Miután a bioritmusom stabil részévé vált fél ötös megriadásomból kivételesen mélyen visszaaludhattam, az ezt elősegítő ommmmozásomba beleszunnyadva 10-kor ébredtem. Már ez a tény is épp elég volt ahhoz, hogy öntömjénező, személyiségkultusz duzzasztó ünnepségsorozatba kezdjek, de rájöttem, hogy rajtam kívül csak a négylábúak vannak itthon, így tök fölösleges törni magam egyébként sem opálos imágóm fényezésével, inkább hasznos üzemmódba helyeződtem. Virtuálisan lecsekkoltam vendégségben tartózkodó, a reggeli kávézás mellől erősen hiányzó, éjszaka bulizó gyermekem épségét, majd végigvettem a napi teendőket. Hirtelen sötét árnyékok tették pislákolóvá ragyogó fényűvé pihent glóriámat, amikor elértem pipalistám utolsó tételéhez. Úgy döntöttem pánikolni akkor is ráérek, ha már nincs más dolgom, így belefogtam a napi teendőimbe. Tisztában voltam azzal, hogy az utolsó programpont nem teljesíthető normál energiaszinten, így minden végrehajtott mozdulat után megdicsértem és finoman vállon veregettem magam, hogy übermotivált és hiperenergikus legyek a megfelelő pillanatban.

Füleltem kicsit, és amikor meghallottam a Dankó rádió hangos hangfoszlányait pár házzal arrébbról, illetve a szomszéd kisfiú szokásos reggeli artikulálatlan utcai ordibálását tudtam, hogy talpon van a környék, indulhat a karbantartói funkció. Felpörgött állapotban teljesítve tüsténke listám első pontját, összekapkodtam a kutyakupacokat a kertben, közben igyekeztem lelkileg úgy töltődni mintha rezedacsokrot gyűjtenék egy virágorgiával bódító réten, kergetőző pillangók közt ugrabugrálva és illatos, tarka csokrétát, nem pedig  bűzölgő kutyagumit tartanék a kezemben. Aknamentesítési feladataim mélységi felderítőket megszégyenítő alaposságú elvégzésének köszönhetően fűnyírás közben csak 3, a nagy fűben ügyesen megbúvó, félig meddig kiszáradt kupac fröccsent szét a lábszáramon, amely eseményt szintén lelkem napsugarasítására használtam, miszerint lehetett volna több is, friss is. Előütemezett penzumom teljesítése csodálatosan haladt mialatt fütyörészve törölgettem a port, majd hangosan óbégatva felporszívóztam a földszinti szalonokban. Lezuhanyoztam, pöpecre szárítottam a hajam. Úgy éreztem készen állok a nap legkomolyabb kihívására, a pipalista utolsó tételére, a feladatra, amelybe évek óta beletörik a bicskám, amely újra és újra megkeseríti az életem. A küldetésre, amely megvalósítási technikáját idestova 10 éve tökéletesítem, de ettől függetlenül még sohasem sikerült komolyabb anomáliák nélkül megoldanom. A misszióra, ami folyton lerombolja önbizalmam, amire idén esélyt sem kap, mert akkorára duzzasztottam a délelőtti hőstetteimmel, hogy az előbb az arcom beszorult a kétszárnyú ajtó keretébe, amikor bejöttem az udvarról.  Ráadásul délután még flódnit is fogok magamhoz vételezni, amely kulináris kielégülés felteszi a pontot az i-re, így ma semmi sem sülhet el balul. Megtartva motivációs önámításomat, melynek hallatán egy MLM összejövetelen állva ovációzna a közönség, nekiláttam befóliázni a gyerekem tankönyveit.

A konyhaasztalnál, a legideálisabb fényviszonyok között, morzsamentesített közegben, megfelelő célszerszámokkal készültem, úgy mint külön erre a célra élezett késsel, ollóval, tűvel az elkerülhetetlen buborékok kipukkasztásához, hosszú vonalzóval, rövid vonalzóval, tolltartóméret kompatibilis vonalzóval és szögmérővel és egy tábla csokival a boldogsághormonok miatt, illetve a fóliatekerccsel. Próbáltam macsós hangnemmel és szóhasználattal, gizda tartással és csattogó ollóval megfélemlíteni, hátha idén rendes lesz és zökkenőmentesen lezajlik a rettegett csomagolás. Közelítőlegesen másfél óra alatt végeztem 13 könyv befedésével. A német hibátlan lett, na jó érzelmi okokból azzal kezdtem, ott még simák voltak az idegeim, így az lett a felület is. Ezt követően azonban, mint mindig, teljesen szétestem. A heves anyázások, csapkodások közepett, a normál esetben túl alacsonyból hipertóniássá változott vérnyomással készített produktumok nem voltak tökéletesnek nevezhetőek, inkább absztrakt műalkotások lettek. A töri könyv domborzati térkép szerűen puklis borítója miatt 3D-s hatásúvá vált színes grafika például szerintem kifejezetten vagány. A matek elején található térhatású testek valóban térbeliek lettek, még Vasarely is tiszta szeszt pisilne a gyönyörűségtől, ha látná. 

