A kötött pulóvert újra elővettem a szekrény mélyéről. Ez volt a kedvence. Einstandoltam. Illata már csak az agyamban él, de ott olyan elevenen, hogy ha becsukom a szemem és belefúrom a fejem, tapinthatóvá válik a jelenléte. Kötött pulóver, férfias after shave és cigaretta illat, ez a nyerő kombó. Az arcomon még ott a szép keze melege. Ülök az ágya mellett, kezemben a keze, arcom abban pihen és beszélünk, hosszasan, sokat, mindenről. "Menj most haza kicsim, fáradt vagyok."-mondja. "Holnap jövök, szeretlek!" Így váltunk el. Aztán másnap reggel ő úgy döntött, miután az ágyát megigazíttatta, a takaróját elsimította, mesélték a többiek, hogy az ébredés után visszaaludva már nem kel fel. Elmegy. Szépen. Csendben. Méltósággal. Hirtelen. Stílusosan. Precízen megigazított, ráncmentesre simított ágyban fekve, nemet mondva a rá váró tökéletlen jövő ígéretére.

Apám szép ember volt. Komoly, ritkán szóló, de akkor nagyot mondó. Nem rendelkezett tekintélyt parancsoló "mázsa alatt nem férfi a férfi" alkattal, amiért nehezteltem is rá kicsike koromban, mert csatáimat kénytelen voltam önerőből megvívni, hiszen lovagi páncélzatban, jóllakottan is ötven kilós édesapámmal sosem tudtam kiskamasz testem és lelkem épségét fenyegető, nemes és nemtelen ellenfeleimet megfenyegetni. Egyébként sem volt harcias alkat, bár olaszos, lobbanékony, vaffanculo habitusom egyértelműen tőle származó hozadék, ahogyan az atomvillanás után gyorsan kisülő idegpályák és a mosolygós békülés is. Számtalan kalandunk volt, melyeket mindig áthatotta részemről a korlátaim és a határok feszegetése, részéről pedig a bajusza alatt cinkos mosollyal kísért apai tekintély megőrzésének álcázott szándéka, amely tekintély szórakoztató játékunk groteszk jelenetekkel tarkított közös 41 éve alatt, részemről soha egyetlen pillanatra sem kérdőjeleződött meg!

A fanyar, olykor morbid humor és helyzetkomikum mindig is  átszőtte  a család éltét és tette ezt a halálával is. Nem tudom hányan könyvelhetnek el a családi legendáriumban kis híján komédiába és lüktető röhögésbe torkolló temetést, de neki ez is összejött. A szélesebb ismerősi körnek rendezett otthoni hivatalos templomi búcsú után, ahol a szertartás végeztével az étterem előtt állva a szikrázóan felhőtlen kék égből esni kezdett az eső, másnap a szűk család a legközelebbi barátokkal költöztette őt öröklakásába, ahogy ők anyámmal nevezték. Apám hamvait egy a temetkezési vállalkozótól kapott, szerintünk tortadobozban beültettük az autóba és felutaztunk a Szent Rókus kápolnához a Blahára, ahonnan a templom melletti kórházból napra pontosan 12 évvel azelőtt hoztam haza újszülött lányomat. Saját farkába harapott a kígyó, avagy egy kör bezárult?

Korán érkeztünk, így a szobor lábánál üldögélve, papát a napra téve, hiszen utált fázni, vártunk a bebocsátásra. A család nem templomba járó, bár apám ifjú korában ministrált, így a paptól csak csendes misét kértünk, hiszen ekkor már túl  voltunk egy "hangoson" a ceglédi nagytemplomban, mise nélkül viszont nem volt költözés. Bent egy töpörödött öreg apáca rendezgette a virágokat. Mi leültünk a jobb oldalon, a bal pedig csendben megtelt a VIII. kerület szokásosan misére ide járó híveivel. "Nem semmi bárányok" állapítottuk meg csendben, mert a gyülekező emberek egytől egyig furcsák és kicsit olyanok voltak, mintha a kápolnához épült Rókus kórház pszichiátriai osztályán nyitva felejtett ajtón lógtak volna ki. Belefeledkezve fájdalmunkba próbáltunk elvonatkoztatni a látványtól, amit megkönnyített a pap érkezése. A mise elkezdődött, és hogy a pár perces késést behozza, illetve mert rohant még misézni máshová is, szédületes tempóban kezdte meg a lelkek gyógyítását. Én arra lettem figyelmes, hogy a bal oldali agyamentekhez hasonlóan én is furán hunyorogva, fejemet előre tolva, a sírást egy ideje abbahagyva a pap száját lesem, mint ahogyan a jobb oldali bizonyítottan épelméjű rokonaim és barátaink is, így próbálva a hadarásából egy-két vigasztaló lélekmorzsát felcsipegetni, de ez a feladat szerintem a Blahán edződött gettógalambok képességeit is meghaladta volna. Őrült koncentrálásomnak köszönhetően annyit sikerült csak megtudnom, hogy nem kell félni, mert écsapám nem por formájában fog feltámadni, hanem teste újra manifesztálódik. Őszintén szólva ennyire emlékszem, mert körülbelül ekkor kezdődött az összeomlás. 

