Gyerekkoromban bármit megadtam volna egy három hetes kényszerpihenőért iskolaidőben. A feltételes mód meglehetősen álszent és durván kamu, ugyanis ha őszinte akarok lenni és tökös, akkor beleállok a helyzetbe és bevallom, hogy mivel dörzsölt kis dög voltam, meg is tettem mindent a szent cél érdekében.

Apám agrármérnök volt, így télen nyáron tolta a magyar mezőgazdaság akkor még dübörgő négyökrös szekerét, lényegében sosem láttuk. A nővérem iskolában, míg anyám nyolc órában járta abban az időben a Cegléd környéki termelőszövetkezeteket, életmentő tanácsokkal ellátva az MGTSZ könyvelési osztályát. Nem tudom, mi volt a foglalkozása, de azt hiszem a definícióval nagyot nem hibáztam. Áldásos tevékenységének köszönhetően ezidőtájt hibátlanul fel tudtam sorolni Pest megye téeszeinek nevét a megfelelő településsel és azt is, hogy milyen szakcsoportok, mit termelnek. Pótolhatatlan tudás volt, bár úgy érzem azzal többre mentem volna az életben, ha megtanulok írásban kétjegyű számmal osztani. Sajnos a számtan templomának ezen szentélye előttem zárva maradt, mivel felsőben sacperkábé negyvenkettő osztva héttel számú matektanárom volt. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy én megfelelő időben elhajoltam, amikor az algebrai információk pofátlanul felém settenkedtek, nehogy véletlenül maradandó károsodást okozva sérülékeny kamasz lelkemben, eltaláljanak. Szóval fejből fújtam, hogy aszondja: tápiószőlősi Új Barázda, Aranyszarvas Tápiószentmárton és abonyi Új Világ. Mind közül ez utóbbi volt a kedvencem. Különös kötődésem a szomszéd település számomra egyébként totál irreleváns üzeméhez egyetlen tényen alapult, ezt a tényt pedig Négercsóknak hívták. Itt készült ugyanis a nyolcvanas évek egyik legcsodálatosabb, legédesebb, legcsokisabb-habosabb finomsága, amiből nálunk mindig volt a hűtőben. Nem is akármilyen. A gyártósor szerencsére selejtet is termelt, ami általában indokolatlan mennyiségű bevonócsoki halmokat jelentett a gyümölcsös hab körül, amely esztétikailag az úri népek számára elfogadhatatlan, viszont a gyár melletti kis boltban a hozzánk hasonló igénytelen földi halandók számára olcsón megvásárolható volt.

Minden érvet felsorakoztattam tehát amellett, hogy miért is volt iszonyúan csábító iskola helyett kicsit otthon héderezni. Család sehol, négercsók hegyek a fridzsiderben. Ebben az időben már nonstop volt adás a tévében, tehát a népbutítás is garantált volt. Ideális körülmények. Pechemre nem vagyok lázasodós típus. Pedig Csilla doktornőnél és anyámnál ez elengedhetetlen volt a "betegszabadsághoz". Drága szülém tisztában volt ezen tulajdonságommal, így nála már egy jóféle 37,5 is kiverte a biztosítékot; éppen csak produkálni kellett. A krétaevés szerintem hülyeség. Próbáltam, naná. Remélem, hogy az általános iskolám falai gyorsan felejtenek és nem köptek be azóta a "főnöknél", hiszen alma materem akkor még állami volt, de később katolikus lett, amely tény megerősíti bennem azt az érzést, hogy a VII. parancsolat megszegését nem értékelik túlzottan pozitívan. Istók zicsi nem akartam vele senkinek ártani, de bizony loptam krétát, hogy egy kicsit belázasodjak. Mivel azonban fondorlatos bűntettem nem járt eredménnyel, amiben az a bosszantó, hogy majdan a végelszámolásnál még pontot is vonhatnak le érte, kénytelen voltam egyéb úton lázat produkálni. A lázmérő felpöckölése kockázatos volt, de néha sikerült. A téli fűtési szezonban, kopó képességekkel megáldott anyámat nehéz volt átverni, mert természetesen tudta, hogy a 38,7 a forró radiátornak köszönhető. Az én titkos fegyverem (gyerekek most ne figyeljetek) az olvasólámpa volt. Bár matematikai képességeim megkérdőjelezhetőek, logikám parádés. Tehát, amikor elérkezettnek éreztem az időt, felkapcsoltam a lámpát. Kis időt hagyva a kellő mennyiségű hő keletkezésének, tudományos alapon kizárólag, hozzányomtam a hőmérőt és perceken belül aléltan sóhajtozva pihegtem puha ágyikómban tudván, hogy alakításom Oscar-és Blaha Lujza díjas. Anyám persze benyalta, hiszen hideg a radiátor, nincs cselvetés, a gyerek beteg. Riadót fújt, gyors ebédet rittyentett számomra melegítés céljából, rendelkezett, intézkedett, megpuszilgatott és elrohant dolgozni.

