Az egész akkor kezdődött, amikor a biciklis futárokról szóló, nem túl izgalmas szöveg feldolgozása közben a tanári asztalon pihentetett karom alól kimászott egy nagy valami. Mondanom sem kell, hogy ordítva ugrottam fel, aminek a meglepetés és mókafaktorát a nyolcadikosok hitetlenkedve vigyorgó, kaján képén lehetett legjobban lemérni.  A poloskát, mely fajtájának tuti valamely híres családból származó, harcedzett példánya volt, erre gigantikus méretéből következtettem, egy zsebkendővel felcsippentettem. Normál esetben kiengedem az ablakon, de ez hozzám ért, attrocitált behatolva személyes terembe, így biztosítva számára az általam feltételezett hősies múlthoz méltó halált, melyről poloska költő társai heroikus versekben számolhatnak majd be, folyamatosan borzongva lehúztam a klotyón. Entomológiailag (ez a rovartan, most gugliztam rá!) befolyásolt óránk csúcspontját akkor érte el, amikor az ablak felőli padsor arca varázsütésre megmerevedett, egy határozott pontot kémlelt hipnotikusan, majd annyit mondott valaki, ne mozdulj ott egy pók. Újabb hívatlan, a plafonról nem kevés végtagjával idétlenül kapálózva lefelé ereszkedő vendégünknek nagyjából nem örült senki, igaz így is jobban járt, mint az előző betolakodó, mert a megtámadott ifjonc pókfonálon ragadva őt, kitessékelte a folyosóra. Az óra hátralévő részében jókat röhögve idéztük fel közös "bogaras" emlékeinket, ami közben engem folyamatosan rázott a berzenkedés. Lelki békémet attól sem nyertem vissza, hogy tízóraira lyukas órámban betoltam egy gigantikus adag pacalt, pedig ettől általában megvilágosodott állapotba kerülök, de ehelyett most maradt a rossz érzés, a rosszullét és a nap közepén nem túl praktikus kajakóma. A tanfelügyelettel és még jó néhány órával tarkított nap végére nagyjából tele hócipővel autóztam hazáig.

"Végre itthon" érzéssel lazulva léptem be a kapun, ahol a helyi fauna újabb példánya fogadott kissé meglepő állapotban a kocsibeálló közepén. Kicsi lábikói égnek meredtek, meglehetősen élettelennek, viszont erősen nyálasnak tűntek, miközben biztonságos távolságból felé hajolva riadt képét tanulmányoztam, a magamhoz ragadott kerti seprű nyelével bizalmatlanul böködve. Ebből az anamnézisből nem volt nehéz kitalálni hogy vadászgénekkel áldott, teljesen ártalmatlan, ámde annál macskalelkűbb kutyánk kapta el az udvarunkba tévedt patkányt, majd szokásához híven hempizett rajta és a folyamat utolsó elemeként végignyalogatta, de eddigre az éppen aktuális áldozat már infarktust kapott, halálra ijedte magát. Járt már így számtalan egér, kósza pocok, vakond. A nyáron egy kölyök siklót is becserkészett éppen a szomorú sorsú patkány helyén, akit elkapnia ugyan nem sikerült, mert rettenetesen be volt tojva a kb. 10 centis tekergőző gilisztától, amiért ki is röhögtük szegényt, egészen addig, míg nem a kígyó egy óvatlan pillanatban besiklott a garázsba, menedéket találva, mert onnantól a mi a gatyánk lett tele, amin a kutya láthatóan kárörvendően vigyorogva otthagyott minket magunkra a problémákkal. Bánatomra ügyesen elkapja a földhöz közel fészkelő rigókat is. Ez utóbbiakról mindig komolyan elbeszélgetek ebünkkel, kicsit meg is szidom és ő minden alkalommal, tekintve hogy ilyen a pofaberendezése, bánatos képet vág az éppen aktuális nevelés súlyától megrendülten. Egérért, patkányért viszont simi és dicséret jár, különösen, hogy ekkora példányt még sosem pakolt elénk hencegve nem létező házőrzői erényeivel.