Pozitív gondolkodással felturbózott idegeim nem bírták a strapát. Cseppet sem voltam kisimult, amikor a kémia könyv borításakor keletkezett felesleg, miután galacsinná formáltam, rabul ejtette bal hüvelykujjamat és miközben rossz életű anyukáját emlegetve hevesen ráztam a kezem, egyszer csak elszabadult, a hátam mögé repült és Houdiniként felszívódott. A munkafüzet fóliástól rögzítődött a hajamban, miközben egy buborékot próbáltam kipukkasztani a hátoldalán, a lelógó rész beletapadt. Ha nem volna ilyen marha nehéz, ott is hagynám, mert a színe kifejezetten jól áll. Az irodalom könyvről visszamaradt fóliadarab fájdalmasan bebizonyította az arcom bal felén, hogy gyantázni is lehet vele, ha az ember nem vigyáz és idegbeteg mozdulattal a földhöz vágás helyett arcon tapasztja magát vele. Miután leszedtem a képemről és fancsali pofát vágva, a kemény házimunkával felturbózott önbizalom ittas egómtól és a nyugalomtól mérföldekre kerülve az arcomat simogattam a ragacs helyén, felfedeztem egy aprócska bibircsókot, amiből a megszokottnál hosszabb szőrszálak kandikáltak kifelé. Ez a felfedezés megakasztotta a munkafolyamatot. Vén banyák szoktak szőrös bibircsókosodni. Ebből csak a vén keserített el egy pillanatra, de mivel a korom nagyjából pont nem érdekel, ezen a tényen villámsebesen túltettem magam, a  banyaság jeleinek annál jobban örültem, mert már eddig is rendszeresen megmutatkoztak, így csupán bizonyítottnak tekintettem a már sejtett tényt. Ezen felbuzdulva, elengedve a méltóság látszatát, szórakozottan alkottam tovább. Fő művem a, megmértem az előkészített szögmérővel, 34 fokban nyitva tátongó előlapú, becsukhatatlanra csomagolt fizika könyv volt, melyre kicsi lett a kabát, így kénytelen voltam megkéselni, ennek köszönhetően hátoldalán a fóliázásban egy uszkve egy centiméter vastagságú folytonossági hiány keletkezett, amin már csak röhögni tudtam.

Végeztem. Romelhárítottam, mert mindenhol ragacsos fóliadarabok hevertek. Ki - és lemerültem. Pöttyet  sem voltam finom, lágy lelkű, rakott szoknyás, kis kötényes, tekla gyöngysort viselő, mézes puszedli illatú szuperanyu. Fáradt voltam, egész napos lelki üdvülésem ellenére továbbra is fóliafób, bibircsókos, kicsit szőrös, békamód kanapén heverő, lélekemelési szándékkal csokit zabáló boszorkány. Ráadásul halálra idegesített a teknős, aki hosszú percek óta hisztérikusan tologatta a rohadt köveket a terráriumban, rettenetes zajjal aláfestve az egyébként sem idilli helyzetet. Megfordultam, hogy most már a bizonyítottan mágia lényemmel szemmel verjem, amikor is felderült az arcom. Kiderült, hogy itthon mégis csak én vagyok a legnagyobb boszorkány, mágialény és varázsló, Houdini galacsinom csak falunapokon haknizó, cilinderből nyuszit cibáló kártyatrükk bubus. Lelepleztem. Ott lebegett Rómeó terráriumában élettelen, beékelődve az egyik napozókő mögé, idegbeteggé téve egyébként érzelem mentes hüllőnket. Felcsippentettem diadalittasan, szertartásosan kidobtam a kukába, mint pipalistám kudarcának egyetlen még fellelhető bizonyítékát, de a biztonság kedvéért, mielőtt lecsuktam a kuka tetejét küldtem rá egy kis ragyát és rontást is!