Lebegett. Apránként vette tudomásul környezetét és saját lényét. Feleszmélt. Visszhangzó csacsogást hallott, aminek a jelentése nem volt még tiszta számára, de a monotonitás ellazította, így tudott magára figyelni. Apró volt, pici, amennyire meg tudta állapítani az őt körülvevő, szorosan hozzá simuló tömegben, kisebb mint a többiek.  A sötétben észrevette, hogy folyamatosan sodorja az ár előre, valahová tart. Bizonytalan volt még, de legbelül úgy érezte bízhat, elengedte hát magát és igyekezett érzékelni.

Egyre többet megértett az őt körülzsongók folyamatos locsogásából.  Különféle hangok próbálták kitalálni, hol bukkannak felszínre, amit nem egészen értett, de az már világos volt számára, hogy a sötét és rideg közeget elhagyják. Egyszer csak izgatott feszültség váltotta fel társai egymás szavába vágó fecsegését. Messziről fény derengett, majd még jobban összezsúfolva őket egy szűkebb helyre értek, ám a feketeséget felváltotta a fény, ami vakító volt és első pillanatban iszonyú fájdalmas. Ahogy megszokta a világosságot felfoghatatlan ingeráradat csapta arcon. Színek, formák, hangok, tágas tér, lágy meleg. "Egy forrás", vette ki a többiek szavából. "Forrás vagyok tehát?"-kérdezte a mellette vidáman forgolódó utastársát. "Nem, te egy igen apró és pici vízcsepp vagy, aki itt látta meg a napvilágot, minden jel szerint először." "Először", ízlelgette a szót  hosszasan gondolkodva. Később persze rájött az értelmére, hiszen hol gejzír, hol egy szántóföld közepén talajvíz formájában, hol egy szép tó alján hőforrásként született újjá, folyamatosan növekedve, tapasztalva, az új kalandokat remegve várva.

De most még minden új volt, a zöld száz árnyalata, ami csodásra színezte a kék ég előterében a fényt játékosan átengedő fák koronáját. A fény melengető puhasága, ahogy az egyre dagadó víz tetején talajgyakorlatával elkápráztatta az őt szemlélőket. A hangok, amikről később megtudta madárdal, és ami mindig megnyugtatta az izgatottságtól folyamatosan éber lelkét. Az illatok, a mámorító erdei szamóca, ami kedvenc forrása mellett nőtt, vagy a csábító lonc, amit később egy városi szökőkút mellett ismert meg. A társaival sokat beszélt, hallgatta a tapasztaltabbak történeteit, hiszen mindent tudni akart erről a mesevilágról, ahová az imént érkezett "először". Furcsa lényekre lett figyelmes és az is feltűnt neki, hogy több irányból, hozzájuk hasonlatos kis patakok érkeznek, együtt folytatva az utat. Örült nekik, hiszen számára ismeretlen helyeken járt vízcseppekkel találkozhatott, akik fajtájukhoz méltóan szeretett csobogó locsogással szívesen meséltek ezekről. "Emberek", így hívták a víz fölé hajoló kétlábú, szerinte igen ostoba teremtményeket, akik éppen a hazafelé siető vicces külsejű, pöttyös szalamandrákat kapkodták ki a vízből minden tiltakozásuk ellenére. Nem tudta sokáig megfigyelni őket, de a torkukon kijövő hang, mint megtudta ez a nevetés, melegséggel töltötte el. Ekkor határozta el, hogy sokszor akarja még ezt hallani és megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy az emberek nevessenek, mert akkor olyan szépek, ő pedig boldog és meleg öleli a szívét.

Újabb és újabb folyamokkal egyesülve egyre erősebbnek és bátrabbnak érezte magát. Hatalmassá duzzadva, lelassulva haladt tovább, még mindig nem sejtve hová, de annyi szépet, felfoghatatlan káprázatot látott, hogy igazán nem is érdekelte. Egyszer furcsa, élettelen dolgok közé értek, melyek a folyó, mert így beszéltek már magukról, mindkét partját övezték. Monumentálisak voltak, némelyik ijesztően drabális, de akadt köztük hatalmassága ellenére mégis kecses, felfelé ívelő tornyokkal díszített, mely tornyokat időnként dörömbölő hang hagyta el. "Harangok", világosították fel a többiek, a hely pedig, ahol jártak, egy város volt. Feje fölött időnkét magasan ívelő, a folyó két partját összekötő hidak lebegtek, amiket még nem tudta hogyan, de egyszer szeretett volna felűről is látni. 

