Tortillát eszem egy autentikus horvát strandon. Tortillámat egy magyar lányka készítette egy autentikus lángosos büfében. Multikulti. A tortillám teteje roskadásig pakolva autentikusan hozzá nem illő sült hagymával, amiért a lányra mától tündérként tekintek hálás, kék kutyaszemekkel, hiába néz rám a helyzetet nem értve erősen pikírten. Nem tudja, hogy fél kívánságomat teljesítette, ugyanis napok óta  hagymás rostélyost szeretnék enni. Hasnehézzé válva, félálmomban, szalmakalapom rejteke alatt kajakómától kiütve hallottam, hogy kellemes dalmát népzene szűrődött a part felé valahonnan. A dallam összemosódott a kabócák reményvesztett fűrészelés szerű, recsegő hegedülésével és a mellettem homokozó vödrein doboló kislány próbálkozásaival. Mielőtt összeállt volna az alkalmi zenebona egységgé, megszunnyadtam és számos saját, olykor vérverejtékes szárnypróbálgatásomon nosztalgiáztam.

Mindenféle helyzet annyiszor lökdösött a zene irányába, csak valahogy mindig túl nagyot taszított rajtam, így hol elbuktam vagy jobb esetben elsodródtam másfelé. Már egyéves korom körül elkezdte zenei szocializálásomat Rózsika néni, aki bölcsőde helyett vigyázott rám. Szerencsére én nem emlékszem rá, de a legendárium szerint reggeltől estig Dankó rádió üzemmódban működött, amit tekintve, hogy olykor a bilihez kötött, amit az ágy lábához rögzített, ha zavarta izgágaságom, kénytelen voltam végtelenítve hallgatni. Emiatt hamarabb tudtam prózai részekkel együtt a Csárdáskirálynőt és az összes operettet, no meg a teljes magyar nóta kincset, mint a boci boci tarkát. Sőt mi több, szöveg biztosan a fejemben van a mai napig.

Zenei szofisztikáltságom az általános iskola alsó tagozatában kezdett kikristályosodni. Elsőben, mire észbe kaptam, a kiskunfélegyházi zeneiskola szolfézs csoportjában okosodtam heti két alkalommal. Szerettem, kivéve azokon a heteken, amikor délután volt tanítás, mert ilyenkor éppen a zeneiskolás napokon a többiek moziba mehettek délelőtt, ahol a matiné programján a Nu págágyí! és a Ja hacsú znaty! című szovjet rajz-és ismeretterjesztő filmeket vetítették. Ezekről így mindig lemaradtam. A következő nagy trauma akkor ért, amikor hangszert kellett választani. Furulya, szólt a családi döntés. Ehhez képest tanáraim egy emberként úgy döntöttek, hogy jó hallásom miatt hegedülnöm kell. Szüleim beleegyeztek, én pedig 8 éves voltam, tehát senkit sem érdekelt, azon érvem, hogy milyen ciki hegedűtokkal járni kelni az utcán abban a korban, amikor a "Le a cipővel" című ifjúsági filmet nézte a fél ország, amiben a béna hegedülő gyereket Csepcsányinak hívták. Mondanom sem kell, hogy a Turcsányival pillanatok alatt megvolt az áthallás és pikk-pakk én lettem a béna hegedülő gyerek, egyébként tényleg. Eleinte lelkesen, aztán utálkozva jártam órákra. Az otthoni gyakorlás sem volt zökkenőmentes. Nyíltan szenvedett a család és még Oszi, a hűséges tacskó is az udvaron játszott, ha bent rázendítettem. Megváltást csak az hozott számunkra, hogy igaz egyéb okokból, de másik városba költöztünk. Bár Lantos tanár úrnak megígértem, hogy folytatni fogom a hegedülést, hiszen közbenjárásának köszönhetően várt leendő mesterem, de valójában a mai napig nem tudom, hogy hol van Cegléden a zeneiskola.

Felsőben hangszer mentesen teltek a napjaim, családom legnagyobb megkönnyebbülésére, hiszen énekkari tagságom nem járt az otthoni nyugalom jelentős megzavarásával. Lelkes szólistaként imádtam a kórusversenyeket, szerettem már akkor is szerepelni, mit tagadjam. Értelmet ez irányú tevékenységem akkor nyert, amikor évekkel később egy ladánybenei tanyán, wellness disznóvágás közben, egy a Száztagú cigányzenekarban hegedülő, illetve egy másik ott cimbalmozó zenész kíséretében felelevenítettük a Rózsika nénitől tanultakat, majd hogy hogy nem elénekeltük, ekkor már olyan állapotban, hogy láttuk is a hangokat, a szovjet himnuszt. Énekkari munkásságomnak köszönhetően kiváló kiejtéssel tolom oroszul még ma is, de olyan csak ott fordult velem elő, hogy ezen opusz óbégatása után egy bácsi, kiderült róla, hogy orosz származású és a tanyán dolgozik, zokogva boruljon a nyakamba és oroszul köszönje meg a színvonalas előadást. Patetikus hangulatba kerültem seperc alatt saját dicsfényemben fürödve. Már láttam magam a milánói Scala színpadán a vastapsban légiesen, művészi gőggel hajlongva, amikor valaki közölte, hogy kész a hurka, így visszazuhanva a bor-és pálinkagőzös tanyasi vidám valóságba, a kezem gyorsan belelógott, ha nem is bilibe, de a fűszeres abálólébe, ahonnan továbbra is zenei kísérettel, de lényegesen emelkedettebb hangulatban kapkodtam ki ritmusra az aznapi töltött produktumot.