A hadaró, érthetetlen szöveg a bal oldalt nem kötötte le, így unalmukban feszelegni kezdtek. Nagybátyám, későbbi kriptakaland társam, még nem heverte ki a kanadai repülőút miatti jetlag-et, tehát az első sorban csendesen alukált. Egyszer csak a pap bejelentette, hogy a Húsvéti időszak miatti kötelező litánia következik. Ebben a pillanatban anyám barátnője, aki a misét intézte, elsziszegett egy riadt "Ó, jaj"-t, majd varázsütésre a karzaton megszólalt egy öreg harmónium és az álmából megriadt nála is vénebb apáca üvegrepesztő, vékony, sipákoló, fülsiketítően hamis éneklésbe kezdett, horkantva megébresztve ezzel értetlenül körbenéző nagybátyámat. Félve lestem át a bal oldalon helyet foglaló, állandóra bejelentett zárt osztályi kiránduló csoportra, akik beigazolva félelmemet szövegbiztosan, ámde annál dallambizonytalanabbul bátor, felszabadult óbégatásba fogtak. Az apáca egyre jobban élvezte a hangját, őt túlordítva, a zenére ültükben ritmikusan mozogva gospeleztek a bolondok, majd a mellettem ülő, egykoron katolikus általánosban képeztetett, már felnőtt unokaöcsém, egyébként remek baritonján rám nézve közölte, hogy "Ez nem is így van!" majd társulva az alkalmi kórushoz, hamis éneküket kijavítandó, öblös nótázásba kezdett. Másik oldalamon kiszúrtam, hogy gyermekem kihúzva magát, kendőzetlen vigyorral az arcán forgolódik körbe, majd csendben azt mondta "Mindenki röhög!" és így is volt. A mögöttem ülő gyászolók, velem együtt, arcukat kezükbe temetve, sírást színlelve rázkódtak a nevetéstől a rögtönzött szürreális Benny Hill show-n. Egyiküknél egy félresikerült, de annál hosszabban kitartott magas cénél elszakadt a cérna és kimenekült a templomból, majd a szertartás után bevallotta, hogy a bejárat előtt hétrét görnyedve ordítva röhögött, az arra járók megvető pillantásaitól még jobban fellelkesülve. Anyám szegény csak ült, fogta a fejét és kínjában csak azt hajtogatta, hogy " Milyen lehet a zajos mise, ha ez a csendes...?" 20 perc megszentségtelenített szentének után hirtelen csend lett. Magunk maradtunk visszazuhanva a valóságba. Feleszmélve, hogy ebben a tragikomédiában főszereplő és nem néző vagyok, belém harapott ottlétünk oka.

 A groteszk búcsú után pár héttel furcsa álmom volt. Az a fajta, amiről tudod, hogy üzenet, mert eleven és teljesen a hatása alatt ébredsz, illetve én sokszor órákig abban is időzök. Szóval tudtam, hogy céllal jött és okkal talált meg. Álmomban otthon sétáltam az utcán, amikor is az út túloldalán megláttam apámat. Kezeit háta mögött összefogva, fogaival ráharapva egy füstölő blázra, széles mosollyal, kissé előre hajolva, ritmusosan, ahogy a tempó megköveteli, jobbra balra ringatózva közelített, görkorcsolyázva. Én lefagyva figyeltem lehengerlő lazaságát, csodáltam mozdulatait tudat alatt megállapítva, hogy nem is tud görkorizni és mindettől elvonatkoztatva hihetetlen nyugalom szállt meg. Csak néztem és nevettem. Ő kivette a csikket a szájából, a szokásos mozdulattal elpöckölte, kifújta a füstöt, az utolsó foszlányoknál elfojtottan köhögött, majd felém fordult és annyit mondott "Minden rendben, jó helyen és jól vagyok." Szélesen mosolygott, majd magától értetődően tovább gurult és a sarkon befordulva eltűnt. Reggel, hetek óta nem tapasztalt békés nyugalommal ébredtem. Tudtam, hogy igazat mondott és tudatosult, hogy azzal, hogy ő ott fent megérkezett, nekem itt lent véget ért a gyerekkorom.

Boldog szülinapot Papa, megfogalmazhatatlanul hiányzol!