Hangos édesanyámnál a konyha. Együtt a család. Szűken vett fontosságaim névsorolvasásánál csak apám nem tenné fel a kezét, de őt annyiszor emlegetjük felidézve szállóigévé vált mondatait, hogy olyan mintha csak a kertbe szaladt volna valamiért három éve és nem fentről hamuzna a fejünkre egy fodros felhő széléről, keresztbe tett lábakkal szemlélve az eseményeket, éppen lassan kifújva a füstöt. Ma látogatóba érkezett, évtizedek óta külföldön élő nagybátyám apámra emlékeztető gesztusai és hanghordozása egyébként is közénk idézik őt. 

Olasz családokat megszégyenítő vehemenciával, gesztikulálva társalgunk, mint mindig. Anyai ágon öröklötten cserfesek vagyunk, de kérlelhetetlenül őszinték is, így vállalva a stílustalanság bélyegét kijelentem, hogy családom női tagjai, engem is beleértve, kisebb nagyobb mértékben szófosók. Szómenésünk komoly öniróniával és humorral is társul, tehát ha összejövünk szem nem marad szárazon. Frissen érkezett felmenőmmel most is a szemünket törölgetjük, nevetés közben felidézve közös kalandjaink egyikét másikát.

Nagybátyám kalandor lelke nagyon közel áll az enyémhez, egy húron pendülünk, sablonos helyzeteket nem ismerünk, ha  belevágunk az ismeretlenbe. Tavaly például együtt kerestük fel szülei vagyis az én nagyszüleim sírját. Öröklakásuk egy patinás templom altemplomi kriptájában található Pesten. Nem tartozom a temetőbe kijáró hozzátartozók archetípusába, veszteségeimmel egyéb úton tartom a kapcsolatot, bennem élnek és a gyertyák itthon majd minden este égnek. 

Jóval a reggeli mise előtt érkeztünk.  A templom előtt összegyűlt nagyon furcsa és kicsit ijesztő balgák és bolondok láttán, akik között egy éppen meztelenre vetkőző idősebb hölgy volt a legfigyelemreméltóbb, nagybátyám csendben odasúgta: "Reméljük nem a levegőben van valami, mert ha igen, akkor nagy bajban vagyunk..."
Kuncogva léptünk be a templomba, ahol utoljára rajongva szeretett nagymamám temetésén jártam, bár akkor éppen váltam, így az eseményből csupán arra emlékszem a mélyről felszakadó és abbamaradni sehogy sem akaró, az őt és önmagamat egy időben gyászoló sírástól, hogy jártam ugyan lent, de fogalmam sincs, hogy hol a családi nyughely. Látogatni apámat szoktam, de ők édesanyámmal máshol vettek, ahogy ők emlegették, tartós bérletet. Bíztam tehát nagybátyámban, aki amikor leértünk, a következő zavarba ejtő kérdést szegezte nekem: "Hol vannak anyámék?" 

Pöttyet szégyenkezve vontam meg a vállam. Kicsit rémülten néztünk egymásra, majd szét a hatalmas kriptában, ahol a falakon megszámlálhatatlanul sok sorban és számtalan oszlopban szép szabályos rendszert alkotva laktak örök némaságra kárhoztatva a békés hozzátartozók. Azt láttuk, hogy túl sok a lakó, és amennyiben nem végzünk a mise előtt, akkor annak idejére rabul ejt minket ez a szomorú hely. "Ezek nem könnyű percek."- mondaná most apám.
Megszervezett kutatásra volt egyértelműen szükség. Tekintve, hogy nagybátyám alkatilag alkalmatlan a hajlongásra, ő kapta a deréktól felfelé elhelyezkedő, én pedig a talajszinten található kolumbáriumi feliratok átvizsgálását. 
Szisztematikusan haladtunk. A bő negyven év alatt angol akcentussal tarkítottá vált, de erős palóc tájszólását levetni nem tudó magyarságával, pocakjától nehezen előrehajolva, két karját hátul összefogva, félhangosan olvasva a neveket haladt előre. Egy-egy táblánál megállt és a két nyelvet szavanként keverve olykor szórakozottan kommentálta az eseményeket. Ezt hallva, bevallom magamban jóízűen rötyögve, a lábainál lehajolva igyekeztem rábukkanni a családra. Már az első pár név után éreztem, hogy az egyébként végtelenül csinos és a hely szellemének tökéletesen megfelelő, nem túl nyitott nyári ruhám szoknyája alkalmatlan a hajlongásra, mert ennek következtében a mögöttem lévő urnafalat a takarásból teljes pompájában előbukkanó hátsómmal folyamatosan fényképezem. Rettentő kínosan éreztem magam, így mivel jobb ötletem nem volt, leraktam a csokrot a földre, mellé helyeztem kis kézitáskámat, majd büszkeségem a praktikum oltárán feláldozva négykézlábra ereszkedtem és tudomást sem véve a méltatlan helyzetről, szigorúan a feladatra koncentrálva íly módon haladtam tovább. Hála égnek senkinek nem volt éppen dolga odalent, mert valószínűleg minket is kipateroltak volna a templom előtt társasági életet élő agyalágyultak közé, ha valaki meglátja a furcsa nyelven maga elé motyogó pocakos öregurat és a lábai mellett kiskutyaként, villámtempóban keresztül kasul négykézláb cikázó, arcán kendőzetlen vigyorral fennhangon neveket olvasgató, fölöttébb gyanús fiatal nőt.

Kutatásunk első körben kudarcot vallott. Nagybátyám lenézett és meglátva, ahogy éppen egyik faltól a másikig poroszkálok négykézláb, a lehetetlen helyzeten bőszen bazsalyogva, röhögni kezdett. Megálltunk egy pillanatra és konstatáltuk, ha itt lenne a mama és nem éppen őt keresnénk, ő nevetne a leghangosabban és este biztosan sütne almás pitét, hogy legyen mi mellett az otthoniaknak elmesélve végre rendesen kiröhögni magunkat. Zajt hallottunk fentről, valakik közelítettek. Újra csatasorba vágva magunkat a bejárat mellett felfedeztünk egy oszlopot, amit még nem vizsgáltunk át és szerencsére ott végre megtaláltuk mamát és papát. Gyorsan felpattanva az utolsó pillanatban rendeztem soraimat. Elhelyeztük a virágot a vázákban. Én csendben mindenkitől pironkodva, de kicsit somolyogva elnézést kértem a hely szelleméhez nem méltó viselkedésünkért, egyúttal kifejeztem abbeli reményemet, hogy rögtönzött műsorunkkal sikerült legalább kicsit feldobnunk szürke hétköznapjaikat. 

Udvariasan köszöntünk a mellettünk elhaladó, szintén szeretteiket meglátogatni szándékozó családnak, majd felmentünk, hogy ők is vérmérsékletüknek megfelelően, zavartalan nyugalomban tudják eltölteni az erre szánt időt. A templom előtt, ahonnan valószínűleg a misére érkezett hívők jelenléte elűzte a minket fogadó őrült társaságot, nagybátyám egy pillanatra elgondolkodva megállt és furcsa akcentusú palócos kiejtésével összegezve a történteket csak annyit mondott:

"Te, lehet hogy mégiscsak volt valami a levegőben."