Előítéletes, hülye liba vagyok. Na jó, tapasztalati úton váltam azzá, amely állítás különösen igaz a MÁV pénztárosokkal szembeni rossz érzéseimre. Az elmúlt 23 év alatt szervezett és lebonyolított megszámlálhatatlan mennyiségű kirándulás, tábor és erdei iskola miatt kitöltött több száz oldalnyi felesleges űrlapnak köszönhetően, illetve az egykori Andrássy úti központi és egyéb helyi illetőségű alpénztárakban megalázó hangnemű ügyintézéssel eltöltött, annyi minden más szépre fordítható borzalom órák következtében halt meg bennem a jó, e tekintetben. A sok negatív tapasztalás okán az évek múlásával a vasúti jegypénztárosok nálam, a pinduri hatalmuktól megrészegült és azzal mentális bódulatukban gyakran kéjes örömmel visszaélő, kedvességüket és "íkujukat" levetkőző törpe diktátorrá váló BVK ellenőrökkel kerültek egy varázskalapba. (tisztelet a kivételnek)

Ilyen előzmények és lelki pokolmélység után, megemberelve magam indultam a vasútállomásra, az osztályom számára csoportos utazáshoz szükséges ingyen jegyeket váltani. Előzetesen kis segítséggel megbirkóztam az űrlap kitöltésével. Kijöttem a formából, mert mostanában busszal jártuk a világot, ott pedig nem voltak rubrikák, értelmetlen hivatali nyelv, minden ponthoz végeláthatatlan magyarázat a túloldalon és számtalan csillagozás, apró betűs kiegészítéssel. A közönség segítségét kérve végigbukdácsoltam minden ponton, ikszeltem, töltöttem, aláhúztam, jelöltem, három példányban másoltam, befogadó nyilatkozatot is, másokkal is átnézettem. A többszörösen, több oldalról igazolt hibátlan kitöltés tényétől acélkeménységűre vérteződött egómmal még kicsit elbeszélgettem a termem rejtekén. Felelevenítettük eddigi negatív élményeinket, megfogadtuk, hogy most nem lesz sírós a hangunk, ha feltesznek száz olyan kérdést, amit nem is értünk. Nem megyünk át arrogáns, cinikus köcsögbe a "még ezt sem tudja és ez tanítja jövő generációit" lesújtó pillantásoktól, illetve a "Kérem, elismételné, mert nem hallottam a hangosbemondótól!" félénk kérésünkre kapott, "Pedig nagyon érthetően mondtam!" típusú pökhendi válaszoktól. Mire kijöttem a teremből és elindultam ügyintézni olyan gizda voltam, hogy ha odajön hozzám bárki bármilyen ártalmatlan kérdéssel, tuti megfejelem és ha már fekszik kérdezem csak meg, hogy "MI? MI? MI?"

 A váróterembe nem egyszerűen benyitottam, hanem a fülemen árvízként kiömlő tesztoszteron tengerrel taszajtottam be az ajtót és hivatásos "hávécséket" alázó macsó járással közelítettem meg a pénztárat. Első, gondosan megtervezett spontán felindulásomnak útját állta a "Szolgálatátadás-átvétel " tábla, amely az icipici lyukat takarta, amelyen keresztül, derékban 90 fokban meghajolva, idétlenül kukucskálva, mint egy vidéki peepshowban, ügyintézni szándékoztam. Tétován füleltem és odabentről serény munkazaj szűrődött ki, így úgy döntöttem nem veszem személyem ellen irányuló durva atrocitásnak a tényt, hogy nem azonnal bevételezik a gondosan töltött nyomtatványokat. Pénzcsörgés, pecsétbecsapódás, fiók ki-be húzásvonás zajával kísért pár perces várakozás után szezám tárult és egy gyanúsan kedvesen mosolygó hölgy arca jelent meg a kukucskálóban. Készségesen nekem szegezte az első, nyilvánvalóan provokáló kérdését, miszerint miben segíthet, mit szeretnék. Na, erre nem voltam felkészülve. "Jegyet akarok." válaszoltam kevéssé balzsamos hangon és agresszíven betoltam a likon a kitöltött paksamétát, "Ingyeneset a Parlamentbe, csoportosat!" tettem hozzá szűkszavúan, égig érő pökhenddel. A bent tartózkodó hölgy továbbra is iszonyú kedves volt, én pedig egyre pocsékabbul éreztem magam a bunkóságom miatt. A köztünk zajló párbeszéd közben igaz csak lassan, de csillapodott tahógráfom, így a végére egész emberi lettem.
"Névsor is kell!"- mondta ő mosolyogva.
"Nem kell névsor, kollégák mondták volna!"- erősködtem cinikus vigyorral a képemen.
"De kell, sajnos."- felelte, miután ő is megkérdezte a saját kollégáját.
"Nincs említve!"- duzzogtam én, ekkor benyúlva a kicsi lyukon és személyes terébe tolakodva, amit ha ő tesz velem tuti rácsapok a kacsójára, megfogtam és megfordítottam az űrlapot és a megfelelő apró betűs résznél nyomatékosan, mutatóujjam körmével idegesítően kocogtatni kezdtem.
"Kell a névsor, ez a szokás."-válaszolt még mindig bátorítóan, amitől a rám egyébként jellemző helyzetmegoldó konstruktivitás lelkem mélyén képen törölte a bennem élő, de teret ritkán hódító falusi prosztót, finoman szemen köpte magát szégyenében eddigi viselkedésem miatt, majd eltüntette arcomról a kekec nézést és barátságossá varázsolta azt. 
"Ma nem lesz meg, megyek haza, késő van már...."- feleltem felpuhulva és bár megfogadtam, hogy nem lesz így, kissé elvékonyodott, sírósra váltott a hangom.
"Akkor hozza holnap, vagy hétfőn."- jött a válasz.
"Maga olyan kedves, bearanyozta a délutánom!"- buggyant ki belőlem egy vallomás, miközben erőm vesztve furcsa pózban, fátyolossá vált tekintettel ráfolytam a támaszkodásra szánt könyöklőre valahol deréktájt, hiszen bár ő nem tudta, éppen megmentette a lelkem és visszaadta az emberiségbe vetett hitemet.
A részleteket régi barátként, csacsogva megbeszélve elköszöntünk, én az ajtót kis kezemmel, a nem várt kellemes élménytől megrészegülten óvatosan nyitva-csukva, bárgyún vigyorogva Velence iránt távoztam.

