Ma kávézni mentem a barátnőimmel. Lányom edzőtáborban egy hétig és kövezzen, esetleg átkozzon is meg az emberiség nagymagyaranyákból álló megfelelő hányada, én ennek igazán örülök, sőt ki is merem mondani! Őszinte kuka rajongással imádom gyermekem, de néha igazán jót tesz mindkettőnknek a különlét. Empatikus fajta vagyok, így beleképzelve magam az ő helyzetébe és mellé téve némi önkritikát, már ami a testi-lelki-szellemi hiperaktivitásomat és egyébként is markáns lényem illeti, minden bizonnyal most ő sem szomorú.  

Egy mondás szerint az isten barátainkkal kér tőlünk elnézést a családunk miatt. Én a szerencse lánya vagyok, mert mindkettőből minőséget sorsoltak számomra odafent. Mai koffeinbeviteli társaim részben régi, részben új jutalmak az életemben. Kedvenc szeleburdim, akivel tanár-diák, illetve vendég-szépségipar szolgáltatói viszonyunk barátsággá alakult, láthatón most is szorong, amikor a háza előtt bepattan mellém és elindulunk, hogy találkozzunk harmadik társunkkal, akit lányomnak, pontosabban a megfelelő iskolaválasztásnak köszönhetek. Osztály-és sporttársak voltak csimotáink. Szülőtársból kalandcimborák lettünk, végig szurkolva, nevetve a fél ország sportcsarnokait, autópályáit, alsóbb-és felsőbbrendű útvonalait.

Természetesen megnyugtatom az anyósülésen szorongót, hogy igaz tempósan, de jól vezetek, előre menetben és ismét megígérem, hogy tolatni nem fogok. Közben úgy teszek, mintha nem látnám, hogy összeérintett középső és hüvelykujjaival az égiekhez imádkozik. A tolatással kapcsolatos ígéretemnek kisautóm is megörül, hiszen percekkel azelőtt tett hátsó felével nem kívánt látogatást a ház előtt álldogáló tiszafában, így hallhatóan magabiztosabban repeszt a harmincas övezetben a lakóházak között. Hét éve elválaszthatatlan társam és mint minden más nagyobb műszaki berendezés, családtaggá vált és ennek megfelelő szerető bánásmódban részesül. Szerényen Laborfalvi Rózáról kapta nevét, amire a rendszámában található LBR betűkombináció mondhatni eleve predesztinálta. Tudom, hogy lehetett volna simán labor vagy libero is, de gondolom nem kell hosszasan magyaráznom a stílusos névválasztást.

Nevéhez méltóan úrinőként tűrte az elmúlt évek kelekótyaságainak következtében keletkezett folytonossági hibákat, gyűrődéseket, karcolásokat, amelyek kiküszöbölésére kiváló szerelőgárdát halmoztam fel magam köré. Opel sosem kop el, tartja a mondás, amit tapasztalati úton többször is teszteltem. Legutóbbi szerencsétlenség sorozatunk egyáltalán nem az én hibámból történt. A mögöttem a dugóban, vezetés közben sms-t írogató 18 éves lányka érettségire kapott Audija nagyot szólt, amikor sofőrje nem vette észre, hogy megállt a sors és Rózám farába harapott. Meglepődtünk mindketten, ő nagyon sírt is, így miközben feltartottuk a szezon közepén túlcsordult Velence teljes forgalmát, rendőrre várva, akit telefonon nyomatékkal felszólítottam, hogy hozzon magával kárbejelentő lapot is, mert úgy hamarabb végzünk, csendben vigasztalgattam. Ekkor került műszaki alakulatomba egy karosszérialakatos, aki nem decensen röhögött, amikor a lökhárító cseréje és az autó teljes újra polírozása után három nappal újra felhívtam.

Történt ugyan is, hogy az iskolánkban zajló papírgyűjtésre az otthon összegubizott több tonna papírt én is bedobtam a közösbe. A gyerekek nyílt rabszolgamunkaként éppen a csomagtartómat pakolták ki, amikor egyszer döccent az autó. Büszkén magyaráztam a jövő nemzedéknek, hogy mennyi papírt hoztam, lám hogy megkönnyebbült Róza a megszűnő tehertől. Ekkor egyikük kinézett, szánakozóan rám pillantott és azt mondta, "Nem tanárnő, magába beletolattak!"  Egy cseppet sem finomkodó, közösülésre felszólító szitokszó hagyta el a számat, majd még néhány másik, miközben megközelítettem a Rózám fitos orrában landoló utánfutót. Aggódó nagypapa tördelte a kezét, miközben arra kért ne sírjak. Ekkor vettem észre, hogy most én bömbikézek tehetetlenségemben. Miután kisültek az idegpályák, megsimogattam a kocsiban láthatóan ijedten ülő kis tanítványomat. Megnyugtattam, hogy arcomon az öröm könnyeit látja, mert boldog vagyok, hogy újra felkereshetem a szerelő bácsit, akinél már rég nem jártam és igen szerencsés vagyok, hogy újra találkozhatunk. Biztosítottam továbbá arról, hogy a nagypapát is, de őt különösen szeretem és senkire sem haragszom. Azon is csak pöttyet sértődtem meg, hogy szerelőm röhögését elfojtani próbálva fura hangokat adott ki magából, amikor vázoltam a helyzetet. 

