Utálom a kaprot és szerintem ő sem szeret engem.
Egészen tegnapig azt gondoltam, hogy ez megmásíthatatlan tény, de akkor fűnyírás előtt, megpillantottam a fűszerkertemben elszáradtan éktelenkedő kaporszárakat és azonnali szanálásuk mellett döntöttem. Miután a pusztítás megtörtént, megcsapta az orromat illata és összefutott számban a nyál. Na, nem egy undorodásos, hegyes sercintés céljából, hanem mert határozottan megkívántam. Ez a megdöbbentő jelenet felidézte az elmúlt hónapok bennem zajló változásait, témát szolgáltatva a gondolkodásra, a kiszáradni csak nem hajlandó rétem kurtítása idejére.
Minden a hajammal kezdődött. Az elmúlt hét szűk esztendőben szeretettel, babusgatva növesztettem, talán mert azt gondoltam, hogy Sámson után szabadon erős leszek és sérthetetlen, amire a körülmények tekintetében igencsak szükségem volt. Kemény munkával sikerült is elhitetnem a világgal és olykor magammal is, hogy ez így van, de legbelül Delila lázadni kezdett. Azt éreztem, hogy lassan derekamat verdeső fürtjeim megfojtanak. Többször álmodtam azt, hogy belefulladok. Nosza, elrohantam fodrászhoz, aki hihetetlen stílusérzékkel megszabadított a rám gyulladni készülő rőzsémtől. Mérhetetlenül felszabadultam, a fene sem akar már erős lenni! Gondoltam a belső feszültség is kukázódott a toronynyi hajmennyiséggel.
Egy frászt! 
A furcsaságok sora a fagyival folytatódott, amit mostanában rendszeresen habzsolok, pedig régen nem voltam nagy függő, különösen a hét évvel ezelőtti afférunk után. Egy szuper szállodában töltöttem egy hétvégét, egyedül. Körbejártam addigi, röviddel azelőtt befejeződött feleség féleség életem szép emlékű helyszíneit, így kívánva megtörni a tabu varázslatot, szembenézve a múlttal. Egyik délután besétáltam a városba, tuti nőnek öltözve, sugározva az egót és a magabiztosságot. Megkoronázva az eseményt, vettem fagylaltot és a szálloda felé vonulva azt eszegettem. Mosolyogtam és nagyon sokan kendőzetlen jókedvvel viszonozták kedves kisugárzásomat. A recepció előtt elhaladva belenéztem a tükörbe, dobtam egy mosolyt, ami azonmód földig zuhant, magával rántva az államat is. Ekkor láttam meg, hogy nagyjából fél gombóc sztracsatella végigfolyt gyönyörű zöld kabátom elején, minek következtében úgy néztem ki, mint akit hason fosott egy dankasirály raj. Kiderült, hogy Füred lakossága min derült….
Változásaim előszelével suhant be szokásaim közé a futás. Régen nem látott cimboráim és cimbornőim most felhördülnek, mert bár mindig mozogtam valamit, de ars poeticám, különösen a láncdohányosként eltöltött éveim alatt, Churchill ideológiája, a NO SPORT volt. Már tavaly beépült a mindennapjaimba a kocogás, bár akkor még inkább társasági eseményként, de mára függő lettem. Heti 4 alkalommal, hajnalban lefutok a tóparton a mólóig. Útközben menetrendszerűen találkozom a pulis öregúrral, akivel mindig van egy két jó szavunk egymáshoz, szó szerint futólag. Ott van még a sétálós hölgy, aki intenzíven gyalogol menő futócuccban és amennyire meg tudom állapítani, napról napra gyorsabban kapkodja a lábait. A mólón várnak a pecások. Udvarias biccentés, majd kendőzetlen áhítattal szívom magamba a látványt, miközben próbálok úgy csinálni, mintha laza lennék, pedig testem defibrillátorért kiált. Ugráló halakat lesek, akikkel rendre megbeszélem, hogy délutánonként, amikor barátnőmmel lemegyünk úszni, napelemet és kettes csakrát tölteni - így nem tűnik úgy, mintha csak henyélnénk - legyenek szívesek nem bekapni a lábujjunkat, mert ettől határozottan rettegünk, minek következtében csapkodva, kötelékben vagyunk kénytelenek, kisebb feltűnést keltve úszni, amit szintén idén nyáron teszek először életvitel szerűen, mert eddig inkább taszított, mintsem vonzott a tó. 
Szitakötők cikáznak a fejem mellett, násztáncukat járva. Ez eszembe juttatja, hogy mily rég voltam már én násztáncát lejtő szitakötő és ez a tény a gyárilag is osztrigahéjba rejtett, kissé sérült lelkem burkát még be is pillanatragasztózta, így mielőtt az ott ébredő irigység által diktálva csúnya népirtást rendeznék közöttük, visszadöcögök autómhoz. 
Kész a fűnyírás. Kedvenc segítőm által nemrég diagnosztizált életciklus váltásom néhány csapásvonalát átgondolva pakolom el hikomat fűnyírómat. Megpaskolom és elhatározom, hogy azonnal nekiállok osztrigahéjam saját kezű felfeszegetésének, mert úgy tűnik sehol egy gyöngyhalász, akinek ehhez, a belátom nem könnyű feladathoz elég türelme, kitartása és indíttatása lenne. 
Éppen befelé indulok, amikor is észreveszem életem jelenlegi legnagyobb, örök és miután összebarátkoztam most a kaporral és pár hónapja már a spenóttal is, egyetlen ellenségét, a sóskát rám kacsingatni a szomszéd kertből. Esküszöm, kacéran ringatja leveleit a szél, mintegy felkínálva magát számomra, cédamód azt üzenve, „Egyél meg!”. „Felejtsd el!”, tátogom neki, mégis csak sóska levelekkel társalgok, ami lássuk be fura. Magamban azonban megígérem, hogy ha ezt a forradalmat, ami legbelül bennem dúl és egészen csodálatos új dolgokat hoz az életembe, lezártam, hét év múlva a következőt vele fogom kezdeni!