Este, éppen a nőgyógyásznál ücsörögve vártam a rákszűréses mintavételre, ami számunkra egyedülálló nők számára egyben a beköltözött zugpókok éves eltávolítását is jelenti. Éppen kezdtem édesen sajnálni magam azt számolgatva, hogy mióta nem voltam rákszűrésen és elképzelve, hogy mi lehet ott lent, amikor a tényekkel való szomorú szembesüléstől megmentett a telefonom csörgése. Egy kedves kolléganőm szólt a fülemre, hogy hívta őt a pénztáros néni, hogy ne csak a névsort vigyem másnap, de egy pecsétet is, mert az sincs a papíron, de ő is csak most vette észre. Minden kész, nem is kell hétfőig várni. Letettem, majd magamban emelkedett hangulatba kerülve megállapítottam, hogy újra hiszek a tündérekben, hiszek, hiszek, mert ez a néni tuti az. Egyéb magyarázat nincs a viselkedésére.

"Minek jött?" ugrott ki dinamikusan a jegypénztár ajtaján a tök üres váróterembe az ajtócsapódásra egy lesből támadó egyenruhás, kezében szendvicset tartó apró hölgy másnap délelőtt, amikor megjelentem hiánypótolni.  "Aranyér műtétre," sziszegtem magam elé, de hangosan azt tudtam válasz gyanánt nyökögni, miközben a látványtól leesett államat a cipőm orrával próbáltam képletesen a helyére dekázni "Hogy jó napot kívánjak és a csoportos jegyekért." Érkezésem pontos okát meghallgatva annyit mondott, kissé felháborodva a rosszkorra időzített belépőmön, hogy "Munkaközi szünetet tartunk." Lányos zavaromban, és mert még mindig nem sikerült újra indítanom a felfogásom az első sokktól elszenvedett lefagyásból, annyit kérdeztem halkan: "Hol várhatom ki a végét?" miközben legbelül rettenetes szégyenkeztem szemlesütve, saját magamon mélységesen ledöbbenve, hogy még azt sem tudom készség szinten, hogy mikor tart munkaközi szünetet a helyi közszolgálati erő. "Arra", bökött a pénztárablak felé a szendóval. Odaoldalogtam, majd szembesültem a jegy kiadására szolgáló kis rést betapasztó "Munkaközi szünet" (alatta két időponttal) táblácskával, ami a megmagyarázhatatlan tájékozatlanságomat végképp hivatalossá tette. Kicsit kellett azonban csak várnom, amikor a számomra ismeretlen, az előbb a fülkéből kipenderülő hölgy a táblát eltávolítva szolgálatba helyezte magát, bőven a munkaközi szünet lejárta előtt, csak a kedvemért. Így kis lyukon keresztül a mesebeli tűzről pattant aprócska Kalán nénire emlékeztetett. Meghatódtam, rendesen, ismét egy MÁV pénztárostól. Kalánka bevételezte a névsort, elém tolta az űrlapot, amit a suliból illegál partizánsággal magammal hozott pecséttel őrülten hitelessé tettem. A tegnapi tündér kedvességével folytatva mondandóját, irtó hivatalosan fogalmazva feltárta a tényállást, de mindezt olyan hangnemben, hogy ha épp az aktuális világvégét jelenti be is tapsolni kezdek örömömben, az anyai törődésével kiváltott hipnózisban lebegve. Az sem keserített el, hogy őt idézve, csak bevételezni tud és kiadni nem, mert az ingyenjegyek rossz napra szólnak, tehát hétfőn mégis jönnöm kell. Nem baj, már haza járok, gondoltam magamban. Mosolyogva integettem, elköszöntem szép napot kívánva.

Utána a pékségben magamban mea culpázva próbáltam megkövetni az összes új generációs jegypénztárost az elődeik miatt rájuk ragasztott skarlát betű és a bennem élő gonosz előítélet miatt. Meleg szívvel gondolva a két hölgyre, a tonhalas pizzaszeletekkel szemezve, éppen előcsomagoltam virtuális korbácskámat és kihasználva a sorban állást tuti őrült önostorozásba kezdek, ha az engem udvariasan maga elé engedő, indokolatlanul dús szakállat és bajuszkát viselő hölgy látványától az önkínzó célszerszámot ki nem ejtem a kezemből.