Visszavittem hát Rózát plasztikáztatni. Ügyes mesterem ambulánsan meg is oldotta a problémát. Munka közben megkérdezte, hogyan keletkeztek bizonyos horzsolások, amiket ő gyönyörűen eltüntetett legutóbb, elég fura helyen az autómon. Mesélni kezdtem. A jobb oldalon található vízszintes irányú horzsolásokról a kézilabda tehet. Este történt, amikor egy hosszú nap után valahonnan a világ végéről éppen hazaértünk. Leparkoltam, kiraktam az általam transzportált gyerekkupacot, amikor tolatnom kellett. Igaz észrevehettem volna, hogy amikor bekanyarodtam elmentem egy ember magasságú sóderhalom mellett, de nem vettem észre, így lendületesen beletolattam. Rózám pedig megfeneklett. Sebaj, női agyvelőmmel átláttam a problémát. Mosolyogva jeleztem a rettenetes hangra fejüket felkapó szülőtársaknak, hogy minden oké és mivel hátra nem sikerült, lassan elindultam előre. Kisautóm nyekkent párat, de nem merve tovább ellenkezni, érezve a bennem felgyülemlő energiák minőségét, elindult. Csorba büszkeséggel, de emelt fővel távoztunk. Otthon sebeit simogatva kértem elnézést figyelmetlenségemért.

Az autó alján lévő kisebb horpadás szintén sportbaleset következménye. Hétvégi forduló után jöttünk meg ismét, autóm gyerekkel csurig. Egy bejáróra szerettem volna betolatni, amikor iszonyú hang jött ki szegény kocsiból, majd meg sem moccant többet. Kiszálltam megnézni, mi történt. Kicsit elvétve, mondom icipicit, a kanyar ívét sikerült rátolatnom fent említett bejáró padkájára, melyen ismét megfeneklettünk, de most nem tesséklássék módon, hanem tényleg. Bal hátsó kerekem az árok felett lebegett. Mindenkit kiszállítottam, kedves stewardesseket megszégyenítő bájjal elbúcsúztam tőlük, majd agyamban beindult a válságértekezlet. Felfedeztem ekkor a közeli iskola előtt, szerencsémre éppen vasárnap este térkövező munkás embereket. Lényem szőke énjét elővarázsolva, megígérve magamnak, hogy otthon szemen köphetem tenmagam a tükörben, elindultam feléjük. Eszembe jutott egy tv reklám, ahol a bajba jutott fehér népen néhány izmos, jóképű, illatos, tetovált, egyszóval zsánerem pasi segített. Egyre jobban mosolyogtam, átélve a karaktert és bízva abban, hogy a szorgoskodó népek hasonló kaliberűek, mint a plakát palik. Nem volt ott se illat, se jókép, se tetkó, de sörhas, kőműves dekoltázs, jó mély, nem is egy. Konstatálva, hogy ebből sem lesz szerelmes regény, a hajammal babrálva vázoltam a helyzetet, miszerint fennakadtam és a kocsit meg kellene emelni és és és..... Közben megdicsértem őket szorgalmukért és méltattam látható férfias erejüket, amivel seperc alatt orvosolhatják az én banális kis problémámat. Szerintem sokkot kaptak, mert még röhögni is elfelejtettek, csak zombiként követtek és valóban, mint a reklámban, megemelték Rózát, az egyik még a szoknyája alá is benézett és azt mondta nincs nagyobb baj. Zavartan mosolyogva köszöntem el tőlük, majd hazáig sírva röhögtem elképzelve kívülről a jelenetet. 

Rózára azóta nagyon vigyázok. Csak az antennáját tolattam le tavaly nyáron, de bárki összekeverte volna a kapu és a garázsnyitó távirányítóit, ha egyidejűleg tartja azokat a kezében. Így véletlenül magamra csuktam a garázsajtót, ami szép szabályos metszéssel tőből eltávolította az antennát a tetőről. Minek is az oda!

Most terápiás céllal kiírtam magamból tolatási frusztrációmat, igaz ezek csak a Rózával megtörtént események voltak. Következő lépés a gyakorlás, mert nem lehet, hogy ilyen blokkokkal élem az életem. Keresem tehát türelmes, jól tolató, bátor vagy egyenesen vakmerő mesterem, aki beül velem kisautómba és angyali kedvességgel tűrve, hogy zavaromban dől belőlem a szó és a parttalan hülyeség, megtanít végre rendesen tolatni. A siker nem, de a szórakozás garantált!