Délelőttönként a közoktatás által kínált fejtágítás helyett az iskola tévét vagy a tévé matinében valamely ismeretterjesztő sorozatot nézve töltődtem. Bánatomra a jóféle krimiket és Izaurát csak este sugározták, így addig hatalmas tudásszomjam ellenére mással kellett elfoglalnom magam. Anyám aprócska nő. Imádta a magassarkúkat és a csinos kosztümöket. Különösebben nem festette magát, de kék szemhéjfesték, durvánpiros rúzs és sötét bordó körömlakk mindig volt a háznál. Amint becsukódott az ajtó és biztos voltam abban, hogy senki nem térhet már vissza, elkezdődött a metamorfózis. Villámsebesen alakultam át tiptop festett ajkú, a kor ideáljának megfelelően tupírozott hajú, festett körmű, kék szemhéját a festék mennyiségtől nyitva tartani alig tudó démonná. Őszintén szólva, mai szemmel úgy néztem ki mint egy korai Picasso és egy amatőr önjelölt transzvesztita közös gyermeke, de kit érdekelt ez akkor, amikor végre tűsarkakon inogtam és saját szememben olyan szép voltam, mint a Nap. Voltam minden: rocksztár, orvos, csinos milliomos feleség, kémnő, kéjnő (amolyan Mata Haris, nem olcsó silányos), tanár, nyomozó. Hihetetlen fantáziám bármit ki tudott hozni az ölembe pottyant helyzetből, mert be kell valljam, bármennyire is büszke kamasz voltam, lelkem mélyén gyerek. Imádtam játszani és azt hiszem, a mai napig így is maradtam, amit mondjuk cseppet sem bánok. Szóval hihetetlen átalakulások zajlottak kis lakótelepi lakásunk minden zegében és zugában. Visszahozhatatlan kalandokat éltem át, beleértve a konyha egyszeri felgyújtását is. Közben kéjesen faltam a négercsókot. Csak arra kellett figyelnem, hogy munkaidő végére visszaalakuljak sápadt, punnyadt, beteg kamasszá, és hogy a kalandoktól vidáman vigyorgó képemre kellőképpen életunt ábrázatot varázsoljak, lelkiismeretfurdalást keltve anyukámban, miszerint dolgoznia kell és nem tud ápolni, és aki ezt kompenzálandó ilyenkor mindig a kedvenceimet főzte.

Aztán egyszer felrobbant a lázmérő csúf ármánykodásom közben. Közepéből a higanygolyóbisok szerte gurultak a szobámban. Anyám haragjától való félelmemben és az életösztöntől vezérelve a folytonossági hiányos üvegcsét visszadugtam a tokjába és bebújtam az ágyamba, most valóban hitelesen, szenvedni. Mama bejött, fogta a kék tokot és kivette a törött corpus delictit, aminek láttán ő is felrobbant. Behúztam fülem, farkam és vékony hangon bizonygattam, hogy nálam még minden rendben volt, mire écsanyám a magyar könnyűipar selejt gyártó felmenőit kezdete méltatni, illetve a patikust, aki előző nap azt eladta neki. Vörös volt a fejem és lüktetett is, na nem a láztól, hanem a szégyentől, amikor kiviharzott a szobámból és elindult a patikába reklamálni. Nem volt aznap Mata Hari, se kémnő. Lapítás volt és étvágytalanság, még a négercsók sem csúszott. Soha többé nem szimuláltam (a középiskolai koleszos dokinő átverhetetlen volt, így ez is hozzásegített a jó útra téréshez), sőt felnőtt koromban már igyekeztem minden randa kórságot lábon kihordani. 

Most diagnosztizáltan, indokoltan kényszerpihenek itthon iskolaidőben. Szégyenkezve kell bevalljam, hogy élvezem és kényszerérzetet nyomokban sem tartalmazok. Játékos fantáziám viszont most is visszaköszönt, mondjuk már csak álom formájában (Naná, hogy nem fogom bevallani, hogy miket csinálok, amikor végre nincs itthon a gyerek és egyesegyedül enyém a pecó!). Tegnap a napon aszalódva azt képzeltem, hogy a szél zúgásába tengermorajlás vegyül. Pillanatok alatt ott voltam kedvenc tengerpartomon, a víz szégyenteljesen "ilyen kék nincs is" színű. Morajlás, a víz becsapódik, lefröcsköl, majd furcsán surrogó hanggal visszahúzódik a kavicsról. Ekkor kifut a habokból filmem számomra kedves, ismerős főhőse, miután a szigetnél bukófordulózva visszaúszott hozzám és tüsi hajából a hideg vizet rám rázva mellém kucorodik átmelegedni. A vízcseppeket szabályosan éreztem a hasamon és fantáziám önmegvalósító álma tovább folytatódott volna, ha a víz morajlása nem vegyül egy furcsa lefety szerű zajjal. Rosszat sejtve oldalra sandítottam. Túlfűtött hangulatú képzeletemet durván rántotta vissza a realitásba, amikor megláttam lógó pofájú kutyánkat, amint nyálfröcsögtető fejrázásának utolsó mozdulataiból éppen kábán magához tér. A hasamra néztem és láttam, hogy sós víz helyett ebem nem túl bizalomgerjesztő nyála pihen hosszú csimbókokban rajtam. Kiesve szerelmes, szívmelengető szerepemből a jószágot rendesen elátkoztam, majd bár siettem volna vissza hidegkék szemű lovagomhoz, beszippantott a kutya "most haragudj, ha tudsz",  dramaturgiailag ismét a legtökéletesebb pillanatban bevetett melegbarna nézése, így a tengerparti hempergőzést, lázas dögönyözésre cseréltem a zöld fűben.