"Itt a tenger"-hallotta a többiek egyre mélyebben morajló, sokat ígérően izgatott hangját egyszer és a sirályok visongásával kísérve úgy érezte a nagy melegben, ami egyre kínzóbb volt, valami kiszakítja az eddigi közegéből és az ég kékje, a régen vágyott magasságok felé csalogatja. Alakját vesztve repült, repült, szállt felfelé, mint a dalukért rajongott, szabadságukért csodált madarak. Most észlelte csak, hogy mekkora a világ és mily pici ő. Olyan magasan járt már, hogy fázni kezdett. Ekkor újra régi formáját felöltve a körülötte lebegők kézen ragadták és nevetve bukfencezve tovább cibálták. "Nézz le!"- mondták. Ő megtette és örömében felkiáltott, amikor az alatta húzódó végtelen óceán tükörsima felszínén meglátta magukat. Fehér, fodros, csupa lágyság, csupa hab valami nézett vissza rá, aminek határozottan tudta, hogy ő is része. "Felhő"-suttogták társai. "Gyere, játsszunk!"- csábították bátorítóan. Táncoltak, sürögtek-forogtak, majd jót kuncogtak a tornyos habcsókok által megidézett koronás emberfőn, ami a víztükörben kacsintott fel rájuk. Újra ficeregtek, helyezkedtek, és máris az alattuk tekintélyes lomhán úszó cet  képét formázták. Nagyon szeretett játszani, lételeme volt, bár ő ilyenkor is a mezőn hátukon, egymás karjában heverő, a bábjátékukat élvezettel figyelő emberek arcát leste és töltekezett mosolyukkal.

Számára legizgalmasabb alakjukat egy újabb város fölé kúszva, az esti homály beálltakor vették fel. Ekkor már nehezen mozogtak és feszültség is volt közöttük, terhessé vált a játék, komollyá az együttlét, nyomasztóvá a társaság, szabadulni szerettek volna. Egyre csak süllyedtek, kitörni vágytak. A fullasztó hangulatban egy lidérc arcává álltak ekkor össze, amely arc nyitott szájjal készült az éj leple alatt a vihar előtti kongó csendben bekebelezni embert, házat egyaránt. Szemeiből hatalmas, gonosz fénycsóvák csaptak hirtelen a földbe, félelmetes robajjal kísérve. "Mindjárt szabadulunk, végre..." ezt érezte legbelül és ebben a pillanatban egymás kezét elengedve elindultak, mámorító szabadságtudattal lelkükben zuhantak a föld felé. "Esik!"- kiabálták az emberek és kiszaladtak az utcára arcukat az ég felé emelve, tárt karokkal élvezve az égi áldást hangosan nevettek. Ő is vidáman táncolt és bukfencezve landolt egy fitos orron, ahonnan egy mosoly mentén tovább peregve, a talajt elérve, mohón elnyelte a szomjas föld. Tudta, hogy rövidesen előröl kezdődik minden ebben a természet által megkoreografált tökéletes körforgásban. Nem félt tehát, türelemmel várta az újjászületést.

Számtalan helyre érkezett meg unalmassá sosem váló bábszínházát elhagyva, hol dörgésekkel tarkítva, hol csendesen peregve, hol hókristállyá fagyva, csodás csipkeruháját büszkén mutogatva. Mosott le könnyeket bánatos szemekről, öntözött szomjas sivatagot, űzött fulladozva kacagó, bőrig ázó szép lányokat a fák rejtekébe, oldotta a nyári zivatarok előtti pattanásig feszülő észveszejtő kínos csendet. Tisztított sebeket, növesztett illatos loncot, hizlalt édes szamócát. Mindig egy cél vezérelte, mosolyt fakasztani, semmi mást nem szeretett volna, csak nevetést hallani. Voltak azonban pillanatok, amikért szégyellte magát, de tudta, hogy akkor és ott nem tehetett mást és csak remélte, hogy az árvizek, a pusztító viharok amelyeknek ő is részese volt, a pillanatnyi riadalom után nem elmúlást, hanem új kezdetet adtak az embereknek.

 A helyeket, ahol többször is járt az otthon tudat boldog érzésével köszöntötte. Az újakon megnyitotta önmagát és fesztelen adta át a tapasztalásnak, kielégítve olthatatlanul kíváncsi lelkét. Apró pici vízcsepp volt, mások szemében mondhatni jelentéktelen, mégis képes a mosoly és nevetés csodájára és ez neki épp elég volt ahhoz, hogy másokat boldoggá tegyen és ezáltal ő is az legyen.