Van egy álmom. Na nem Martin Luther King-i, emberiség megváltó, saját. Évek óta időről-időre megjelenik. Egy hajón ülök. Éjszaka van, de mégis világos. Különös épületeket látok a parton. Hagymakupolák?  Az biztos, amit érzek. Szeretek, szerelmes vagyok. Velem szemben egy szempár. Mindig ugyanaz és a tulajdonosának illata. Szeretem ezt az álmot. Sokáig nem tudtam, hol járunk, de egyszer láttam egy filmet Szentpétervárról és ott volt a hajóm, a fehér éjszaka, a kupolák. Hihetetlen volt a felismerés és rögtön megszületett a gondolat, hogy ide el kell mennem, hiszen álmomban már többször róttam az utcáit. Nem egyedül, szerelmesen.

Egyébként is biztos vagyok abban, hogy valaha valamilyen formában éltem ott. Tudom és kész. Lehet, hogy arcom állítólagosan kissé ruszin vonásai sem véletlenek. Nem én találtam ki, sőt mi több, én nem is látom. Mondták. Legősibb barátnőm tündéri, tűzről pattant, hihetetlenül határozott nagymamája szerint például kiköpött Rajsza Gorbacsova voltam kamaszkoromban. Eme hasonlóságnak köszönhetően nemes egyszerűséggel csak "kis Gorbacsovnak" hívott, nem kis feltűnést keltve olykor a ceglédi lengyel piacon, ahol ha összefutottunk már messziről integetve kiabálta rám örökített ragadványnevemet. Majd később, mikor jelenlegi iskolámban állás interjúztam, az akkori igazgató helyettes asszony, ma már kedves barátom, mikor hazament azt mesélte a férjének, hogy tuti orosz a csaj, akit felvettek németesnek, olyan a feje. Szóval pázsálujsztá, nem zörög a haraszt....

Szentpéterváron azóta sem voltam, nem panasz, jártam máshol, de most ő jött el hozzám. Balett formájában. Ősz elején szólt kollégám, hogy valami orosz társulat turnézik nálunk a Hattyúk tavával. Nem lelkesedtem, mert a klasszikus balett nem áll hozzám különösebben közel, de mint kiderült a szentpétervári bálsoj balett az, dááá, így amikor ezt meghallottam romantikus fantáziám azonnal égi jelet sejtett. Nu pagagyí, naná, hogy azonnal érdekelt. Sajnos már a jegyek árusításnak megkezdése után pár órával is csak várólistára kerültem, de egy megfelelő ismerősökkel rendelkező volt kolléga szerzett nekem Fehérvárra. A gyerek Queen koncerten lesz aznap, de én halál optimistán rögtön két jegyet vettem, hátha addig újra megérzem "AZT" az illatot, vagy belenézek "A" szempárba mondjuk az álmomból és elkísér. Mi ez, ha nem hit? Nu, sto? Hét elején aztán elkezdtem kísérőt keresni, mert marha nagy optimizmusom nem öltött alakot, legfeljebb para formájában, hogy egyedül kell mennem. Hűséges színháztársam már a jegyek rendelésekor elmondta, hogy őt ez nem hozza lázba, illetve családozik, így nála nem is próbálkoztam. Másik jelöltem összetűzésbe került a fogtündérrel, így frissen operált, kissé dagadt képpel otthon forrasztotta ínyét, így kedvenc futóbarátnőm társaságában indultam tűsarkaimon elegánsan, tényleg patetikusan emelkedett hangulatban, Csajkovszkij csodálatos muzsikájára szuszpenzoros, szűk nacis pasikat bámulni, hogy legalább a szem lakjon jól, ugyi.

