A vízben lebegést igyekeztem ma tökéletesre fejleszteni. Eme elszántságom abból adódott, hogy a fűtést erősen feltekerve elviselhetetlenné vált a parton a hőség. 

Kiváló helyet választottunk a hassüttetéshez, bár itt nem nagyon lehet hibázni. A háttér ismét a félsziget a nyílt tengerrel, ami nem létező kék színűre fest mindent. A délig tartó dobhártyakínzás után a városvezetés elszégyellhette magát, mert szerintem kárpótlásul ők vezényelték ki a horizontra azt a számtalan hófehér jachtot és vitorlást ringatózni, amik jelenlétükkel már-már pofátlanul tökéletessé tették a panorámát. A hetvenes évek tájkép tapétái jutottak eszembe, amiből egy dzsungeles a nagymamámék nappaliját is díszítette természetesen. Konstatáltam, hogy ezt a tapétát, hosszasan tudnám még nézegetni, na nem a nappaliban, hanem a teraszomon kávézgatva bármely napszakban. Igen, a kis kőház....

Úgy döntöttem tehát, hogy szervesen beépülök. Két kisebb megszakítással majdnem 5 órán át ernyedtem, aminek áldásos hatását akkor éreztem, amikor este az eddig relatív stabil ágyam is produkálta alattam a ringatózó érzetet.

A vízben lebegő kezeimet figyeltem. Megváltoztak, velem együtt. Óvatosan forgolódva fotelemen szemléztem a testemet. Éveimből, életemből adódó állagromlásom szemmel látható. Azon vettem észre magam, hogy kárfelmérést tartok és szórakozottan listázom a képletes veszteséget, amit egy ideig valóban így is éltem meg. Nem vagyok tökéletes, bár sosem voltam az, így ez a megállapítás túlzottan nem hozott ki a sodromból. A fenekemen található striák például azt a 3 hetet jelzik, amikor hét éve az őket kitöltő, egykoron gömbölyű csípőt formázó több mint tíz kilónyi zsírt, húst és izmot látványosan megette a bánat. Ha rájuk nézek büszke vagyok és nem szomorú, mert tudom honnan álltam fel mire eljutottam odáig, hogy ma már hálás vagyok életem ezen fordulatáért.

A hasam és hátam szeplői nyári kalandokat idéznek, hiszen azok alkalmával keletkezett mind, egyet kivéve, az családi örökség. Sokan vannak, szerintem a fél tejútrendszer megtalálható a hátamon némi túlzással. Itt összekacsintunk, mert csak én tudom és még néhány szerencsés kiválasztott, no meg a szeplők, hogy milyen kiváló játék variációk számtalan formájában csókvonallal összekötni őket.

A szemeim körül szarkalábak tanyáznak, nevetőránc barátaim, akiket szintén imádok, mert ember barátaimmal igen sok munkánkba került rekeszizom fájdító röhögésekkel megrajzolni őket. A két szemem közötti hol halványabb hol mélyebb ráncokat fejtörések mélyítették, de ezek vittek előre, így rájuk sem tudok haragudni.

Minden egyes általam feltárt anomáliát megszerettem magamon, de pont nem érdekel a kemény munka és tudatosság ami kellett hozzá, amikor itt lebegek a világ egyik legszebb helyén és tökéletlen testem becézgetve vigyorgok, miközben egy bugyuta kis dalt énekelgetek egyre hangosabban. "Imádok élni, imádok élni, imádok bátor szívvel semmitől se félni, la-lalla-la....."