Szülői értekezleten ülök. A terem tele számomra vadidegen emberekkel, ami csak azért furcsa, mert már egy éve járok ebbe az iskolába ilyen típusú rendezvényre, sosem hiányoztam és piszok jó az arcmemóriám. Kissé frusztráltan mélyedek el vastagon előjegyzett határidőnaplóm kamu olvasgatásában. Szerencsére engem sem ismer senki, így azt sem tudhatják, hogy tökéletesnek tűnő álcám hikomat, hiszen szemüveg nélkül semmit sem látok. Arcom ettől függetlenül remélem nem a belső bizonytalanságomat tükrözi, miszerint kik ezek és hol vagyok. 

Gyermekemnek határozottan megígértem, hogy középiskolás évei alatt visszaveszek a szülői jelenlétből, amely aktivitás az általánosban elkerülhetetlen volt. Ígéretem betartását erősen megkönnyíti, hogy csemetém bejárós, így nem tartozom a helyi erők közé, az iskola sem esik útba, így a kötelező megjelenéseken túl  kerülöm a fennforgást. Nem vagyok antiszoc, de igényem sincs szülői hálózati kapcsolatok létesítésére, így magamat csendesen szegregálva, az ajtón belépő, száz százalékig biztosan azonosított fiatal osztályfőnök úr láttán megkönnyebbülve, kényelmesen hátradőltem és a körülményekhez mérten befogadóan átadtam magam az eseményeknek. A többiekkel együtt ellágyulva sóhajtottam fel a tanár úr pár hónapos kisgyermekének fotója láttán. Bennfentes pofát próbáltam improvizálni, miközben konstatáltam a vetítés második fotóját, amely a gyermekáldást meggratulálandó, az osztály által ajándékozott játszószőnyeget ábrázolta cukor kisdedestől, de közben azért szórakozottan nyugtáztam, hogy míg a szülői munkaközösség vezetését alkotó két lelkes anyuka büszkén húzta ki magát, addig mi többségében, bárgyún mosolyogva, a szuvenyírről most értesülve, majdnem hitelesen biztosítottuk a "közös ajándékról mindenki tudott, kedves szülőtársak" fedősztorit. Az összejövetel vázlatának ismertetésekor fellélegeztem, mert az a második ponttól fedte az előző nap általam megtartott szülői értekezlet tematikáját, tehát semmi újat nem fogok hallani, így az évek alatt tökélyre fejlesztett nézek, de nem látok, mert offline az agyam tekintetem mellé bátorító kifejezést arcomra fagyasztva, intenzív lazulásba kezdtem. Fantáziám és emlékezetem szárnyakra kapott, amikor az iskolai sítáborról volt szó. Ekkor végleg elhagytam az érdi iskola falait és időutazásba kezdtem.

Saját síelési próbálkozásaim főiskolás éveim idejére estek. Az első alkalomra lakótársam csábított el magával, egy plakáton lévő hirdetésen bukkanva a kihagyhatatlan lehetőségre. Egy autókkal Lengyelországba utazó baráti társaság keresett bátor csatlakozókat közös sportolási célzattal. Abban az időben egyik fő attitűdöm Churchill után szabadon a "No sports, just whisky and cigars" elve volt, ezen kívül a hideget már akkor is csak meleg zárt szobában, lehetőleg valaki által melegítve, jó társaságban tudtam elviselni, a síelést pedig még sosem próbáltam, sőt alföldi gyerekként egészen addig a pillanatig az igény sem merült fel bennem. Némi unszolás után elvánszorogtam egy sportszer kölcsönzőbe, ahol rövid időre, ösztöndíjamhoz mérten pofátlanul magas kaució fejében, tulajdonomba került egy pár síléc, egy pár síbakancs és egy pár síbot is. Újabb, mintha a fogam húznák típusú beruházásnak köszönhetően felszerelésem kiegészült egy pár síkesztyűvel, ezen kívül sapkát is vásároltam, amely ruhadarabot sem addig sem azóta nem tűr meg magán a fejem. Kölcsön kapott síruhám és szemüvegem által egésszé vált sportos outfitemben oly létidegen voltam saját magamnak, hogy emlékszem pár napig minden este beöltöztem, hogy szokjam a látványt és valamilyen szinten önazonossá tegyem. Amikor először megpillantottam magam a tükörben teljes menetfelszerelésben, ösztönösen hátrafordultam, hogy hol vagyok, majd először irtózatosan kétségbe estem, utána kicsit sírtam, majd nagyon vihogtam, amikor kiderült, hogy a csillogó üvegfelületen tükröződő teleszart búvárruha sapkában, sálban, kesztyűben és sífelszerelésben én vagyok. Vásároltam egy oktató könyvet is, így az abban található mozdulatokat is tudtam utánozhatatlanul komikus külsőmben gyönyörködve gyakorolni. Elméletben mindent tudtam, amikor egyik hajnalban útra keltük.