Sosem láttam még klasszikus balettet élőben, tehát hiánypótló eseménynek néztem elébe. A darab az első hárfapendítéstől az utolsó hegedűszólamig egy-egy apró mozzanattól eltekintve beszippantott. A zenét ismertem, szeretem rég, a története szép szerelmes mese, telitalálat. Már csak a megvalósítás volt zsákbamacska. A díszlet grandiózus és látványos. A főszereplő ifjú hencit alakító táncos színészi játéka, mimikája azonban nem szegényes volt, hanem hiányzott. Egy és ugyanazon riadt macska ábrázattal szeretett, unatkozott, félt, harcolt és szomorkodott, de mindezt laza legyintéssel megbocsátottam csodálatosan kidolgozott Dávid szobor testének és eme műalkotással előadott tánctudásának köszönhetően. Ami szép, az szép, na, ocseny krasszívij. A színházban tartózkodó urak sem maradtak látnivaló nélkül, mert nekik sem okoztak csalódást a tánctól légiesen tökéletesre szofisztikált vonalú balerinák. Miközben a lágy muzsikára táncukat nézve, bárgyún mosolyogva olvadoztam, analitikus énem csoportba rendezgette őket. Voltak S, M, L és meglepő módon ketten XL méretben is. Itt nem feltétlen a súlyukra, hanem inkább magasságukra célzok, de még a két, a többi aprócskához képest óriási gyévácská is lenyűgöző stílusossággal, lazán és szemet gyönyörködtetően varázsolt mozgásával. Egy kakukktojás volt közöttük. Egy töpörödött, aszott, a mesebeli Kalán nénire emlékeztető, igencsak koros táncosnőt fedeztem fel a karban, a dédit, minden hattyúk legvéntyúkabbikát. Gondolom a kis hattyúk kvártettjében kezdte meg pályafutását a darabban a Romanovok első dinasztiájának idején, legalább is úgy nézett ki, persze lehet, hogy egy nappal sem volt idősebb nálam, csak megint a szemmértékem téved....Nem mertem barátnőmre nézni, amikor először megjelent a színen, mert éreztem, hogy ő is befeszül és tudtam, hogy amennyiben összenézünk én röhögök és sajnos, ha tilos, akkor tényleg nem tudom abbahagyni. Rosszindulatomat kicsit elhessentette mozgása, mely korától függetlenül hiteles volt és cseppet sem hikomat, darabos.

A másik pillanatnyi megingásom a kis hattyúk táncánál következett be. A négyes gyors tempójú, pattogó, tökéletesen szinkronizált előadását figyelve beugrott Hattyú utcai albérlőtársam, aki egyszer megismerkedett valami pasival, akivel angolul próbált kommunikálni. Amikor oda értek, hogy "Ggye tü zsivjos gyévácská?", szóval hogy hol lakik, mert a fiatalember szívesen keresné majd, barátnőmnek a hattyú szó nem jutott eszébe, így műveltségét fitoktatva eldúdolta a kis hattyúk táncának fő motívumát, mint hogy "tüttüttütűrürürüttü" majd hozzátette, hogy "sztrít ten". A pasi sosem találta meg, de én rettenetesen vigyorogtam a négyest nézve, amit a balomon helyet foglaló, a szünetben egymással oroszul beszélgető két idős hölgy ejnyebejnye fejcsóválva le is reagált.

A prima balerina pici, légies, kecses. puha léptű hölgy volt, akit nézve nemes egyszerűséggel relaxált állapotba kerültem. Elhittem, hogy karjai szárnyak, lábai tényleg úgy remegtek, mint egy kis madárnak, arca élt, játszott, csodát varázsolt, életre keltette a díszleteket. A nevét nem tudom, biztos Valakicsodászkájá, mert az ő vonásain még én is láttam az orosz származást. A kar táncosainak egyszerre, taktust sosem tévesztve, nyekkenő, toppanó balettcipői mellett az ő topánjai nem adtak ki hangot magukból, lebegett. Végtagjait teljes mértékben kifilézett állapotba tudta hozni, így időnként a szemnek is fájdalmas pózokba helyezkedett. Engem elvarázsolt.

Az este folyamán két elhatározásra jutottam, miközben újra hallgattam a varázsmuzsikát. Mindenképpen megnézem a Csipkerózsikát is, mert kiderült, hogy kulturáltan végig tudok ülni egy klasszikus balett előadást, ráadásul a zenéjét nagyon szeretem. Elmegyek Szentpétervárra, minél hamarabb, így este a virtuális bakancslistámon előkelőbb helyre hoztam. Az ideális megoldás az lenne, ha fent említett táncremeket ott tudnám megnézni, így ezt az elképzelést kicsúzlizom az égiekhez, hátha követik az eseményeket, és ha a szervezés ott tart, tudnak nekem két jegyet szerezni.