A legenda szerint pillanatok alatt jöttem a világra. Anyám jó pár nappal túlhordott, ami hetvenháromban, amikor még az orvostudomány a mai "százdés" technikához képest gyerekcipőben járt, mindennaposnak számított a szülőszobák környékén. Amikor a nyugati fiatalok ezrei estek szerelembe a Rolling Stones Angie című dalára és sírtak itthon együtt Máté Péterrel a Hull az elsárgult levél szövegén, anyám a szülőágyon egy könyvet olvasgatva várta, hogy végre elhagyjam a meleg, kényelmes göngyöleget és megkezdjem éppen aktuális, meggyőződésem szerint sokadik, de mindenképpen legújabb földi akadályversenyemet. Az orvos szemrevételezett, majd úgy döntött nem sokkal éjjel 11 után, hogy van még idő és szunyókálni indult. Aztán mikor écsanyám figyelmét rövidesen a fájdalmai teljesen elterelték a könyv izgalmairól, jelezte a problémát a nővérnek, aki a kezét összecsapva felordított, miszerint: "Jesszusom, itt a gyerek!" Az orvosért szaladt, és mire visszaértek én már a kijáratnál türelmetlenkedtem. Két pajkos kacsintás között az ígéretes új világra már kinn is voltam. Félúton eltört a kulcscsontom. Tehát megállapíthatjuk, hogy játszi könnyedséggel, némi töréssel, megszülettem. 

Problémás azonban a dátum. Pechemre meggondolatlanul április negyedikéig időztem a langymeleg fürdőben koszt kvártéllyal.  Ez akkoriban a felszabadulás szent ünnepe volt. Évekig hittem, hogy a szülinapom miatt vannak felvonulások és az országos felhajtás és rendesen csalódott voltam, amikor felhomályosítottak és kiderült számomra a nemzet szempontjából apró jelentéktelenségem. Apám sosem volt renitens lázadó, de az oroszokat nem bírta. Ennek több oka is van. Háborús gyerek, 44-es. Születésekor oroszokat szállásoltak el balassagyarmati házukban, ahol is a szovjet hadsereg ezen, szerencsére békés fiai, a konyhában vackolták be magukat. Apám rendesen bőgött minden este, jobb dolga nem lévén pár naposan. Egyszer megelégelték a megszállók a nemzetközi szinten is idegesítő  oá-koncertet és kivették a dedet nagyanyám karjaiból. Óriási volt a fojtott, csendes pánik, de mint utólag kiderült, felesleges. A katonák egy hatalmas darab süvegcukrot nyomtak a riadtan óbégató ősöm szájába, letették a konyhaasztalra, ahol gyertyával világítottak, majd átszellemülten, több szólamban népdalokat énekeltek. Az orosz kultúrkincs és a cukorsokk hatásos kombinációja kiütötte papát, mert elcsendesült és ennek köszönhetően családom ezen ága élve megúszta a megszállás vészterhes, egyéb kellemes emléket nem tartogató hónapjait.

Hogy a megnyugvásig végigordított pár perc, vagy a későbbi tyúklopós konfliktusok hagytak-e benne kitörölhetetlen nyomot, nem tudni, de az biztos, hogy egyetemista korában éppen az oroszok miatt került a jövőjét kis híján megcsáklyázó helyzetbe. Zuhanyozni indult a gödöllői agrár egyetem koleszában, amikor valamilyen műsorban a következő mondat hangzott el: "Kivonják az oroszokat." Apám csendben maga elé mormolta, hogy "épp itt az ideje" és mire megtörölte a hátát, vérlázító, rendszeridegen kijelentése miatt, fegyelmi tárgyaláson találta magát. Ez akkoriban, 1967-t írtunk, nagyjából azt jelentette, hogy értelmiségi munkát sehol sem fog kapni, így a szorult helyzet cselvetésre, taktikus lépésre sarkallta. Jelentős mennyiségű borral felszerelkezve érkezett fent említett találkozóra és az egyre oldottabb hangulatban megegyezett feljebbvalóival a félreértés nyilvánvalóságáról. A baklövést megúszta egy a magyar nótakincs hangos felemelgetése közben elhangzott szóbeli figyelmeztetéssel. Gondolta ő. Később, mikor a diplomájáért állt sorban, egy asztalon meglátta a személyi anyagát. Belelapozott. A következő bejegyzésbe botlott egy papírlapon. "AZ 1967-ben adott pártfegyelmijét eltöröltük." Tudta, hogy a" kapott is fegyelmit meg nem is" - okos lányos móka a jövőjébe kerülhet, így a papírt gyorsan kiemelte a pedigréjéből. Így már valóban "volt fegyelmi-nincs fegyelmi" biztonságos status quo állt elő.

Ezen előzmények után érthető, hogy április 4-én nálunk nem volt pezsgőbontás és a vacsorát sem ünneplőben ettük. Apám, mikor megtudta, hogy az átkos ünnep napján szándékozom kibújni, úgy döntött megbékél az ős ellenséggel, viszont amennyiben lesz képem ezen a napon világra jönni, úgy ha fiú leszek, aminek vártak, Szása, ha lány, Natasa lesz a nevem. Anyám ismerte élete társa humorát és tudta, hogy ez komolyra is fordulhat. Amikor tehát kibújtam, 23.55-kor (az orvos kakukkolta a pontos időt) még negyedike volt. Aztán mire a nagy riadalomban mindenki megnyugodott, anyám is én is patyolatok voltunk, már ötödike. Az orvos a folyamat végén újra az órájára nézett és megkérdezte, hogy most mi legyen. Anyám lecsapott a kínálkozó lehetőségre és április ötödikét választotta születésem dátumául. Ez éveken át kiváló alkalmat adott születésnapom alapos, több napon át tartó megünnepléséhez, így ezen döntéséért igazán hálás vagyok!

Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy világra jövetelünk módja mennyire befolyásolja az életutunkat. Nem tudom, de tapasztalati alapon sejtem. Én csak úgy kipottyantam komolyabb akadályok nélkül, de ott volt az a fránya törés, a kulcscsont. Azon túl, hogy deltásnak nem nevezhető vállaim kissé kacskák, szerintem egyébként helyesek, arra jöttem rá, hogy egyéb szimbolikus kihatása is volt eddigi sorsomra. Minden zökkenőmentesen zajlik személyes regényem fejezeteiben, de a jelentősebb helyzeteket mindig megzavarja egy törés. Felismerésemnek köszönhetően tudom, hogy önszabotázs programom mellett mit kell még kikódolnom magamból. Elindult tehát a software frissítés, amihez megfelelő "rendszergazdát" találtam, aki segít rendet teremteni a mátrixban. Napokon belül lejárt szavatosságú hardwaremtől is megszabadulok, így teljes generál után, mostantól zavaró blokkok nélkül beleállok a hátralévő, remélem uszkve ugyanennyibe. Az utamhoz csodálatos kísérőket is kaptam, így már csak az a cél, hogy gyerekeink ugyanabba a szociális otthonba dugjanak minket, hogy vidáman teljenek majd a szépkorú évek.

Negyedik hó négy - öt, 4 és 5, negyvenöt. Életem dereka. Új fejezet, amelyben mostantól viszont csak az törik, amit én vágok földhöz!