A baráti társaság igen gyorsan az életem részévé vált. Azt hiszem az ilyen találkozásokra mondják azt, hogy karmikus. A Szegedtől Szczyrk-ig tartó nem rövid úton rekeszizomlázasra röhögve magunkat, összemelegedtünk. Én már második este egy gyilkosos játékot elbukva, büntetésből rafinált sztriptízt táncoltam egy asztal tetején, majd gitárkísérettel óbégattam végig a hét minden éjszakáját többed magammal, a pihenni vágyók legnagyobb örömére. Minden zökkenőmentesen zajlott. Egyetlen anomália árnyékolta be csupán a sítábort, a síelés. Első nap a többiek jóindulatának köszönhetően megtanultam, hogy hegyláb-völgyláb, majd ezt mondogatva, oldalazva totyogva elővigyázatlanul a pálya tetején találtam magam. Lenéztem és feltűnt, hogy bár síelni hóban szoktak, imádom nézni a lesiklást a tévében, itt minden tükröződik és csupa jég. Gondoltam még jobb lesz, tuti csúszni fog. Amikor tizensokadszor pereceltem álltó helyemben és végre feltápászkodva átborultam a másik oldalra, miközben egy centit sem haladtam, igazi harcos római jellemként lecsatoltam a léceket, megkértem őket, hogy legyenek óvatosak, mert nagyon sokba kerültek, én pedig szeretném a kauciót visszakapni és elmulatni. Egymás után szépen elengedve leeresztettem őket a lejtőn, majd birodalmi lépegetőket megszégyenítő stílusos lazasággal utánuk eredtem. Lent begyűjtöttem őket, majd bevonultam a helyi pálya melletti ivóba, ahol nemzetközi kapcsolataimat szélesítve, sok lengyel barátot szerezve, kiválóan töltöttem a napot. 

Másnap újabb helyet fedeztünk fel. Havas volt, nem jeges. Ismét esélyt kapott tőlem az álnok sport.  A felvonózást még élveztem is. A mesebeli tájat csodálva, önmagam folyamatosan biztatgatva, a harapható friss levegőt élvezve és méltatva egy cigarettára gyújtva, mit sem sejtve közelítettem a csúcs felé. Amikor megérkeztünk kiderült, hogy el kell hagynom a libegőt és irányítottan tovább siklanom a pálya felé. Ezt valahogyan, az ülés által némiképp valagon taszítva abszolváltam, de segített a felvonós is, mert két karommal csápolva már messziről ordítottam, hogy "Help me!" A többiek már vártak és felajánlották széles körű segítségüket, majd miután az egyik, hozzám hasonlóan teljesen síszűz srác minden előjel nélkül golyóba helyezve magát lejtő iránt eltűnt, engem mindenki ott felejtett, hiszen rohantak életet menteni. Nem vagyok elveszett lány, bárhol feltalálom magam, gondoltam ezt is megoldom. Odaképzeltem magam, kezemben a könyvemmel a szoba tükre elé s az elméleti tudásomra hagyatkozva hóekébe erőltettem a lábaimat és csodálatos módon csúsztam is néhány métert. Ekkor ekéim megcsáklyázták a mozdulatsort és a pálya szélén a hókupacban landoltam. Összekaparva büszkeségem tovább csusszantam, de újabb pár méter után a másik oldalon feneklettem meg. Így ment ez egy darabig. Az egyik kisiklásomnál, a pálya már rendesen lejtett, be is voltam tojva, olyan sebességgel találkoztam az összekotort hókupaccal, hogy belefúródtam. A közelben lapátoló pályamunkások empatikusan átérezve a helyzetemet hozzám siettek, majd segítség helyett, jópofán lapátoltak rám még némi havat, majd látván, hogy köpködve mozgolódni kezdek, úriemberhez méltóan leléptek. Én hirtelen felindulásomban oroszul, gondoltam azt egy lengyel csak megérti, ordítottam utánuk, könnyűvérű édesanyjukat emlegetve, hogy "job tvoju máty!", amire persze fülük botját sem mozdították. Maradék önbecsülésemre támaszkodva ismét lecsatoltam, majd vállaimon a lécekkel, cifrán káromkodva, közelítőleg 70 perc alatt lesétáltam a hegyről. Szó szerint értelmezve a "csúcson kell abbahagyni" elvet, azon a télen már nem is síeltem többet.

