Abban a pillanatban éreztem, hogy valami nem gömbölyű. A jobb lábamat tartó kényelmes szorítás engedett és 38-as, szépre lakkozott, dögös vörös körmű lábfejem elszabadulva riadtan kandikált ki az őt elhagyó cipőmből. "Hogy az a labozári tetűrágó" sziszegtem magam elé, illetve fölé, mert teátrálisan a fejemhez is kaptam, aminek köszönhetően egy utcatáblán kiszúrtam, hogy a VII. kerületi István utca tök rossz szakaszán állok, már megint nem tudom hol vagyok. "Cseszd meg!" folytattam a szitokfüzért, amikor beugrott, hogy a számtalan pántból álló, velem jó néhány éjszakát áttáncolt magassarkú topánkám pántjait vesztett öngyilka tuti valamely égi védelmezőm üzenete volt, éppen egy útjelző alatt, hogy ne tévedjek el jobban a bizalomgerjesztőnek jó szándékkal sem nevezhető környéken. Kivételesen sokkal jobban örültem volna, ha lepottyant egy pökhendi városi galamb, vagy mondjuk az előttem kutyáit sétáltató néni nem olyan patyolat, mint amilyen és nem szedi össze kutyái kupacait, amibe belelépve ugyanúgy vettem volna a lapot és még szerencsém is lenne. 

Kénytelen voltam újra telefonos segítséget igénybe venni, ahogy tettem azt uszkve fél órája a Keleti aluljárójában, ahol totál elvesztem, tekintve hogy a felújítás idején jártam itt utoljára, amikor a tereptárgyak, amik alapján tájékozódni szoktam, mint egy rutinos fürkészdarázs, egészen máshogy néztek ki. Amikor tizedszer fordultam körbe egy helyben, mint egy a vackán helyét kereső, farkát kergető kutya, mindezt tanácstalan képpel, velem csupán kis mennyiségben született, de tudatosan védelmi céllal felturbózott hetyke büszkeségem és keménységem a bánatba elhajítva hívtam fel barátnőmet, akihez éppen igyekeztem, és akit az elmúlt években gyalogosan és autóval is minden egyes alakalommal hiba nélkül megtaláltam. Szerencsére csak kicsit röhögött, hiszen ismer és jószándékának köszönhetően gyorsan a felszínen találtam magam, ahonnan már magabiztosan kapkodtam csülkeimet, hogy végre találkozzunk. Az utca közepén éppen egymásnak eső, a csatát még csak szóban cirkadalmasan megalapozó társaságok mellett láthatatlan üzemmódba és hihetetlen sebességbe kapcsolva magam, a szemem sarkából még észleltem és jót mosolyogtam a két kínai cipő-és táskaüzlet feletti "outlet" feliraton és eldöntöttem, hogy mától én is így hívom. 

A hadszínteret biztos távolságnyira elhagyva és visszalassulva rám tört a nosztalgia. Valamikor az ezernyolcszázas évek hajnalán, egy az akkor még a Bethlen téren található főiskolán sikertelen vizsgát tett fontosságommal igen fiatalon és tudatlanul, de annál mélyebben együtt érezve, a néhai Öreg motoros névre hallgató szolgáltató ipari egységben felelőtlenül keverve elfogyasztott ártó italok mellett szomorkodva, idővel nem csak a lelkem és az alkohol gőzt, de az akkor még kuriózumnak számító, éppen abban az évben megnyitott, egyetlen magyarországi Mekdoneldszben vételezett sültkrumplit is kileheltem, amit -erre tisztán emlékszem- hatalmas pazarlásnak tartottam és iszonyúan sajnáltam és keservesen meg is sirattam. A történetben éppen itt tartottam, amikor a keletis eltévedéses afférom óta egyre szélesedő, itt már kendőzetlen vigyorral az arcomon rossz irányba fordultam a sarkon és egy óvatlan pillanatban kialakult a cipő világvége. Tekintve, hogy egy könyvbemutatóra készültünk, tudtam, hogy fél topánkám nélkül, hiába vagyok hibátlanul stílusos boka felett, nem mehetek tovább, tehát újra telefonáltam, köszönés helyett támadtam és közöltem, hogy : "Nem röhög, együttérez!", majd saját magamon röhögve taglalva a helyzetet visszafordultam és újra a háborús övezet felé vettem az irányt, ahol a menet közben rohanva felfedezett két keleti cipőbolt várta outlet kínálatára vágyó vevőit, vagyis engem. 

