Itt volt anyám. 24 óra. Ennyire vagyunk hitelesítve. Kapcsolatunk harmonikus jellegének megőrzésében jelentős szerepet játszik a lakóhelyünket elválasztó 120 km. Eskü nem vagyok sem gonosz, sem hálátlan, rossz gyermek, de persze mindenki azt gondol rólam, amit akar. Imádom az anyámat. Csendben elfogadtuk, hogy mások vagyunk, bár ő a szabadságvágyamat kevéssé érti. Sok mindenben hasonlítok is rá, aminek igazán örülök. Tőle örököltem a kék szemem, a jónak tartott virgácsaimat, a hajamat és a kalandor lelkemet. Az orromat hála istennek apai nagymamámtól, de ezt anyu is hangoztatja és szerencsés fordulatnak tartja arcberendezésem szempontjából. Végtelenül okos, művelt, intelligens, sok diplomás, jó humorú asszony. Pici, tűzrőlpattant,született háziasszony, aki nagyon tud szeretni. Talán a nagyon mértéke az, amitől karnyújtásnyi távolságon kívülre sodortam magam, tekintve, hogy angolnamód siklok ki minden szorító gúzsból, mert megfulladok, még akkor is, ha a kötöző spárga édesanyám kezének meghosszabbítása.

Szóval itt járt a "mama". "A vasalót eldugtad?" kérdezte a gyerekem, mint mindig, mielőtt érkezik. "Már leszokott róla" válaszoltam és magamban somolyogtam, miközben szívem körül egyre intenzívebb melegséget érezve, a vasalódeszka fölé görnyedve, az elmúlt évek ez irányú eseményeit felidézve igyekeztem lenullázni a kisebb gyerek méretűre halmozódott kísértés kupacot. 

Pedig utálok vasalni. Tudom, hogy lehet közben tévézni, rádiózni, világmegváltó gondolatokat magunkból kipréselni, élvezni a felszálló gőz bőrpuhító és pólustágító hatását, hogy csak néhányat soroljak fel azon érvekből, amelyeket drága barátaim zúdítanak rám egy laza "hagggggyámá" legyintéssel kísérve, elodázva problémámat, miközben támogatást, együttérzést várva éppen sajnáltatni szeretném magam közvetlenül ereim felszabdalása előtt, mert tényleg annyira, utálok, vasalni. Ezen hozzáállásomnak köszönhetően a pisai ferde idomot megszégyenítő méretű tornyok szoktak képződni a mosókonyhában, melyekből kiválóan tudunk öltözni, archeológiai feltárásokat végezve az egymásra halmozott textiláruban oly könnyen elkallódó zoknipárok után kutatva. Némi paradoxon a helyzetben, hogy a vasalásnál csak a gyűrött ruhákat rühellem jobban, de hát mindenkinek megvan a maga keresztje.

Eme hanyagságomnak köszönhető a vasaló mizéria kirobbanása. Minden 6 éve kezdődött. Régóta szerettem volna már elvégezni egy Agykontroll tanfolyamot, amihez ekkor a csillagok, a hely és az idő is együtt állt és apám is tudta anyámat két egymást követő hétvégén nélkülözni. Mama tehát elvonatozott hozzánk, aminek kicsi gyerekem igen örült, mert kapcsolatukat a mai napig kölcsönös imádat jellemzi. Én hajnalban elszánkóztam Budapest iránt lazulni tanulni, ők addig otthon töltődtek egymás társaságában. Az egyik szünetben felhívtam őket. Anyám vette fel a telefont, de a háttérből a gyerek vékony hangját hallottam egyre közeledni, miközben azt kiabálja, hogy "Nem tudtam megakadályozni." A magamtól addigra tovameditált feszkó éles késszúrásként ugrott vissza a gyomromba, bár úgy voltam vele, hogy legalább lesz értelme a nap második felének is. Megbeszéltük ugyanis, hogy a mama nem háztartani, hanem pihenni és vele játszani jött. Én csilli-villi por-pók-porcica és mosogatnivaló mentes lakásban hagytam őket, a hűtőben az ebéddel, de nem volt (sosincs) kedvem kivasalni, így anyám jó kopó módjára kiszimatolta a gyűredék kupacot és segítőkészen nekiállt megszüntetni azt. Egy óvatlan pillanatban a vasaló szomorú lemmingeket megszégyenítő bátorsággal alávetette magát az őt stabilan tartó deszkáról és sikerült olyan szerencsétlenül esnie, hogy menten el is halálozott. Anyám szegény sírós hangon szabadkozott, miközben halkan súgta oda csemetémnek viccesen, hogy "Áruló". Mire hazaértem, komolynak nem nevezhető konfliktusukat kijátszották magukból, én kaptam tőle egy új vasalót és az élet ment tovább.