Egy év múlva, már a fent nevezett társaság szervesen beépült tagjaként, feledve az előző évi kudarcokat, újabb sítáborba indultam velük Olaszországba. Okulva alulképzettségemből adódó szerencsétlenkedéseimből, ott helyben részt vettem egy egynapos gyorstalpaló tanfolyamon, amit csak azért nem folytattam, mert az utánam következő legkorosabb résztvevő 3 éves volt, így nem igazán sikerült összekovácsolódnunk. Autodidakta módon, komoly előtanulmányokkal rámerészkedtem másnap egy tanulópályára, ahol a kicsi gyerekek között, botjaimat a felvonónál leszúrva, kitartott karokkal egyensúlyozva, nem létező szörfös múltamra hagyatkozva, egész nap csúszkáltam. Imádtam. Még felvonózni is egészen jól megtanultam. Az itt eltöltött néhány napi kánaán után a többiek rádumáltak, hogy menjek velük valamelyik fenti pályára, mert már elég biztos a tudásom. Így is történt. Fellibegőztem, majd a nem túl veszélyes pályán, két három hisztirohamtól eltekintve, elég magabiztosan lecsúsztam. Ekkor derült ki, hogy a katlanból csak egy általam még sosem használt felvonószörnnyel jutok el a lebegőig, nincs más kiút. Beláttam, hogy felesleges az ellenállás, így besoroltam a kötélen lógó süteményes tányérokat lábuk közé ékelő, laza testtartásba helyezkedő, magabiztosan felfelé tartó profik közé és vártam a saját tányérkámat. Elkaptam, beékeltem, kibüszkültem, csúsztam 3 centimétert és elestem. Az olasz felvonós látva az apokalipszist hozzám sietett, kacsingatva felsegített, alaposan letaperolt, rápaskolt a hátsómra, majd intett, hogy húzzak a halálba, mert áll miattam a felvonó. Eloldalogtam. Figyeltem kicsit a többieket, majd újra próbálkoztam. Elkap, ékel, gizda tartás, 3 centi, borul. Olasz jött, segített, semmi mosoly, semmi tapi, csak intés, hogy húzzak. Újabb próbálkozás borulással. Vaffanculo, felcibálás, intés. Húztam. Két-három újabb, olasz szókincsbővítő kiesés után megtanultam, hogy ha a "Porca madonna" kifejezést hallom, akkor anyám otthon csuklik. Tette szegény minden bizonnyal szürkületig, mert még akkor is lent szerencsétlenkedtem.

Ekkor talált rám a buszsofőrünk. Vállán kicsit kisírtam magam, bepanaszoltam az egyre agresszívebben fellépő gonosz olaszt, majd megbeszéltük a stratégiát. Végre valaki elmondta, hogyan kell felvonózni, mit rejt a gizda tartás és még egy rigmust is tanított, amiből erőt meríthettem. Gondoskodásának köszönhetően sikeresen felfelé haladtam a naplementében, mögöttem a hős sofőrrel. Egyszerre ordítottuk teli tüdővel, én pityeregve ő lelkesen, vadállati hangerővel a rigmust, amit a mai napig, hirtelen rám törő krízishelyzetekben magamban mantrázok, hiszen egyszer már életet mentett, amikor is Sella Nevea trükkös lankáin kettőnk által skandálva visszhangzott a szélben, végig amíg fel nem értem, felszakítva belőlem a bizonyosságot, hogy az életben többé nem csatolok sílécet a lábamra, dübörgött az:  "Aki fél, nem kefél. Aki fél, nem kefél!"