Régen, amikor Postirán nyaraltunk, apám minden reggel lesétált a partra, hogy a hajnalban friss fogással visszaérkező halászokat meglesse. Egyszer elkísértem. Őszintén szólva nem tudtam osztozni a lelkesedésén, amikor a polipokat a kövekhez csapkodva puhították, illetve kifejezetten gusztustalannak találtam, hogy bicskával kibontják és nyersen, csak úgy beszippantják a kagylókat. Ezután az élmény után elhatároztam, hogy sosem fogok kagylót enni. Így volt ez egészen tegnapig, mígnem Sibenikben bátran tengeri herkentyűs rizottót rendeltem és meg kell mondjam ízorgiát tapasztaltam a számban. Ebből is látszik, hogy nem gáz elhamarkodott döntéseinkből olykor kihátrálni és belátni, hogy tévedtünk, különösen, ha valamely érzékünk igen erősen sugallja azt. Őket kiszolgálni pedig kutya kötelességünk, hiszen "százból, ha egyszer jó, az már nagyon jó..."

Ma megembereltem magam és hajnalban elkocogtam a napfelkeltét és az apró halászhajókat meglesni. Menthetetlenül romantikus vagyok. Sokan ezt nem is feltételezik rólam, talán mert ön-és gyermekvédelmi célból keményre edzett lelkem betonaurát vont körém. Ütvefúróval bontom és szerintem kiválóan haladok. Azsúroztatok már betonaurát? A mai reggel is ennek a tevékenységnek volt szerves része, miszerint léleklágyítottam. 

Kuka nap van ma Primostenben. Az éttermek és lakóházak előtt már ott sorakoztak a szemetesek, illetve az egyébként is életveszélyesen csúszós köveket tisztára locsolták a korán ébredők. Rajtuk kívül egy két utcaseprő tette a dolgát. A napközben zsúfolt utcák üresen hallgattak. A fehér házak a csukott zsalugáterekkel, díszletvárosként csendben várták, hogy állandó vagy ideiglenes lakóik felébredjenek és megtörjék a tengerillatú némaságot. Kicsit ijesztő volt a több tucat fecske, amik a kis öböl fölött, ahol letöttyentem napot kelteni, vészesen visítva veszekedtek. Kinéztem egy jachtot, amit majd einstandolok, ha netán Hitchcock után szabadon támadni kezdenek. Sikerült tehát nem elkésnem, és ha nem azzal vagyok elfoglalva, hogy telefonommal megörökítsem az otthon szuszogóknak a pillanatot, minden bizonnyal át is lényegülök. 

A szigetet megkerülve döcögtem tovább. Gyönyörű volt a víz és tükörsima, ami azonnal riadót fújt a gyermeknek ott bent, miszerint ma gumifotel napot tarok! Ketten horgásztak és egy kis motorcsónak megpakolva halászhálóval éppen útnak indult. Azon vettem észre magam, hogy integetek és bárgyún vigyorgok. A bácsi megszánt és visszaintett, bár lehet, hogy csak a megriadt bogarakat hessegette el. Kicsit beljebb és ettől alföldi lány lévén totál izgalomba jöttem, kiszúrtam, hogy delfinek játszanak a vízben. Elő-elő bukkantak, saját feszített tükrű medencéjükből. A horgászok is mutogatva és mosolyogva nézték őket, így már kevéssé volt kínos az arcomon elterülő széles vigyor. 

Tulajdonképpen bármeddig el tudtam volna nézni, ahogy komótosan haladtak a szigetek felé, majd egy sejthető bukófordulóval irányt váltva ismét visszafordultak, hogy előttem kellessék magukat. Felkapaszkodtam a templomhoz. Nem mondom hogy egy lélek sem járt arra, mert a temető gondoskodott a jelenlétükről, de rajtuk kívül tényleg nem volt más csak a panoráma, a delfinek és én. Ahogy felértem tudtam, hogy hibáztam, amikor nem hoztam elég zsebkendőt magammal, mert a látványtól leesett állam összekaparása közben, határozottan nyálcsíkot húztam magam után. A nap elég magasra tornázta már magát. A nyílt tenger kéken tükröződött és rajta egy a napsugaraktól narancsosan világító vitorlás húzott be jobbról a képbe. Menthetetlenül lecsapott rám a napfelkelténél elmaradt átszellemülés és úgy érzem kicsit túltoltam a Hilti-t, mert betonaurám lebombázása közben kocsonyássá rázkódott a lelkem és még 6 óra sincs.

Sveti Juraj persze most is pontosan járt, így mikor negyed hétkor a frászt hozva rám ütött egyet az óra, úgy döntöttem ideje lenne futnom is, hiszen azért indultam hajnalban. Szinte azonnal belebotlottam hosszú idő után az első élőlénybe, aki mérhetetlenül felháborodott képpel vette tudomásul, hogy szokásos hajnali körútjába beleéktelenkedett valami kócos, sietős ember, aki ráadásul cicicelve (időnként hozzáfűzve, hogy "Fordulj már ide, te dög!") hasra vágta magát és valamit a feje elé tartva irtó furán viselkedett. Lesújtóan végigmért, nyávogott, majd a falhoz dörgölőzve elosont.

A szűk sikátorokban, ahová időnként keskeny csíkokat festve a kőre, besütött a nap, lassítottam az egyébként sem gyilkos tempómon, mert pár napja, emlékeim szerint, fölfelé is rendesen csúsztak a kövek, én pedig éppen lefelé araszoltam. 

Kiérve az óvárosból újra megláttam a helyet, ahol nemrég kitört belőlem a szeretni vágyó melankólia. A borozó zárva volt, de a háttér így is elég okot adott arra, hogy újra megálljak. Kiszúrtam a kis szigetet is, ahová a delfinek tartottak és megállapítottam, hogy a fejemben már egy ideje körvonalazódott ágyfél bérlőmmel szívesen vonulnék kicsit vissza oda. Képzeletemben már éppen betoltak egy teljes New Orleans-i bandát, akik lassan lüktető, igazi gyerekcsináló, fülledt bluest játszottak és indult is fejemben a vetítés, naná hogy a múltkori folytatása. Éppen belefogtam a részletek kidolgozásába, amikor forgatókönyvírói tevékenységemet megzavarta egy vízsugár, ami konkrétan vádlin ért. A sétányt lemosó bácsi meg akart tréfálni. Kedvesen mosolyogva próbálta finoman jelezni, hogy húzzak már el a munkahelyéről és hagyjam dolgozni. Összekuncogtunk. Én még gyorsan visszanéztem, hogy ha legközelebb mozizok, tudjam hol szakadt félbe a vetítés. A blues bandát képzeletben finom kitoltam, majd pattogósabb tempóra váltva, a bácsinak még egyszer kedvesen biccentve, hazaporoszkáltam.