A "Miért is lettem tanár?" hipotézisem kifejtésében tagadhatatlanul előkelő helyen áll még mindig a június-július-augusztus hármasa, bár hozzátenném, hogy idealista lelkemnek hatalmas pofon volt, amikor kiderült számomra, hogy ez csupán mézes madzag, amire torkos borzként naivan én is rácuppantam. A június ugyanis július eleje, az augusztus pedig huszadika után gyorsan véget is ér.

Pályám iránti elköteleződésem már egészen kicsike koromban kikristályosodott. Ovis koromtól oktattam lelkesen babáimat, az akkor menő politúros szekrény csillogó tükörfényes ajtajába filctoll kupakkal karcolva a nekik szánt példákat, egyúttal bezsebelve a lakberendezési romboló tevékenységemért szüleimtől nekem szánt mórest. Kivételt képezett amikor oktatás helyett akkurátusan meztelenre vetkőztetve hanyagul széthajigáltam őket rendmániás nővéremmel közös szobánkban, amely megmozdulásommal, figyelembe véve babáim mennyiségét, az idegein táncoltam, és amely szokás gyökerének kibogozása minden bizonnyal kitenne néhány terápiás órát. Drága tesóm próbált rendre és fegyelemre szoktatni, gondolom rühellte, hogy állandóan utánam kell pakolnia, mely tarthatatlan állapot megszüntetésére hihetetlen hatékony módszert dolgozott ki. Megalkotta a pofonfát. Ez egy papírból készült lombos fa volt, amit a falon rögzített. Sziszifuszi munkával leveleket is gyártott rá, amiket meglehetősen ingatagon helyezett el a falon lógó növényutánzaton. Nálunk mindig ősz volt, mert szellőztetéskor, ami anyám heppje volt, rendre lehullottak a levelek. Ekkor élesítette magát a pofonfa. Annyi pofont kaptam, ahány levél a földön landolt. Vastagon borította az avar a kiskunfélegyházi kertvárosi kisszobánk padlóját, szó se róla. Szerencsére leginkább csak fenyegetés szintjén maradt a nevelő célzatú nyomaték, de azért volt olyan levél is, ami kézbesítésre került. Vérem hat évvel idősebb, így nagyobb is volt nálam, tehát nem húztam ujjat vele. Rafináltan anyámmal intéztettem el a munkát, nem piszkolva be a kezemet. Egy váratlan pillanatban megálltam nővérem előtt, fejhangon sikítani kezdtem, mire felrohant écsanyám az emeletre és egy jól irányzott, nővéremre mért tockossal rendezte a feszülő energiákat és egy hegyi beszéddel nyomatékosította mondanivalóját. Mondanom sem kell, hogy nem volt gyerekként felhőtlen a testvéri viszonyunk, ami felnőtt korunkra szeretővé finomhangolódott. Ráadásul kvázi kollégák lettünk, ő gyógypedagógus, méghozzá kiváló, én a nyelvszakom mellett etika tanár. Az előzmények tekintetében mi ez, ha nem karma...

Pár éve éppen etika órán jutott eszembe a gyerekkoromat, tegyük hozzá olykor joggal sanyargató lombhullató szörny. Becsengetés után beözönlöttek a gyerekek a hidegre sosem  szellőztetett termembe. Fáztam-fázom a suliban állandóan és tudjuk, hogy ahol büdös, ott meleg is, így csak csínján bánok az ablaknyitogatással, a túléléshez szükséges oxigénmennyiséget azért biztosítva. Az egyik nem éppen szent, de gazemberségében szerethető fiú azonmód le is dobta a pulóverét, ami deréktól fölfelé mindent vitt, szabadjára bocsátva pufók felsőtestét. Én, amikor röcögőit táncoltatni kezdte, viccesen, mosolyogva próbáltam jelezni, hogy kicsit túl sok információt kaptunk. "Mi baja, nem kő odanézni, oszt annyi!" böffentette sértetten felém, gizda tartásba merevedve. Lássuk be, igaza volt, de a hangnem és a stílus pénteken hatodik órában gyomorszájon talált, ráadásul számomra ez fésztufész gyerektől eddig ismeretlen volt. A virtuális sallertől az arcomon egész addig őszinte mosoly a helyére fagyott és egy szociopata gyilkoséra hajazhatott; érzelmeim és érzéseim is, amiket kiváltott belőlem. Gyorsan lefuttattam egy nyugi-programot magamon, a fiatalembert megkértem, hogy a folyosón várjon meg, a többieket három varászszóval dolgossá tettem és kimentem beszélgetni. Kedvelem az ilyet azonnal tisztázni, ha lehet négyszemközt. Elmondtam, hogy engem mi zavart, bevallva, hogy voltaképpen igaza van, de hát a stílus az ember maga blablabla...... Megjött a döddögő bocsánatkérés is. Óra közben azon vettem észre magam, hogy az ablakok közötti helyeket szemlézem és ördögi énem a legmegfelelőbbön rögzíti a pofonfát, dús lombozattal. Odasétáltam, ablakot nyitottam és eskü láttam, ahogy a huzat felkapja a pofonfa leveleit és viszi, söpri, sodorja, kavarja, míg azok kecsesen forgolódva körbetáncolják a már majdnem teljesen elillant rossz érzésem tárgyát. Ezen a ponton pironkodva gyorsan becsuktam az ablakot. Elhessentettem a boldog befejezésnek még csírájában elfojtott makarenkói gondolatát. A "galád" mögé somfordáltam, megsimogattam a hátát, majd amikor felnézett és kicsit szomorkás képpel odasúgta, hogy "tényleg sajnálom", a fejét is.