A patkánykorpuszt eltávolítva a birtokról, a kutyát, bár a párás levegő miatt biológiai fegyverként is bevethető szaga van, alaposan megbabusgatva belevetettem magam a hétvégébe. Az állatvilág képviselőitől elszenvedett sokkot egy nyálcsorgatós kora esti nyunyukával tettem helyre, mielőtt elindultam megpróbálkozni a lehetetlennel, elsajátítani a tai chit, amire az oktatónk szerint egy élet is kevés, de én pont (ma különösen szó szerint) állatira ráérek, így nemrég felvettem a kesztyűt és beleálltam a kihívásba. A lassú, elegáns tánchoz hasonlító finom, harmonikus mozdulatokkal töltött másfél óra után kisimult ráncokkal, de kocsonyás végtagokkal beszélgettünk a parkolóban, amikor tőlünk nem messze, ívet adva a napomnak felbukkant egy sün. Felénk pöffentett, majd apró lábain rajzfilm szerűen poroszkálva nekivágott a forgalmas útnak. Nagyon megijedtem, hogy baja lesz, így az emberes tempóban felé közelítő autónak hevesen integetve, hangos "sün, sün, sün" felkiáltásokkal az apró jószág felé bökve próbáltam jelezni a kilapítós tragédiát. A fickó nyilvánvalóan hülyének nézett, de pont annyira lassított, hogy védencem biztonságosan elinalt. Egész úton azon agyaltam az autóban, hogy mi a fene van ma, hogy ennyiféle állattal hozott össze a sors, amikor a tök sötétben elém keveredett egy kivilágítatlan, biztos ami tuti feketébe öltözött instabil biciklis. Sikerült nem elütnöm, de előzés közben azért egy jóleső "Te állat!" minősítés kicsusszant a számon. Végül is kapcsolódik a mai nap tematikájához. Biciklis, bár nem futár, állat, bár nem klasszikus értelemben.

 Az esti kölcsönös élménybeszámoló és gyerekszeretgetés után illatosra zuhanyozódva vackoltam be a varázskanapéra tévézni, majd mint rendszeresen már a film főcíme alatt horpasztottam. Hogy az indokolatlanul sok és magában bepuszilt pacal, vagy a számtalan számomra undorító, kivéve a sünit, állattal történt meglepő találkozás, vagy esetleg a kettő kombója miatt, nem tudom, de nagyon furákat álmodtam. Egyszer kinyitottam a szememet és azt láttam, hogy egy gigantikus pók ereszkedik le a plafonról és pár centire jár az arcomtól. Iszonyú nagyot ugrottam, menet közben igyekeztem a pléddel odébb tessékelni. A nappali közepén néma sikítozást megvalósítva, nehogy felébresszem a fent alvó gyereket, toporzékolva azon agyaltam, hogy mi a fenét csináljak. Egyre lassabban toporogva, a számat továbbra is nyitva tartva, de már nem néma-visítva észleltem, hogy tök sötét van, csak a tévé fénye világít, tehát nem láthattam semmit. Álmodtam, nagyon élethűt, nem először, és mint olykor máskor is, túlreagáltam. A biztonság kedvéért, miután felkapcsoltam a villanyt, ugráltam kicsit a pléden, hatástalanítva az álom gonoszságot, amikor észleltem, hogy a kanapé alól ízelt lábak kandikálnak ki. Pulzusom egy ezredmásodperc alatt ugrott zsírégető tartományba. Berohantam a konyhába és a leghosszabb fakanalat magamhoz ragadva felpattantam a kanapéra. A fejemet lelógatva kezdtem, újra némán sikongatva, káromkodva a kilógó lábakat mószerolni, majd amikor nem mozdultak, lejjebb kúsztam és észleltem, hogy a kárpit szövete szórakozik velem. Irtó hülyén éreztem magam és örültem, hogy röhejes önmentő akciómnak nem volt szemtanúja. Megnyugodva, de még mindig infarktus közeli állapotban kucorodtam össze, amikor a tükörben megláttam a kanapén ülve, zilált állapotú fejjel, köntösben, a kezemben a bazi hosszú lekvár keverő fakanállal felvértezve, fehérre aggódott remegő szájú, riadt képű önmagam és megállapítottam, hogy nagy az Isten állatkertje, de az is egyre biztosabb, hogy én is onnan szabadultam....