 Középiskolás koromban iszonyú sokat énekeltem, lépten-nyomon, így amikor választani kellett érettségi tárgyat a kötelezők mellé, egyértelmű volt, hogy az ének lesz az. Braun Róza tanárnő óráiért és személyiségéért oda voltam és még azt is megtettem a kedvéért, hogy elmentem magánének órákra Békésre. Beprotezsált a zeneiskolába, mert szerinte képeznem kell a hangomat. Erről én egyáltalán nem voltam meggyőződve, különösen, hogy a klasszikus énekkel még a futásra is rá lehetett bírni, amire egyébként abban az időben nagyon mással nem, de mondom, rajongtam a tanárnőt. Első órán beleordítottam a tanárom arcába valami népdalt, amúgy betyárosan. Kibüszkülve vártam a disznótoroson történthez hasonló ovációt, de csendesen csak annyit mondott, hogy nagyon szar, és hogy sok dolgunk lesz. Ezen kijelentésével megalapozta a további jó hangulatú együttműködésünket. Nem csaptam rá rögtön az ajtót, mert azt nevelték belém, hogy amit elkezdünk, végig is kell csinálni, de a mindenséghez azért rimánkodtam, hogy történjen valami, ami véget vet énekesi karrieremnek. Fél évig gyakoroltam a Mormotás fiú dalát, skálázva közben, folyamatosan elunva és gyakran elátkozva az életem. Az égiek aztán megszántak és közéleti pályára sodorták a tanáromat, akihez "annyira ragaszkodtam", hogy feleségénél, aki okításomat átvette, már nem jelentem meg az első órán sem....

Aztán ebben az időben meglepő módon új értelmet nyert életemben a gyűlölt hangszer, a hegedű. Elkezdtem néptáncolni, ami egy csodás világot nyitott meg előttem, számtalan baráttal, utazással, élménnyel, melyekről komoly szelektálás és hathatós cenzúrázás után egyszer lehet, hogy mesélek. A minket gyakran kísérő zenekar hirdetett népzenei tanfolyamot. Isteni jelnek vettem és naná, hogy jelentkeztem, bátran hegedűre. Gondoltam, állat nagy egómmal, olyan előképzettséggel rendelkezem, hogy egyből diplomát kapok, ehhez képest azt sem tudtam, hogyan kell megfogni a hangszert és az első alkalmakkor kicsikart hangok is inkább emlékeztettek a kabócák fűrészelésére, mint muzsikára. Előröl kezdtem hát, túl messzire azonban nem jutottam, de élveztem minden percét. Stoppal jártam át az órákra Mezőberényből Békéscsabára, ahová akkor már büszkén cipeltem saját tulajdonú és nem bérelt hangszeremet. Lelkesen gyakoroltam a "műteremben", ami tele volt egérrel, büdös is volt kicsit és a kollégiumi alagsorban, de legalább nem zavartam senkit. Az órák helyszínén működő büfében pedig árultak Szürkebarátot, aminek köszönhetően az ujjaim nem mozogtak gyorsabban a hangszer nyakán, de a hangulat mindenképpen oldottabb volt az egyébként sem feszes órákon és valamelyest tompítva az érzékelést, talán elviselhetőbbé tette nyekergésemet. Idővel az is világossá vált számomra népzenei tanulmányaimnak köszönhetően és ez így is maradt, hogy borból, sajtból és pasiból a korosabbat, érettet szeretem. De csitt, "a többi néma csend!" 

Nem jutottam tovább zenei alulműveltségem rögös állomásainak sült hagymás felidézésében, mert ekkor a helyi szálloda animátorai vízi aerobikra hívták a punnyadó népet, amely invitálás felébresztett. A dalmát népzenét is elfújta a szél, legnagyobb bánatomra, bár annak kifejezetten örültem, hogy alkalmi zenekarom dobosa, a kislány befejezte a vödrök püfölését. Úgy tűnt a kalap is a helyén maradt, így nem látszott, hogy nyitott szájjal aludtam és csordogált a nyálam. Valószínűleg nem is horkoltam, mert ahogy óvatosan körbenéztem senki sem mutogatott rám ujjal. Eldöntöttem, hogy este bemegyek a főtérre a kis színpadhoz. Fél tíz körül minden nap van valamilyen koncert. Csuriban tartom az ujjaim, hogy ma valami helyi népi banda zenéljen. Hátha lesz körtánc is, ahol nosztalgikus és élvezeti okokból legalább táncolhatnék egy jót. A kérdés csak az, hogy nem sok-e egy napra két kívánság?

(Nem volt dalmát buli, tehát egy nap-egy kívánság. Viszont ma hazafelé poroszkálva a strandról, belefutottunk egy kisebb német-horvát nászmenetbe. Büszkén lobogtatták a két zászlót az ifjú pár körül, innen a fontos bulvár információ. Jó hangulatban vonultak végig az utcán, természetesen pattogós zenei kísérettel, így legalább ma jutott egy kicsi a jóból!)