Petőfivel ellentétben én ágyban, párnák közt képzelem az utolsó elszenderülést. Harcos énem, az árral gyakran makacsul szembeúszó tettrekészségem épp eléggé békés lesz már ahhoz, hogy ne csatában lehelje ki a lelkét.

Tegnap a potenciális helyszínt is megtaláltam, ahol majd korpuszomnak talán szívesen vásárolnék öröklakást. Körpanorámás, a kilátás fontos, ha egyéb kilátások nem lesznek már, tengere néző. Csendes, de mégsem szomorú hely, ami rendeltetéséből kiindulva talán furcsának nevezhető.

A helyi Sveti Juraj templomnál néztük meg a naplementét. Minden eddigi általam meglátogatott horvát kisvárosban van helyi Sveti Juraj templom. Ezúton kérek elnézést az összes szenttől, akik nevét nem tudtam megjegyezni és általában lejurajoztam őket és bízom benne, hogy fent nevezett vásárlási szándékom esetleges aktuálissá válásakor nem hívják össze emiatt a lakógyűlést, hogy meghiúsítsák. azt. 

A primosteni templomhoz sétáltunk fel a csúszósra koptatott köveken. Még nem értem fel egészen a domb tetejére, amikor felfedeztem egy kis utat, ahonnan gyönyörű panoráma kecsegtetett. Pár lépés után vettem észre, hogy a  háttér a helyi temető, ami a templom körül, annak lábához simul. A sírokkal szemben a nyílt tenger, ahol a horizonton éppen eltűnni készült a napkorong, tükröződő fényével aranyló hidat képezve a part és a végtelen között. Pont annyira volt nyálas és giccses maga az esemény, mit a megfogalmazás, tehát romantikus lelkemet természetemből adódóan megérintve teljesen lenyűgözött. Csináltam pár képet, de inkább agyamba égetni próbáltam a látványt. Szívesen írnám, hogy magasztos gondolatok kergetőztek agyamban az elmúlásról, az élet értelméről, test és lélek egységéről, de megmondom őszintén tök üres volt a fejem. Minden idegszálamat lekötötte a megfigyelés, az hogy erre mindig szeretnék emlékezni. 

A templomban éppen mise zajlott. Rengeteg ember ült körülötte a padokon, sírok közötti kerítéseken, a sírokon. Először le sem esett, mit csinálnak, mondom üres volt a fejem. Azt gondoltam, őket is a kíváncsiság hozta ide. Lassan fogtam fel, hogy a monoton beszéd, amit a lemenő nap szikrázó sugarainak csodálása közben hallottam is meg nem is (itt a filmemben újabb szirupos képsor úszik be, természeten szimfonikusok által kísérve) a bent miséző pap hangja volt, amit hogy senki ne maradjon ki az aznapi igéből, hangszórókkal kihangosítva a teljes templomkertben hallgathattak a kint rekedt hívők. Csendben üldögéltek, kezük imára kulcsolva és magától értetődően követték a mise liturgikus rendjét. 

Nem vagyok vallásos, klasszikus értelemben hívő sem, de a tapintható békés és nem feszült csendben én is megálltam egy pillanatra és befelé fordultam. A pap horvát recitálása és az aznapi példabeszédet felolvasó vékony lánykahang, a sírok között némán hallgató, esküszöm a szélben meg sem mozduló különös alakú fák, a hatalmas leanderek és az egekig nyúló agáve virágok, a nap komponálta színek hihetetlenül megnyugtattak. Szétnéztem és megállapítottam, hogy tulajdonképpen akár itt is lehetne a végállomás. Persze nem most, majd egyszer. Addig még meg kell találnom a kis kőházat valahol, valamelyik tenger partján, ahol képeslapszerű kilátás fogad minden reggel. Ahol a víz monoton zúgása mellett nem kell már mantráznom, hogy el tudjak aludni este. Ahol minden magától értetődik, mert leszek már annyira "bölcs és iszonyú tapasztalt", hogy el tudjam engedni azt, hogy mindenben keressem az értelmet, szándékot és mögöttes tartalmat. Ahol a szél elsimítja és nem korbácsolja a hullámokat.