Új gőzölős, hipermodern, önálló vasalásra sajnos továbbra sem képes alkalmazottamnak nem volt ideje megöregedni nálunk. Az események újabb bonyolódása idején, két év múlva csemetémmel öt hetes kanadai család-és világlátogatásunkból érkeztünk haza. Apám a reptéren autóval, anyám otthon finom falatokkal és fittyedő szájjal várt minket. A házat pöpecül, még a gonosz mosókonyhai kupacot is eltüntetve hagytam magára, de főzés közben keletkezett ez-az, mesélte, amit kimosott, majd mivel a cucc meg is száradt, gondolta kivasal. A vasaló viszont úgy gondolta ifjonti létének vet véget és előző társát követve, ezzel anyám lelkét és önbizalmát végképp kinyírva, sikeres öngyilkossági kísérletet tett. Össze nem omlottunk, röhögni is csak kicsit mertem a megismétlődött helyzeten, mert láttam, hogy anyám oda és vissza van a bánattól. Búcsúzáskor a zsebembe csúsztatta egy új vasaló árát, amit meg is vásároltam és a sztorin utólag már együtt hangosan nevetve a hétköznapok ismét beőröltek minket.

Ezek után, ha édesanyám jött, mindig hagytunk elöl segíteni valót. Kertápolás, ahhoz csodálatosan ért, otthoni növényei dzsungel szerűek. Szobanövények meggyőzése az életben maradásról, mert bár mindent megteszek értük, valószínűleg a lelki abajgatást nem kapják meg, így állapotukat általában erős költői túlzás lenne burjánzásnak nevezni. Párosítandó zoknik, az úgysem tartozik kedvenc tevékenységeink közé. Igyekeztünk megakadályozni találkozását a vasalóval. Az elkerülhetetlen egy a barátnőimmel töltött hétvégén következett be. A lányomnak is programja volt, így écsanyám magára maradt a házban. Végzett minden "spontán" elöl hagyott küldetéssel, amikor betévedt a mosókonyhába. A kosár alján árválkodott valami konyharuha. Ekkor úgy döntött, hogy megtöri az átkot, mert tuti az ül rajta ebben a házban. Deszka felállít, vasaló élesít, ruha vasalva, vasaló zuhan, törik. Amikor megjöttem két nap múlva, nevetve fogadott. "Ne kérdezz semmit!" mondta szemeit a röhögéstől törölgetve és az asztalra mutatott, ahol egy boríték hevert, "vasaló" felirattal. 

Ekkor döntött úgy, hogy ezentúl csak otthon vasal, nálam kerüli a technikai berendezéseket. Most sem tüsténkedett, nem is olyan virgonc már, mint régen. Amikor itt van, övé a földszint, hogy a saját ritmusában tudjon korán kávézni, kakasokkal kukorékolni, hajnali első cigarettázni az udvaron. Este, miután elpakoltam és indultam az emeletre, utolsó pillantást vetettem a konyhára és szemlézés közben bevillant, hogy szeretnék egy új mikrót. Gonosz énem által sugallva résnyire nyitva hagytam a kőkorszaki, meglett kora ellenére még működő, bár olykor már köhögő masinám ajtaját, óvatos célzásképpen mamának, mert bár a tűzhelyen melegíti a tejet a kávéjához, gondoltam a nyitott ajtó láttán elveti a gyorsforralót és a kisebb macertát választja és hátha rajta van még az átok, ami intézhetne nekem egy új berendezést. Sátáni hang jött ki a torkomon, mondjuk kacajféle, miközben elvackoltam.

Aztán pocsékul aludtam. Álmomban a lelkiismeretem fehér tütübe öltözve pofozkodott a dögös vörös kis semmiben parádézó kísértés önmagammal, amely csatát kívülállóként szemlélte tenmagam és még vagy száz más üvöltöző ember, akik hangosan ordibálva fogadásokat kötöttek a ketrecharc végkimenetelére. Eleinte körmöm rágva figyeltem az egyre komolyodó cicaharcot és be kell valljam, a vörös dög magamnak szurkoltam, talán mert ezt az oldalam csak kiválasztottak ismerik és élveztem a közszemlét. Aztán a menet végét jelző csilingelés kizökkentett. Ismerős volt valahonnan. A mikró. Felriadtam, totál leizzadva. Óvatosan leosontam a lépcsőn, becsuktam a finom utalásként nyitva hagyott ajtót, kikészítettem a gyorsforralót, belestem anyámhoz, aki békésen szuszogott. Visszakucorogtam. Gratuláltam fehér habos babos lelkiismeretemnek, de elhatároztam, hogy egy piros dögös tütüt záros határidőn belül mindenképpen beszerzek...