Teljes összeomlás tapasztalható háztartásom fiókos szekrényeinek személyes sorsában, mondhatni sublótapokalipszis van kialakulóban.

Többszörösen összetett problémával állok szemben. A nappaliban található fenyő kisbútornak kilazultak a fogói, vagy húzói, vagy micsodái, szóval a gombok, amiknek köszönhetően hozzájutok egyébként tök lényegtelen tartalmukhoz. Nem, kedves látatlanban is hozzáértő nagyra becsült férfiemberek, nem simán csak visszatekerni kell. Női agyvelőmmel én is azt gondoltam, csak ennyi a gond, de nem, hangsúlyozom, kilazult, bő lett, nagy lett, tág lett, lötyög!  A fiókok zavartalan ki-és besiklását elősegítő, két oldalt található sínekből apró pici helyes kis golyócskák potyognak. Eleinte megörültem, hogy végre bizonyítékom van otthonom házi manóinak létezésére, amiről igen mélyen meg vagyok győződve, mert bizonyos rejtélyes itthoni eseményekre nem akarok egyéb magyarázatot találni, tehát maradnak a labdázó manók. Viszont egy sufnituning oldalon felhomályosítottak, hogy a potyogó sok kis golyóbis a fiók lelke, így az enyéim a sajátjukat már többszörösen kilehelték. A helyzetet súlyosbítandó a sublótból ma reggel csavarok is távoztak, amely jelenség már felütötte fejét az előtérben található igen dekoratív kisbútoromnál, de ezek szerint fertőző. Fent említett komódom 15 fiókjából immáron négy az elpotyogtatott és javarészt véletlenül felporszívózott s így az enyészetre bízott csavarok miatt lóg, egy pedig hasonló okokból beragadt, pedig abban izgalmas dolgok vannak, tehát olykor kinyitnám. A kripli csapathoz csatlakozott a szélfogóban található hercig kis cipősszekrény, mely szintén csavarjait veszítette, majd közvetlen ezután lehullottak az ajtajai. Végül is ősz van...

Úgy döntöttem, hogy magam kezelem a problémát és elsimítom az ügyet. Összegyűjtöttem mindhárom sublótom  potyogó alkatrészeiből egyet-egyet, hozzá csaptam az alattam a napokban méltatlanul összerogyott napozóágy szintén elgörbült gigantikus csavarját, lefotóztam a hadirokkant osztagom minden egyes tagjának megroggyant fertáját, arra az esetre, ha nem tudnám érthetően elmondani, mit is akarok, majd szerintem alaposan felkészülten elindultam a hozzám legközelebb eső csavar szakboltba, ahol minden egyéb huncutságot is lehet kapni, ami a ház körül fontos, és ahol már jól ismernek.

Tavaly nyáron, kihasználva a rám szakadt majd kétheti magányt, úgy döntöttem, hogy kifestem az emeletet. Három tapétázott szoba kipakolása, bútorok tologatása, szobaközi logisztikázása, tapétaügyi kicsomagolása, csiszolása, glettelése, alapozása és festése épp elég ürügyet szolgáltatott fent nevezett üzlet felkeresésére, naponta akár többször is. Meggyőződésem, hogy én tartottam el az összes alkalmazottat, mert fent említett munkafolyamatokhoz kizárólag a tapéta leáztatásához szükséges vízzel és vödörrel és marha nagy elszántsággal rendelkeztem. Pár nap elteltével, ha megláttak már széles mosollyal, jó volt aki szánakozóval, fogadtak, míg a pénztáros néni szemeiben egyértelműen dollár jeleket láttam felvillanni, miközben tenyerét dörzsölte, éppen úgy, mint Dagobert bácsi a Kacsamesékben. A háztartási "plázában" megejtett shoppingolásaimnak köszönhetően büszke tulajdonosa vagyok a mai napig némely maradék glettanyagnak, van spaklim (több is, mert folyton elkevertem őket, így azt kvázi naponta vettem újat), festő hengerem, ecsetem, kis nőies akkus csavarhúzóm és koaxkábel rögzítő bilincsem többféle méretben, ja és új kalapácsom is, bár igazán hálás lettem volna az eladó ifjúnak, ha már a bilincsek megvásárlásakor közli, hogy a rögzítést nem tudom a szokásos módon húsklopfolóval, illetve a saját tulajdonomat képező kombinált fogóval kalapálva megoldani. Amikor pár órán belül feldúltan visszamentem és pajkosan megdorgáltam ezért, kissé megsértődött, majd megpukkadva közölte, hogy "Gondoltam, legalább az van otthon." Tartásom egyből feszes lett, miután úgy éreztem, hogy nem érdemeltem meg ezt a nemtörődöm hangnemet, elmélyült eladó-vevő viszonyunkra való tekintettel, így egyébként is égbe tekintő turcsi orromat még feljebb tolva hetykén dacból vettem rögtön kettőt.

Az üzlethez közelítvén magamban, na jó félhangosan, gyakoroltam, mit is fogok mondani, hogy ne tűnjek olyan megátalkodottan hülyének, mint egy éve, amikor mondjuk egy törzsvásárlói kártyát igazán hozzám vághattak volna, jut eszembe! Mindegy. Szerencsére a külsőm eléggé megváltozott és nem is vagyok visszajáró barkácsbolond azóta sem, így biztos voltam benne, hogy inkognitóban intézkedhetek. Így is volt, mert a pénztárban ülő hölgy szemei dollárjel és érzelem mentesek maradtak, amikor visszaköszönt és az üzletben tapasztalható kedves, vásárló csalogató nihil sem pezsdült fel, amikor az eladók észlelték, hogy ott vagyok és nem kérdezték meg, hogy ugyan miért. A pultnál kipakoltam a corpus delicti-t és a fotók segítségével az események alapos kifejtésébe kezdtem. Egy ponton a fiatalember feje céklavörös lett, néhány apróságot levert a földre, lajhárból egy szempillantás alatt rettenetes sebességre kapcsolva kiszolgált, majd zavartan babrálva elköszönt. Fizettem és hazaúton azon gondolkodtam, mi lelte szegény párát. Bulvár memóriámnak köszönhetően kiválóan fel tudtam idézni, amit neki mondtam, majd hirtelen, valahol a körforgalomnál, bár ez lényegtelen információ, rájöttem, hogy a történések végén számat meggondolatlanul elhagyó, frappánsnak szánt összefoglaló, a tényállást szerintem igen szemléletesen megfogó tőmondat, a "Kitágultak a lyukaim." mégsem igazán volt szerencsés.