A konfliktus eddigre már túlhaladt a verbalitáson és látványos öklözésbe kezdtek a küzdősportban jártas harcos férfiak, asszonyaik buzdítása által fickósra motiválva. Én csak arra koncentráltam, hogy pusztán a bokapántok által tartott jobb cipellőm bírja még, illetve hogy a "lökd ki, tekerd meg" mozdulatsorra stabilan ráérezve el ne taknyoljak. Végigmértem magam, majd a szurkolói tábort erősítő megállapíthatatlan korú nőket és konstatáltam, hogy a levegőben össze-vissza csapkodó pántok és egzotikus, velük ellentétben alkohol és tudatmódosítók nélkül produkált higanymozgásom ellenére még mindig én vagyok a helyi szemétdomb császárnője, amely gondolattól már fennhangon nevettem, annyira hogy meg is kellett állnom. Aztán észbe kaptam, hogy ezt kötözködésnek is vehetik a tesztoszteron tengerben egymást csapkodó hímek és rájuk rém büszke asszonyaik, így még mindig egymagamban hangosan nevetve bemenekültem az első cipőboltba. Egy magyar eladó kislány próbált segíteni, de sajnos nem találtunk megfelelő topánt, így átmentem a másik "plázába", ahol maga a kínai tulaj fogadott a szuterénben berendezett párás, penész- és műanyag szagú üzletben. Két színes bőrű srácot szolgált ki, akik remélem nem maguknak vásároltak, mert kezükben bikiniket tartva kérdezgették, hogy "Hámács?".  Belevetve magam a kínálatba találtam egy bőrhatású, de tapintásra lábnyúzó műanyag lapos szandit, amiből volt méret. Próba közben megkérdeztem, hogy mennyibe kerül. "Moszt occó, eszelnocász"hangzott a válasz. Iszonyúan vigyorogva belebújtam a balba is, majd a minőségi bőrből készült, engem cserben hagyó, javíthatatlanra sérült, rossz életű, céda körömcipőmet az arcába nyomva megkérdeztem, hogy "Hová hajíthatom?" Szép vágású mandula szemeiben értetlenséget fedeztem fel. Itt már nem tudtam kizárni, hogy mennyire szürreál volt az elmúlt óra és zokogva röhögtem, így újra az orra elé tartva, a pántokat lebegtetve sírós hangon annyit bírtam magyarázatként kipréselni magamból, hogy: "Ecakadt, ecakadt!!" A fickó szerintem megijedt tőlem, amit nem is csodálok, a kukára bökött, pillanatok alatt visszaadott és én kimenekültem.

A bunyó kimeneteléről nem tudok beszámolni, mert újra stabillá vált járásommal, lábaimon minőszégi cipőckémmel, rohantam barátnőmhöz, akihez igen vidáman érkeztem meg. Számtalan egymáshoz köthető, mindig sírós röhögve felidézett kalandunk leltárába a mait is felvéve ittunk egy kávét majd egy kis habzóbort és útra keltünk. Egy családias hangulatú, izgalmas történettel kecsegtető könyvbemutató után hazavonatoztam. Itthon a könyvet hálótársamul fogadtam, mondjuk ehhez ki kellett engesztelnem egy már ott lévő katalógust, egy átdolgozásra váró tanmenetet, a telefontöltőmet, egy fülhallgatót és egy túró rudi papírt. Zuhanyzás közben kiderült, hogy occó lábbelim nem tör ugyan, de fog, így a meleg víz-szappan-kefe-szivacs kombóval is csak elhalványítanom sikerült a pántjai helyén éktelenkedő fekete csíkokat, amiért iszonyú hálás vagyok, mert így ma reggel már nyújtózkodás közben, a takaró alól huncutul kikandikáló lábaimat éppen csak megpillantva heveny röhögés buggyant ki belőlem és az eső ellenére fényesen indult a napom.