoríthatatlanul előtörni vágyó hülye gyerekre. Mindegy. Leszaladtam a vízhez. A parton véres hasú felnőttek és gyerekek ugráltak mit sem törődve állapotukkal és újra meg újra visszarohantak a vízbe, hogy az hatalmas erővel felkenje őket a kövezetre. Tudtam, hogy én is ezt szeretném. Aztán beugrott, hogy negyedik hó negyedikén múltam negyvennégy és nem viselkedhetek gyerekesen, tehát büszke tartásomat előkaparva visszarohantam a többiekhez és érett felnőtthöz méltóan addig-addig piszkáltam őket míg fel nem ébredtek és bekönyörögtem mindenkit a vízbe. Csapatban mégsem olyan ciki! Ott aztán minden tartásom, koromból elvileg adódó bölcsességem, elővigyázatosságom elmúlt. Beúszva vártam a hullámokat és gyerekmód visítva nyeltem a sós vizet. Hála égnek a többieket is elragadta a hév, így nem volt annyira gáz az agyvesztésem. 

A hullámok egyre csak nőttek, mindenfélét magukkal sodorva, például beszédük alapján, ami szinte csak "zsé" hangokat tartalmazott, egy egész kisbusznyi lengyel turistát, egyenesem az arcomba. Az egyik felém közelítő méretes tompor képembe csapódása előtt próbáltam békítő szándékkal elmagyarázni, hogy  „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”, de a "szabli" már a víz alatt jött ki a számon. Helyére egyúttal több hektónyi sós víz került, megoldva az egyébként nem szükséges gyomormosásomat, és ha jól éreztem a sós beöntést sem úsztam meg. Kievickélve a vízből megerősödő nemzetközi anyázási ösztönömet hirtelen felváltotta az anyai. Lecsekkoltam, hogy gyermekemet is leigázták-e a gaz polákok. Konstatáltam, hogy jól van, de már jött is a következő gigahullám, amelytől szememben ismét furcsa fény gyulladt. Már úsztam is befelé nem is sejtve, hogy milyen meglepő és fájdalmas anatómiai felfedezésekhez juttatom magamat a következő reggelen.