Helyet csinálok az újnak. Néha ki kell söpörni a történelmi távlatokban mérhető régit, ahhoz hogy teret nyerjen a jelen. Kicsit gyűjtögető vagyok, na nem ijesztő mértékben, pontosabban lusta szelektálni, egészen pontosan csak olykor lusta, amely szokásomnak kiválóan megfelel a nagy ház, amit ketten birtoklunk és igazi nőkhöz méltóan minden mikronnyi felületét alaposan be is lakjuk. Most újra elkapott a megfojt és lenyom a sok régi múltbeli kacat érzés, így előkaparva lelkem keményen tökös részét, nekiálltam a szekrények férfiasan praktikus lomtalanításának. 

A mai penzum egy fiókos szekrényke volt, ami igazi feneketlen papírnyelőnek bizonyult. Folyamatosan ébren tartva maszkulin oldalamat, arcomat bősz harcos módján képletesen pofozgatva vetettem bele magam a hatalmasra fejlődött evolúciós kupac likvidálásába. Volt ott minden: régi fényképek, a gyerekem kicsike kori rajzai, kijavítatlan, elvesztettnek gondolt dolgozatok még a francia forradalom előtti időkből. Megtaláltam már rég bekrepált és kihajított háztartási gépek használati útmutatóit, amiért valószínűleg anno tűvé tettem a házat, és ha időben lelem meg, talán szegény kütyük még ma is minket szolgálnak. A legalsó fiókban nyivákolva kergetőző porcicák mellett rábukkantam néhány dugicsokira is, amik legnagyobb bánatomra évek óta ott heverhetnek, mert sajnálatos módon minden próbálkozásom ellenére ehetetlenre régülték magukat.

Végre újra megtalált lágy női oldalamra ráerőltettet racionális pasi mivoltam nagyjából a lányom babakori rajzainak megtalálásáig tartotta magát. Ekkor férfiasságát vesztve, tökösségét siratva, előtérbe engedte anyai szívemet, amely által vezérelve hangos sóhajtozások közben, opálosra könnyesedett szemekkel sikerült átnyálaznom uszkve öt hat év gondosan megőrzött relikviáit. Kezembe akadt egy füzet is, amelyben egészen ovis koráig havi rendszerességgel feljegyeztem gyermekem ki- s beszólásait. Naná, hogy elolvastam végig, persze hogy pityeregve-nevetve. Közben azért szelektáltam is, így áldásos tevékenységemnek köszönhetően üres fiókok várják, hogy újra megteljenek. Lelkem viszont pudingos-kocsonyásra érzékenyült, ahhoz képest, hogy pasis napot terveztem. Az emlékek feldúltak és azt éreztem, hogy ezt valahol, valamin le kell vezessem.

Kimentem a kertbe és úgy döntöttem, hogy a likvidálási frusztrációmat kerti yuccáimon fogom kiteljesíteni. Egy ásóval, egy kapával és egy fűrésszel felszerelkezve, dzsungelharcosok elszántságával estem a gonosz növénynek, amit évek óta csak ritkítgatok, de most mindent rajta levezetve esélye sem volt a túlélésre. Anyakönyvezett nevén pálmaliliomom éles, szúrós, szerteágazó levelei évek óta megkeserítik folyamatosan felbátorodó és fejlődő kertészeti tevékenységemet. Csodálatos virágai kárpótoltak a sebekért, amit ejt rajtam, de nem eléggé ahhoz, hogy feldúlt lelkiállapotomban megszántam volna.

Születésnapomra gondos barátaimtól kapott virágos kerti kesztyűmmel megmarkolva az ásót, gondoltam kiásom őket, gyökerestől oldva meg a problémát. Lendületből ugrottam a célszerszámra és az a lendület vissza is röpített a valóságba, miszerint a gyökereknek ma nem ártok. Egyre bőszebb lettem, felizzott bennem a harci hév. Talajszint felett kezdtem, az ásót nem feltétlenül rendeltetés szerűen használva, csapkodni a növényt. Iszonyú elszánt lehettem, mert a flóra olyat tett, amit eddig soha, engedett. Fellelkesülve egyre erősebben és intenzívebben támadtam, mígnem egy óvatlan mozdulattal sikerült az ásót beleállítanom a növény tövébe úgy, hogy többé ki sem jött onnan. Kibüszkültem magamra, hogy milyen erős vagyok, karom, mint a barom, de szükségem volt a pusztító eszközömre, így nekiálltam feszegetni azt, bár igen szép kompozíciót alkotott a yuccával és tekintve, hogy erősen untam a kerti munkát és frusztrált sem voltam már, elgondolkodtam, hogy úgy hagyom.

Ez volt az a pillanat, amikor a liliom töve nem állt már ellen tovább. Engedve a feszítésnek, nem törődve azzal, hogy teljes súlyommal az ásóra tehénkedek, szétnyílt én pedig kihasználva a lehetőséget, hangos ordítással aláfestve a mozdulatot, íves pályán a kerítés mellett található tujasorban landoltam. Menet közben úgy láttam, hogy egy méretes darázspók belibbentette a középső lábát, miközben kajánul vigyorgott, ami nemzetközileg értelmezve nem túl udvarias tett, de tudom hol lakik, tehát még számolunk! Két vállra fektettem magam. Utoljára akkor repültem szaltózva, amikor pár éve lovaglási próbálkozásaim egyike így végződött. Szitkozódva-röhögve próbáltam összekaparni magam és ahogy annak idején visszaültem paripámra, most sem befejeztem, hanem már vérben úszó szemekkel folytattam a gyilokot. Hat hatalmas bokorcsoportot nyírtam ki. Az utolsónál eszembe jutott József Attila, aki azt mondja, hogy a hetedik te magad légy, magam ellen pedig mégsem fordulok, így a hetedik, utolsó bokrot csak kicsinosítottam és háborús mementóként meghagytam. Hátra volt még a vérengzés utáni rendrakás, vagyis el kellett cincálnom a levágott szárakat, amik jogosan késleltetett bosszút álltak tettemért szana és széjjel vagdosva, szurkálva végtagjaimat. Elégedetten szemléltem meg művemet, mellyel helyet biztosítottam kertem új lakójának, az ősszel érkező, minden szabályosságot messziről kerülő ecetfának, aminek igazi különc egyéniségével boldogan azonosulok majd.

Most a kanapén ülök. Idegpályáim kisültek, mosolygós vagyok, a szekrények rendben. Hüvelykujjaim ragtapasszal borítva, mert az ásó nyele tojva a preventív kesztyűmre, lenyúzta a bőrt róluk, ahol pedig hagyott, ott vízhólyag éktelenkedik. Vállam leszakad, mert feledve korom és képességeim ismét túltolt a lelkesedés. Hátam jelképesen fáj és az alsó lábszáram némiképp érzékeny a sok apró kicsi, szinte láthatatlan szúrástól-vágástól. Bánatomra nincs itt senki, akinek harci sebesüléseimmel macsósan dicsekedhetnék, pedig állati büszke vagyok napi cselekedeteimre. Mindegy, azt hiszem óvatosan  vállon veregetem magam, majd bevackolok sebeket nyalogatni, holnap pedig megkoronázva a mai termékeny napot, nem csinálok semmit!