"Gesundheit!" mondom becsengetés óta legalább ötödször és a rossz érzésemet az sem csökkenti, hogy ötből öten helyesen reagálnak. Itt a náthaszezon, villant át az agyamon és virtuális képernyőmön látni véltem a következő tüsszentést produkáló gyerekszájból felém száguldó, ijesztő külsejű, gigantikus nyitott szájukban hatalmas fogakkal mohón klaffogó bacilusokat támadni. Képzeletben szuperhősök lazaságával térben kettétörve, lassított felvételként hátradőlve elhajlok és a tanári asztal alá rejtett baci- és vírusölő célszerszámommal kinyírva a kis ganyékat, megmentem az emberiséget a felülfertőzéstől.

Már, ha ilyen egyszerű volna! Nincsen szuperképességem, de van némi tapasztalatom és számtalan szörcsögő gyereket, láztól és nem az ihlettől csillogó fáradt szempárt, pisze orrokból nem mindig decensen lógó szemtelen takonycsíkot, zsebeimből és táskámból tonnaszám eladományozott papírzsepit látok. Tovább fűzve víziómat messziről hallom a mélyről felszakadó hurutos köhögést és már most kezdem magamban mormolni a "Tedd a kezed a szád elé, kérlek!" mantrámat, ami idő múltával csökken egy kérlekkel, majd egy egyszerű "Kezed!" böffentéssé silányul.

Nem bírom a taknyot. Budapesten töltött éveim alatt is cefetül szenvedtem a tömegközlekedést használva az őszt és a telet. Őszinte képemre mindig kiült a mélyről fakadó undor és utálat, ha valaki a fejem fölött vagy a nyakamba köhintett, tüsszentett egy embereset. Nátharasszizmusom szülővé válásommal tovább erősödött. A közoktatás első három alapozó évét boldogan abszolváló ma már nagykamasz lányom három-egy periodikus ismétlődésben töltötte az ovis éveit, miszerint három hét ovi, egy otthon. "Most tanulja a szervezete a betegségeket", nyugtatgatott doki nénink rendre, mikor bilifüle mód letörten, kissé kétségbeesve hívtam, hogy újra hikomat az utód. Értettem én, bár úgy éreztem, hogy immunrendszere lassan doktorálhatna, már annyit magolt és mikor már középsős gyerekem saját magának felírta a szokásos szemcsepp-orrcsepp-vitamin kombót hibátlan adagolással jutottam el odáig, hogy kiéleződtem az ovis társak állapotának megfigyelésére, sejtvén, hogy gyerekem nem feltétlen magától kehes annyiszor. Szemet szúrtak a halálos betegen is betuszkolt, lázcsillapítóval feltuningolt, kornyadozó, lógó nózijú apróságok, akik sírva szenvedték végig a napot és fertőzték akaratlanul is mindannyiszor újra meg saját patyolatra gyógyult kicsinyemet. Tudom, hogy sokuk szülei nem tudtak otthon maradni babusgatni az elesetteket, de sosem értettem az egyébként otthon lévő anyukákat, akik esélyt sem adtak az apám által csak "paraszttakony"-nak nevezett megfázás kiheverésére, így lényegesen vacakabb állapotba sodorva csemetéjüket, akikért a szívem szakadt meg.

Hasonló állapotban jobbra-balra fittyedő, betegen iskolába vánszorgó nebulók között próbálok kitérni a hapcik elől.  Lehetetlen küldetés. Tudom, hogy pár napon belül keresztbe-kasul fertőzik egymást és olykor engem is.  Kiscsoportos nyelvóráimon a szokásos csendes munkazajt felváltja a krákogás, hortyogás, horkolás, szörcsögés, köhögés, orrfújás természet által komponált szimfóniája. Egyébként aktív, szorgos nebulóim résszemű, eldugult orrú, gondolkodásra képtelen agyú zombikká válnak, meleg ágy, vitaminok és forró tea után sikítva. Ezek közül egyiket sem tudom nekik biztosítani, de volt már példa arra, hogy tanítás helyett besötétítettem és mesét néztem velük, országismereti céllal persze Grimm meséket, mert lényegében az egész csoport használhatatlan volt. Borzasztóan sajnálom ilyenkor saját tárgyukat heti egy-két órában tanító kollégáimat, akiknek időszűke miatt nem adatik meg a kényszer emberiesség. Legjobban viszont a gyerekeket sajnálom. Náthától tompított aggyal, ugyanettől sokszor sajgó fejjel, kézzel-lábbal kell végig ülniük napi, jobb esetben hat, de inkább hét órát, teljesíteni, dolgozatot írni, felelni, ébren maradni.

Szülőként és tanárként is cipelem nátha-keresztem, mindenhol szajkózva az ágymeleg gyógyhatását, hátha egyszer a náthához hasonlóan az is elterjed, hogy két-három nap hiányzás az iskolából nem okoz pótolhatatlan lemaradást, míg egy betegen produkált rossz jegy kijavítása sokkal nagyobb meló. Eddig legtöbbször hasztalan hirdettem az igét, de én optimista, örök naplelkű ember vagyok, mondhatni olykor naiv. Hátha idén másként lesz, ámítom magam most is, de azért este elővigyázatosan bekészítettem egy százas zsepit és két-három mesefilmet a táskámba és megdupláztam a reggeli beszlopált vitaminmennyiséget, menjünk csak biztosra alapon.